Eric Berne, pszichológus. 1964-ben írta meg Emberi játszmák (Games People Play. The Psychology of human Relationships) című sikerkönyvét, mely napjainkban is hasznos olvasmány. Hasznos, mert az életet a korábbi megközelítésektől eltérően játszmák soraként értelmezi és írja le, számunkra is új értelmezési keretet nyújtva életünk különféle dimenzióinak megértéséhez. Olvasmány, mert bár elsősorban szakmabelieknek szánta, mint segédkönyvet, könnyed megfogalmazása és közérthetősége miatt a laikus közönség körében is óriási sikerre és nagy érdeklődésre tett szert, ezzel együtt pedig a szakma egyik legismertebb könyvévé vált. Éppen ezért – könnyedsége és a téma érdekessége, továbbgondolásra érdemes volta okán – foglalkozom e kötettel alábbi jegyzetemben.
Vegyes érzelmekkel fogtam a könyv olvasásához. Egyrészt nagymértékben felkeltette az érdeklődésemet már a könyv címe is, másrészt pedig tartottam a szakzsargontól.
Vegyes érzelmekkel fogtam a könyv olvasásához. Egyrészt nagymértékben felkeltette az érdeklődésemet már a könyv címe is, másrészt pedig tartottam a szakzsargontól.
Azonban nagyon kellemeset csalódtam, mert mint kiderült, a könyv nagyon jól felépített, egyszerű nyelvezetű, és rendkívül olvasmányos is egyben. Egyáltalán nem törekszik arra, hogy kizárólag pozitív, vagy kizárólag negatív példákat, élethelyzeteket tárjon az olvasó elé. Külön öröm volt, hogy a mindennapi életben előforduló, és tulajdonképpen minden ember által a lehető legtermészetesebbnek vélt, s a legtermészetesebb módon használt mondatait, tetteit, a különböző élethelyzetekben előjövő egyéni, és csoportos magatartásokat, viselkedésmintákat vizsgált meg.
A szerző munkája elején tisztázza a fogalmakat, melyek szerint: a kisgyermekeknél a gondozás, a felnőtteknél pedig annak jelképes megfelelője az érték az életben maradás szempontjából; az emberi életben először az ingeréhség (gyermekeknél), majd az elismeréséhség, és a struktúraéhség következik. Az idő strukturálásának műveleti oldalát nevezhetjük programozásnak, amelynek három vonatkozása van: anyagi, társadalmi, és egyéni.
Anyagi programozás az, amikor az ember megküzd a külső valósággal, és viszontagságok érik. Alapja lényegében az adatfeldolgozás.
A társadalmi programozás hagyományos, rituális, vagy félrituális érintkezéseket eredményez. Fő kritériuma a helyi elfogadhatóság. A köznyelv ezt nevezi „jó modornak”. A szülők a világ minden táján megtanítják utódaikat viselkedni.
Miközben két ember közelebbről megismeri egymást, egyre több, és több egyéni programozás csúszik be, és „incidensek” adódnak. Az incidensek bizonyos mintákat követnek; csoportosíthatók, osztályozhatók, folytonosságukat pedig kimondatlan szabályok és előírások irányítják. Ezek az előírások mindaddig rejtettek maradnak, amíg a barátságok, vagy ellenségeskedések úgy haladnak, mintha a kártyaszabályok kézikönyvét követnék, de nyomban eltűnnek, mihelyt valaki szabályellenes lépésre vetemedik, ekkor hangzik fel a jelképes, szóbeli, vagy jogi „Szabálytalanság!” felkiáltás. Az ilyen sorozatokat – amelyek az időtöltésektől eltérően inkább egyéni, mint társadalmi programozásúak –, játszmáknak nevezzük. A családi élet, a házasélet, akárcsak a szervezeti élet különböző fajtái, éveken át ugyanannak a játszmának a változataira épülhetnek.
Ez az állítás egyáltalán nem bizonyul felelőtlennek, barbárnak, vagy tréfásnak, ha komolyan vesszük azt, hogy az olyan deviáns magatartásformákban is, mint az alkoholizmus, az öngyilkosság, a kábítószer fogyasztás, vagy a skizofrénia „játszmák lejátszását” látjuk. Az emberi játék legfőbb jellegzetessége nem az, hogy a benne megnyilatkozó érzelmek dőrék, hanem hogy szabályozottak. A játék lehet zordon, sőt végzetesen komoly, de a társadalmi szankciók csak akkor súlyosak, ha valaki vétett a szabályok ellen.
Ha valaki egy-két, vagy több tagból álló csoportosulás tagja, akkor többféle lehetősége nyílik az idő strukturálására, melyek a következők lehetnek: rituálék; időtöltések; játszmák; intimitás; és tevékenység – ami mintául szolgálhat a másik négy bármelyikéhez is. A csoportosulás mindegyik tagjának az a célja, hogy a társas érintkezésekből a lehető legtöbb „nyereség”-et, vagy „előny”-t tudja nyerni.
