Lengyel János - Szeretet és tolerancia

A legtöbb ember toleranciája abban merül ki: rendben van, elfogadlak, talán szeretlek is, de csak akkor, ha azt teszed, amit én jónak látok.

Valójában ez nem tolerancia, hanem feltételeken alapuló függőségi viszony. Ugyanakkor elegendő ok a kérdés feltevésére: hogyan várhatja el egy ember, hogy elfogadják és szeressék, ha ő nem fogadja el a másikat feltételek nélkül? Ha ő nem lehet az aki, én milyen jogon lehetek önmagam?

      A társadalom értékrendjében jelen van az elvárásokra épülő zsarolás. Ennek a célja az, hogy az embereket a megállapított korlátok között tartsa. Ha betartod a szabályokat, eleget teszel az elvárásoknak, meglesz a jutalmad. Más szóval: tulajdonképpen mindenki tagja lehet valamely közösségnek, amennyiben elfogadja és betartja annak normarendszerét. Ez az irányított szabadság esete. Ha megszeged az előírásokat, a közösség szemében bűnös vagy, nincs többé szüksége rád. Az egyén értéktelenné válik. Kitaszított pária lesz.

Az ember csak saját maga fölött ítélkezhet, a másik ember személyi szabadságát sem fizikailag, sem érzelmileg nincs joga korlátok közé szorítani. Ennek ellenére a történelem arról szól, hogy az egyén megpróbálja megváltoztatni a tömeget. Ez történhet erőszakosan, de békésen is, rábeszélés, a pozitív vagy negatív kisugárzás révén. A tömegek fanatizálásával azonban roppant veszélyes, irányíthatatlan szellem szabadul ki a palackból. Az eszmék embere sohasem lehet igazságos, mert tetteiben az eszme útmutatói vezérlik. Arra is van példa a történelemben, hogy a nyers, brutális erőszak igen kemény ellenállást vált ki.

Az egyénnek nagyon nehéz szociálisan elfogadtatni magát, hiszen a különböző elvárásoknak nem könnyű egyszerre eleget tenni. A megfelelési kényszert a társadalomtudomány szerepnek nevezi, joggal. Az emberek túlnyomó többsége egy láthatatlan szerepkönyv szerint próbálja megtalálni helyét a világban, s ennek is megvannak a maga veszélyei: ha sokszor cserélgetjük ezeket a szerepeket, előbb-utóbb elveszítjük hitelességünket, végül már magunk sem tudjuk, melyik az igazi énünk.

A külvilág elvárásai mellett saját elvárásainkkal is nehezítjük helyzetünket. Minden embernek megvannak az eszményei, ám az elvárásokban rengeteg a buktató, és magukban hordozzák a kudarc lehetőségét. Némely ember csak azokat engedi a közelébe, akik az elvárásainak megfelelnek, ami azt jelenti, hogy a közeledni szándékozóknak, ha jó benyomást akarnak kelteni (márpedig tudatosan vagy tudat alatt mindenki erre törekszik), el kell játszaniuk azt a szerepet, amit legjobb tudomásuk szerint a másik ember szeretne látni benne. Az ilyen kapcsolat teljes egészében nélkülözi az őszinteséget. Elég egy rossz lépés, egy hiba, máris megbomlik az egyensúly. Ilyenkor következik be a csalódás, a szeretet megszűnése; a szereteté, amely voltaképpen nem is létezett. Hiszen valakit szeretni annyit tesz, mint feltételek nélkül elfogadni őt teljes valójában.

Ha egy ember úgy érzi, szereti a másikat, s ennek ellenére meg akarja változtatni, rá kell döbbennie, hogy a szeretete nem teljes. De ha nem a másikat, hanem önmagát változtatja meg, a hatás-kölcsönhatás törvénye következtében a másik is megváltozik. Persze, ez időigényes folyamat. A türelem azonban éppen a szeretet egyik ismérve, mert a szeretet azt is jelenti, hogy lemondunk a másik megváltoztatásáról, nem igyekszünk őt a saját elvárásainknak megfelelővé formálni. Magyarán: elfogadjuk olyannak, amilyen, erényeivel és hibáival együtt. Ha nem ez történik, az nem szeretet, hanem egy eszménykép, egy fantom kergetése, s a „királyfi fehér lovon”-effektus az idő múlásával egyre mélyebbre hatol. Végül az egyéni elvárások olyan mértéket öltenek, hogy nincs az az ember, aki meg tudna felelni azoknak. Arról nem is szólva, hogy egy fantommal leélni az életet – nem valami felemelő dolog.

Az ember védtelenné válik azzal szemben, akit szeret. Aki falak nélkül, maradéktalanul elfogadja a másikat, mindig kiszolgáltatja magát. Ezért mondják, hogy a szeretet egyszerre öröm és gyötrelem. Igazi szeretet szenvedés nélkül nem létezik. A szeretet félelmet szül; félelmet attól, hogy a másik szabadságába tönkremegyünk, a saját szabadságunk maradandóan károsodik. Félni szoktunk attól is, hogy elveszíthetjük szeretetünk tárgyát.

A legvédtelenebb az olyan ember, aki a legtöbbet adja a másiknak – önmagát. És amikor önmagát adja, nem vár el viszonzást, mert az ilyesmi viszonozhatatlan. Az abszolút szeretet hatalmas, a legnagyobb áldozat attól, aki adja.

Lengyel János

Oszdd meg: