A Gonosz sokarcú ármánykodó, bámulatosan tudja álcázni magát. Előszeretettel ölti magára a Jóság képét, hiszen valaha első volt az angyalok között. Legnagyobb szemfényvesztése, hogy elhiteti – nem is létezik. Pedig nagyon is él, elemében van már sok ezer éve, amióta a porból felegyenesedett a homo sapiens. A Föld az igazi játszótere, az ember a kedvenc játékszere. Birodalmat épített, vörösre festette, hogy ne látsszon a vér, ami összetartja. A kirakatba Patyomkin kulisszákat épített, aki kívülről szemléli, vágyakozzon utána. A tökéletes világ. Földi paradicsom, a Pokol legteljesebb álcája. Ahrimánnak hívatta magát elvtársaival. Holló a hollónak mégis kivájja a szemét, ahogy a cápák felfalják sérült társukat.
Ahrimán uralma alatt Kisember állandó félelemben élt. Meghúzta magát, vigyázva, nehogy bárkivel is összetűzésbe kerüljön. Leginkább a hatalom embereitől rettegett, s ha tehette volna, eltitkolja saját létezését is.
De sokszor a hallgatás sem nyújt védelmet, amikor a puszta lét is veszélyek forrása. Lenni vagy nem lenni, minden nappal a túlélés párnáján pihenni meg.
Elméje mélyének egyik rejtett zugában azonban ott munkált, lüktetett a gondolat, a vágy, hogy a nyomasztó világnak, amely körülvette, bekebelezte és fogva tartotta, véget kell vetni. Teljes szívéből gyűlölte a Hazugság Birodalmát, amely az övé mellett sok millió kisember életét nyomorította meg, vagy vette el büntetlenül. Gyakran arról álmodott, hogy megtörténik a csoda, Ahrimán hatalma és a Hazugság Birodalma összeroppan, elenyész, s helyette valami új, jobb következik. Ez volt Kisember legnagyobb és legszebb álma. Lelkében dédelgette, nevelte, ápolta a szabadság gyenge palántáját.
Aztán eljött az idő, amikor úgy érezte, képtelen tovább tűrni. Félelmét nagy nehezen leküzdve arra merészelt gondolni, hogy ki kell mondania az igazságot, amelynek erejétől a sorstársai felbátorodnak, a gyűlölt birodalom pedig belülről kezd bomlani, s végül összeomlik. Véget ér a rémálom.
Nem tévedett: amit alig mert remélni, megtörtént. Bekövetkezett. A remény szárba szökkent és valóságot termett.
Kisember boldogsága határtalan volt. Reménykedve nézett a jövőbe, makacsul hitte, hogy a sok rossz után csakis jobb idők jöhetnek. Balsorsa majd jobbra fordul és töretlenül halad a fény felé.
Csakhogy a nagy boldogságnak mihamar vége szakadt. Kisember egyre értetlenebbül állt a történések előtt. Megdöbbenve tapasztalta, hogy a Hazugság Birodalmának romjain ijesztő gyorsasággal kialakul az Önzés Birodalma. Szívébe hasított a felismerés: Ahrimán uralmát Lucifer uralma váltotta fel. A zsarnok nem ment el, csak álarcot cserélt. Újra átverte az embert.
– Korábban mindenkire kötelező érvényű volt az egyforma szürkeség, belénk nevelték a szolgaság, a kiszolgáltatottság érzetét. Az a világ megszűnt, de mit hozott Lucifer uralma? Az ügyes, fondorlatos csábító az egyéni kiteljesedéssel, gazdagsággal és szabadossággal kecsegtet, s közben legalább annyi igazságtalanságot és szenvedést okoz, mint annak idején Ahrimán! – gondolta elkeseredve Kisember.
Reménytelenül elbizonytalanodott, az új világban sem érezte jól magát. Meghasonlott, önmagába fordult. Úgy érezte, most már végleg kisemmizték: elvették az életét, a jövőjét, a hitét, a munkáját, még az álmait is.
De egy álom örök és mindig van feltámadás.
Lengyel János
Megjegyzés küldése