Az emberek időről-időre figyelemreméltó módon változtatnak magatartásukon, nézőpontjukon, hangjukon, szókincsükön, és egyéb viselkedési sajátosságaikon. A viselkedésbeli változásokat gyakran kísérik érzelmi eltolódások. Úgy látszik, hogy a magatartásformák bizonyos készlete minden emberben egy bizonyos lelkiállapotnak a megfelelője, míg egy másik készlet egy másfajta pszichikus attitűd járuléka; a kettő gyakran ellentétben áll. Ezek a változások és eltérések vezettek el az én-állapotok fogalmához. Az én-állapotok korlátozott választéka mindenkinek a rendelkezésére áll; ezek nem szerepek, hanem lélektani realitások. A választékot a következő kategóriákba csoportosíthatjuk: a szülőkére hasonlító én-állapotok; autonóm módon, a valóság tárgyilagos értékelésére irányuló én- állapotok; archaikus maradványokat képviselő, korai gyermekkorban rögzült, de még mindig aktív én-állapotok. A köznyelvben ezeket az állapotokat szülői, felnőtti, és gyermeki állapotoknak nevezzük.
Mindezek a következőket foglalják magukba:
1. Mindenkinek voltak szülei (vagy szülőpótlékai), és így mindenki magában hordozza az én-állapot olyan készletét, amely újratermeli a szülők én-állapotait (úgy, ahogyan az egyén érzékelte őket); ezek a szülői én-állapotok bizonyos körülmények között aktivizálódhatnak (exteropszichikus működés). Köznyelvben: „Mindenkiben lakozik egy Szülő.”
2. Mindenki (beleértve a gyerekeket, az értelmi fogyatékosokat és a skizofréneket is) képes objektív adatfeldolgozásra, ha a megfelelő én-állapot működésbe hozható (neopszichikus működés). Köznyelvben: „Mindenkiben lakozik egy Felnőtt.”
3. Mindenki volt egyszer fiatalabb, mint az adott pillanatban, és magában hordoz olyan, a korábbi éveiben rögzült maradványokat, melyek bizonyos körülmények között aktivizálódhatnak (archeopszichikus működés). Köznyelven: „Mindenki magában hordoz egy kisfiút, vagy kislányt”.
Az én-állapotok minden egyes típusának nagy értéke van az emberi szervezet életműködésének a szempontjából. A Gyermekben intuíciók, alkotókészség, hajtóerők, és örömök sejlenek. A Felnőtt a fennmaradáshoz szükséges, adatokat dolgoz fel, valószínüségszámításokat végez; az ember segítségével birkózhat sikeresen meg a külvilággal. A Szülőnek két fő funkciója van. Először: lehetővé teszi, hogy az egyén a valóságos gyermekek szülőjeként sikeresen működhessék, és így előmozdítsa az emberi faj fennmaradását. A Szülő értékét ebben a vonatkozásban jól szemlélteti az a tény, hogy a kisgyermekkorukban árván maradt emberek sokkal több nehézséggel küszködnek gyermekeik felnevelése során, mint azok, akiknek még serdülőkorukban is sértetlen volt az otthoni környezetük. Másodszor: bizonyos válaszokat automatikussá tesz, és ez sok időt és energiát takarít meg. Számos dolgot azért teszünk meg, mert „így szoktuk tenni”. A Felnőtt ezáltal mentesül attól, hogy mindenféle csipp-csupp ügyben döntést hozzon, így fontosabb kérdéseknek szentelheti magát, s a rutinügyeket a Szülőre hagyhatja. A személyiség mindhárom arculatának igen nagy az értéke mind a fennmaradás, mind az életvezetés szempontjából. Mindhárom egyforma megbecsülést érdemel, és mindegyiküket törvényes hely illeti meg a teljes és termékeny életben. Elemzésük és újjászervezésük csak akkor indokolt, ha egyikük, vagy másikuk megbontja az egészséges egyensúlyt.
