Olyan, mintha egyedül lennél. Éppen szorgoskodsz valamivel, ami fontosnak látszik, de valójában csak jól elfáradsz tőle, amikor valami el kezd mocorogni, növekedni, majd kibontakozni. Még nem látod, csak akkor amikor tapintható lesz a csend, és megmártózik benne. Körülnézel, senki nincs itt, mások nem láthatják, mert csak a tiéd. Néha furcsállod is ezt, de nincs időd most ezzel foglalkozni.
Te, már érzed, hogy valami készül. Nem az első eset, amikor megérint, és azt is tudod, hogy le kell hajolnod hozzá, hogy érezze milyen fontos neked, és mégis minden alkalom más. Mindig tud meglepetést okozni.
Te, már érzed, hogy valami készül. Nem az első eset, amikor megérint, és azt is tudod, hogy le kell hajolnod hozzá, hogy érezze milyen fontos neked, és mégis minden alkalom más. Mindig tud meglepetést okozni.
Ha megszólal nehéz elhallgattatni. Biztosan kell hozzá valamilyen képesség, vagy csak adottság, hogy egyáltalán meghalljuk, ám ha megtesszük, és befelé figyelünk nem fogja hagyni magát.
Mondja, és mondja a magáét. Csinálhatsz bármit. Olyan makacsul forr a gondolatodban, mint a láva. Nincs az az erő, ami képes megküzdeni vele.
Az igaz, főként a csendet kedveli, de akiben benne van, az képes olyan szinten befordulni önmaga világába, hogy csak vele lépkohézióra.
Megszűnik a külvilág zaja, színei, mert a belső kép átváltoztatja az elmét, csendet teremt még a legforgalmasabb utcán is előkészítve a gondolatok befogadását.
Csak azt látod, hogy az emberek tátognak, céltalanul jönnek-mennek, ők meg azt hiszik rólad, hogy kikapcsoltál, pedig éppen hogy aktív vagy, mert a belső világodban babrálsz valamivel.
Nem fájdalmas, csak feszít. Kellemesen, izgalmasan tölt fel az érzés, szíved kalapál, szemeid általában egy pontra fókuszálnak, mintha a sarokból olvasnád, amit írsz, holott valójában a füledbe súgja valaki a hangokat.
Érdekes, hogy azt hiszed erre mindenki képes, mert belsőképe mindenkinek kellene, hogy legyen, ismerni viszont csak magadat ismered.
Tolakodnak is elő a szavak, és olyan fegyelmezetten, hogy magad is meglepődsz rajtuk.
Anyanyelveden, magyarul, de néha felvesznek valamiféle különös tartást, vagy kicsit csámpásak, meg-megbotlanak, összekapcsolódnak, de van tartalmuk, értelmesek és ezt szereted bennük. Hol halványabbak, hol erőteljesebbek, és már olyan, mintha vásznat festenél. Ezek a te színeid. Nincs bennük logika, törvény, ellenben szabad, és független mindenki mástól, és mégis így kerülhetsz közel másokhoz.
Nem matematikai feladványra készülsz, nem is materialista törvények uralnak, miszerint a rend a lelke mindennek. Minden relatív, ez a te törvényed.
Nagy, mélyről felszakadó sóhaj közben születik vers is, ami élni akar. Egy darabka belőled. Legyen gyémánt, vagy kavics, megmutattál valami egyedit. Ilyen vagy.
Igen, a szüléshez hasonló
A gyermek is, ha megszületik, a legfontosabb, hogy sírjon. Akkor már él, legyen az csak csak halk nyöszörgő, szakadozó sírás, vagy felszakadó segélykiáltás. Itt vagyok, és halljátok meg a hangom! Élek! Te hoztál világra, felelős vagy értem.
Szerencsére nem a múlt Spártájában élünk. Így is sok elvetélésre van ítélve, de ha megszületik, nem az számít, hogy milyen éles a hangja, hanem, hogy van. Lehet kopasz, lehet ráncos és vörös a bőre, alacsonyabb a súlya az átlagnál, netán inkubátorban tartják, sőt be is sárgulhat születés után, esetleg nem fogadja el az emlőt. Ha születésétől fogyatékos, de akkor is a tiéd.
Paszternák Éva
Megjegyzés küldése