Iszonyatos ordításra riadok az éj közepén. Itt valakit ölnek!!! Fülelek. A hang az alattunk lévő lakásból jön. Az üvöltés elnyújtott hörgésbe csap át, majd elhal.
A beállt csend, ha lehet, még jobban megrémiszt. Valósággal megdermedek.
Jaj! Oda az alanyi költő, aki velünk együtt nemrég költözött ebbe a panelba, szép, ifjú feleségével! Mindig karonfogva járnak. Friss lehet a szerelem, a szemmel láthatóan nagy korkülönbség dacára. (Jaj, hogy megrótt drága magyartanárom az efféle – szerinte –germanizmus miatt! Azt mondta, inkább használjuk a noha, ámbár, jóllehet kifejezéseket! Azonnal, tanár úr, már javítom is! „Jóllehet, az alanyi költő és ifjú felesége között tetemes korkülönbség mutatkozott…)
Még szinte összebarátkozni sem volt időnk. Pedig milyen jókat iddogálhattak volna az urammal, aki szintén művészlélek. Már direkt fente a fogát az alanyi költőre. Csak az alkalmat várta, hogy egy üveg borral bekopogjon hozzájuk lakásszentelőre.
Mi meg, asszonyok, amíg férjeink nehéz borok mellett szedik szét és rakják újra össze a világot, arról sopánkodnánk, mily nehéz, de egyben mily felemelő is a hitves sorsa egy géniusz mellett!
Az ifjú feleségben talán barátnőre lelhetnék, feloldandó panel-magányomat, ami azóta kínoz, hogy ideköltöztünk ebbe a házba. Aludni is úgy alszom, mint a nyúl, minden neszre felriadok. Most még ez a halálordítás! Istenem, hova kerültem! Zsiborog a fejem, a testemen is mintha ezer hangya mászkálna. Csak reggel lenne már! Még arra is gondolok, le kéne szaladni hozzájuk, megnézni, mi történt.
Férjem azt mondja, maradjak nyugton, nem kell semmibe beleavatkozni! Megdöbbent a cinizmusa, a közönye. Bennem nem nyugszik a kis úttörő, alig lehet visszatartani, hogy oda ne rohanjak! Idegességemben kimegyek a konyhába rágyújtani. A konyhaszéken kucorogva elbóbiskolok. A férjem támogat vissza az ágyba. Álmomban az elvágott nyakú, félrecsuklott fejű alanyi költő bugyogó vére ritmusokat és rímeket lüktet ki magából. Ifjú hitvese kehellyel szalad a hordágya mellett, hogy egy csepp se vesszen el az utókor számára.
Ismerem az alanyi költő verseit. Olvastam tőle itt-ott, sőt, egy vékony kötete is a kezembe került valamikor. Személyesen sose láttam azelőtt. A befelé forduló, öntépő, filozófikus versek szöges ellentétben állnak hedonista, rabelais-i külsejével. Széles, busa fején hosszú sárgás-ősz sörény lobog, vörös orcája, tekintélyes sörhasa korántsem aszketikus életmódra utal.
A lakásból dől a cigarettafüst éjjel-nappal. Nem tudom úgy kinyitni a gyerekszoba ablakát, hogy ne áradna be a Corvin szivarka penetráns bűze.
De most ennek vége, gondolom sajnálkozva, bár halvány megkönnyebbüléssel, melyért ezennel kérek bocsánatot az irgalmas Úrtól.
Reggel kinézek az ablakon. A házból épp kilép az alanyi költő, ifjú feleségébe karolva, mint mindig.
– Mi volt ez? Én álmodtam, vagy az alanyi költő álmodott valami borzalmasat, amitől üvölteni kell?
Ismerem ezt, apámnak is voltak rémálmai, számtalanszor riadtunk fel eszelős sikoltozására.
Hja, a rossz lelkiismeret…
Később megszokottá válik az éjjeli üvöltés. Az alanyi költő ordítása mellé társuló halk sikkantásokból kikövetkeztetem, hogy itt nem ölnek, itt ölelnek!
Frideczky Katalin
Megjegyzés küldése