A társas tevékenység legegyszerűbb formái az eljárások és a rituálék, amelyek közül némelyek egyetemes, mások helye jellegűek, de közös bennük, hogy tanulni kell őket. A kettő közötti különbség az előre meghatározottság eredetében keresendő: az eljárást a Felnőtt programozza be, a rituálé Szülői mintákat követ. Mivel az alkalmazkodás megköveteli, hogy a Gyermek mindaddig védve legyen, míg a legkülönbözőbb társas helyzeteket ki nem tapasztalja, az ő jelentősége a magánéletben és az intimitásban kerül előtérbe, hiszen itt már megtörtént az előzetes kipróbálás. Az időtöltéseket a következőképpen definiálhatjuk: Egyetlen terület köré csoportosult, félig rituális, egyszerű, kiegészítő tranzakciók sorozata, amelynek elsődleges célja valamely időköz strukturálása. Az időköz kezdetét és végét tipikus eljárások, vagy rituálék jelzik. Az időtöltéseket úgy igyekeznek programozni, hogy a szünetekben mindenki maximális előnyhöz, vagy nyereséghez jusson. Jellemzően vendégségben, társas összejöveteleken, tárgyalások kezdetén játsszák, amelyeket különbözőképpen osztályozhatunk. A külső meghatározók szociológiai jellegűek (nem, kor, családi állapot, kulturális, faji, vagy gazdasági helyzet. Az „Autómárkák” (kocsik összehasonlítása), és a „Ki győzött?”(sport) egyaránt „Férfibeszélgetés”. A „Csemegeüzlet”, a „Konyhaművészet”, és a „Divatbemutató” mind „Női beszélgetés”. A „Mustra” a serdülők időtöltése, a „Mérlegre” való áttérés az érett kor beköszöntésére utal. Néhány variáció a „Diskurálás”-ra: „Hogyan kell” (megcsinálni valamit)-kitűnő hézagpótló rövid repülőutakon; „Mennyi” (az ára) – kedvenc időtöltés alsó középosztálybeli helyeken; „Járt-e már?” (valamilyen nosztalgiával átszőtt helyen) – középosztálybeli játszma „tapasztalt vén rókák”, például kereskedők körében; „Ismeri-e?” (ezt vagy azt)-magányosok időtöltése; „Mi lett?” (a jó öreg Joe-ból) – gyakran játsszák olyanok, akiket a gazdasági életben siker , vagy kudarc ér ért; a „Másnap reggel” (másnaposság, de mekkora!); és a „Martini” (én jobb receptet tudok) ambiciózus fiatal személyekre jellemző. Külön figyelmet érdemel a „Szülői munkaközösség”, mely három szinten játszható: Gyermek-Gyermek szinten a „Hogyan intézd el a csökönyös szülőt?” formát ölti; Felnőtt-Felnőtt változata a tulajdonképpeni „Szülői munkaközösség” a sokat olvasó, fiatal anyák között a legnépszerűbb; idősebb embereknél „Az ifjúkori bűnözés képében” gyakran ölt dogmatikus Szülő-Szülő alakot.
A játszmákat két fő ismertetőjegy világosan elkülöníti az eljárásoktól, a rituáléktól, és az időtöltésektől: a rejtett jelleg, és a nyereség. Az eljárások lehetnek sikeresek, a rituálék hatékonyak, az időtöltések hasznot hajtók, de meghatározásánál fogva mind a három nyílt; járhatnak versengéssel, de sohasem konfliktussal, a befejezés lehet feltűnést keltő, de sohasem drámai. Ezzel szemben minden játszma alapvetően tisztességtelen, kimenetele pedig nem csupán izgalmas, hanem drámai jellegű. Különbség van a művelet és a játszma között: ha valaki leplezetlenül bátorítást kér, és ezt megkapja, ez művelet. Ha valaki bátorítást kér, és miután megkapta, azt valamilyen módon a bátorító ellen fordítja, ez játszma. Felszínesen nézve a játszma műveletek együttesének látszik, de a nyereség nyilvánvalóvá teszi, hogy ezek a műveletek valójában manőverek voltak; nem becsületes kérések, hanem egy játszma lépései.
A fentiekben vázolt szempontok alapján mutatja be a szerző az élet legkülönbözőbb területeiről az emberi játszmákat, és az ezekben eljátszott, és gyakran a végletekig képviselt, és igaznak tartott szerepeket. Így van lehetőségünk: az élet-, a házassági-, a társasági-, a szexuális-, az alvilági-, a rendelői-, és az úgynevezett jó játszmák területén való vizsgálódásra.
A játszmákból származó előnyök, nyereségek a testi és lelki egyensúly körül forognak. A következő tényezőkre vonatkoznak: 1. feszültségcsökkentés; 2. ártalmas helyzetek elkerülése; 3. az elismerés, a simogatás megszerzése; 4. a fennálló egyensúly fenntartása. A szociálpszichiátria nyelvén: vannak elsődleges belső-, elsődleges külső-, másodlagos-, és egzisztenciális előnyök.
A játszmák jelentősége négy vonatkozásban mutatható ki:
1. történelmi jelentőség: – ugyanazt a játszmát egy adott családon, nemzetségen belül nemzedékről-nemzedékre áthagyományozva játsszák;
2. kulturális jelentőség: – a gyermekek „nevelése” elsősorban abban áll, hogy megtanítják nekik, milyen játszmákat játsszanak;
3. társadalmi jelentőség: – azok, akik meg akarnak szabadulni az időtöltések unalmától, anélkül, hogy kitennék magukat az intimitás veszélyeinek, a játszmákban találják meg a kompromisszumot, s ez teszi ki a társadalmi érintkezés óráinak nagy részét;
4. személyi jelentőség: – az emberek olyan személyeket választanak ki barátnak, társnak, bizalmasnak, akik ugyanolyan játszmát játszanak.
Jenei Károly
Megjegyzés küldése