Hetvenhárom
(J.A. halálának 73. évfordulójára)
(J.A. halálának 73. évfordulójára)
Csak a vágányok mellett. Csak ott. Csak ott...
Ma a teljességnél vigyáztam többre.
Nyugodt arcom a tócsákból fölcsapott
s rázuhant a száraz szemöldökökre,
mert csupán a lényeges láthatatlan,
minden, mi mellékes, a szemre vetül
és aki nem világít gondolatban,
az csaló – bár a végén megmenekül.
Éjjel az állomáson, mint suta szó
az igazán fontos mondatok csúcsán,
úgy lebegett sok tétova utazó:
értelmetlenül, egyedül és furcsán.
S nem látták. Istenemre mondom én, nem!
Kiszáradtak sorban a szemöldökök.
Nem látták meg azon a szerelvényen
mint bújik ki a hetvenhárom könyök
s hetvenhárom könyök mögött a fények
eszméletében hetvenhárom fülke.
Nem látták, ahogy ott szállt el a lélek.
Csak álltak. Hangtalan. Megmenekülve.
Ma a teljességnél vigyáztam többre.
Nyugodt arcom a tócsákból fölcsapott
s rázuhant a száraz szemöldökökre,
mert csupán a lényeges láthatatlan,
minden, mi mellékes, a szemre vetül
és aki nem világít gondolatban,
az csaló – bár a végén megmenekül.
Éjjel az állomáson, mint suta szó
az igazán fontos mondatok csúcsán,
úgy lebegett sok tétova utazó:
értelmetlenül, egyedül és furcsán.
S nem látták. Istenemre mondom én, nem!
Kiszáradtak sorban a szemöldökök.
Nem látták meg azon a szerelvényen
mint bújik ki a hetvenhárom könyök
s hetvenhárom könyök mögött a fények
eszméletében hetvenhárom fülke.
Nem látták, ahogy ott szállt el a lélek.
Csak álltak. Hangtalan. Megmenekülve.
Generalia
A kintihez annyi elmérgezett íz ért,
de nagyon szomjas a lélek. Belül.
A gondolat? Mint mikor a tiszta vízért
a kiszáradt beteg küzd – és felül.
A hatalmas dolgoknak kicsiny a titka.
A mosoly? Szépen megmunkált lepel,
hisz egy árván hagyott, elfelejtett szikra
sokszor egy egész erdőt éget el.
Túlságosan bátor, okos lett az ember.
A halál? Konok, igaz kegyelem.
Tartani a másikat. Tartani szemmel
és megszelídíteni – szerelem.
de nagyon szomjas a lélek. Belül.
A gondolat? Mint mikor a tiszta vízért
a kiszáradt beteg küzd – és felül.
A hatalmas dolgoknak kicsiny a titka.
A mosoly? Szépen megmunkált lepel,
hisz egy árván hagyott, elfelejtett szikra
sokszor egy egész erdőt éget el.
Túlságosan bátor, okos lett az ember.
A halál? Konok, igaz kegyelem.
Tartani a másikat. Tartani szemmel
és megszelídíteni – szerelem.
Decemberi
(Tóth Árpád szellemében)
(Tóth Árpád szellemében)
Oh, illatos decemberi ének,
narancsparkok és ropogó neszek
koszorúján suhannak a rének,
mint mikor a szeretet csak rezeg
a mellkason és hirtelen fakad, árad
s elönti a félszeg, szomjas porcikákat.
Az óra lengve jár még, ha jár még
s a Hold az éj köntösébe hízva
kémleli, a sok csilló ajándék
mint leli meg rejtekét a csizma
belsejében: mint rémült egérke bújik
s összekuporodik a holnapi újig.
S az ajkakról lemálló méla szó,
a pillák közötti árvácska jaj,
a csókokra billenő tél, a hó,
s e tiszta, gyermeki lármás kacaj
most a világnak nyugodt fejére terül:
a hitetlen se éljen reménytelenül.
narancsparkok és ropogó neszek
koszorúján suhannak a rének,
mint mikor a szeretet csak rezeg
a mellkason és hirtelen fakad, árad
s elönti a félszeg, szomjas porcikákat.
Az óra lengve jár még, ha jár még
s a Hold az éj köntösébe hízva
kémleli, a sok csilló ajándék
mint leli meg rejtekét a csizma
belsejében: mint rémült egérke bújik
s összekuporodik a holnapi újig.
a pillák közötti árvácska jaj,
a csókokra billenő tél, a hó,
s e tiszta, gyermeki lármás kacaj
most a világnak nyugodt fejére terül:
a hitetlen se éljen reménytelenül.
Nemsemmi
(Schmidt Jánosnak)
Cica mászott. Lábaid lépte át.
Éjszaka. Csizma, a nagyobbacska.
S te gondolatban főztél két teát,
mert ő is szereti nagyon: macska.
Fény. Halk és somolygó, finom neszek.
János, barátom, ugye, hogy így, ni?
Ha egyszer én is cicául leszek,
fogsz-e rólam is igazat írni?
Átkarolsz-e vágyaidban néha
s dorombolsz-e velem, hogy: „nemsemmi”?
És elhiszed-e azt is, hogy én a
kisegérrel nem tudom megtenni?
Majd lábaid vigyázva lépem át,
megsimogass, mindenemre ráláss
s kikarmoljuk ketten az éjszakát,
hogy neked mindig maradjak – hálás.
Éjszaka. Csizma, a nagyobbacska.
S te gondolatban főztél két teát,
mert ő is szereti nagyon: macska.
Fény. Halk és somolygó, finom neszek.
János, barátom, ugye, hogy így, ni?
Ha egyszer én is cicául leszek,
fogsz-e rólam is igazat írni?
Átkarolsz-e vágyaidban néha
s dorombolsz-e velem, hogy: „nemsemmi”?
És elhiszed-e azt is, hogy én a
kisegérrel nem tudom megtenni?
Majd lábaid vigyázva lépem át,
megsimogass, mindenemre ráláss
s kikarmoljuk ketten az éjszakát,
hogy neked mindig maradjak – hálás.
Megjegyzés küldése