Koczeth László - Modi, avagy egy szenvedélyes festő végnapjai

A Rosalieban

 

Késő van.

Az idő lassan éjfél felé jár.

Az asztalon szétfolyó olcsó bor tükrében látod arcod torzóját.

Fekete hajad csatakosan lóg szemedbe, ahogy billegsz a széken, s kifordított zsebedből néhány sou görög, csörömpöl hangosan tova a ragacsos kövön. Pablo is elment, Lipchitz, Soutine és a többiek is.

Csak a csapos törölgeti a pultot rongyával, mérgesen oda-odacsapkodva, feléd pillantva.

Káromkodsz, s nagyot köpsz mérgedben, mikor rádrivall a garcon:

– Amadeo, gyerünk haza! Elég volt mára!

– Mibőőől volt elég? – ordítasz, nyakadon hízik az ütőér.

– Nekem nem elég az életből soha – kiáltod megtántorodva a hirtelen felállástól. – Olyan vagyok, mint medréből kilépő fo....folyó, szé...szét ...táradok... s eljutok majd mindenhova, a Föld összes sarkába...ott lesznek a képeim mindenütt, ahol emberek élnek... – s kezeddel körívet rajzolsz tengelyed körül megfordulva, s visszahuppansz a nyikorgó székre.

Fejed két kezedbe ejted, sóhajtozva, közben cigarettádból fújod a füstkarikát, s nézed elhajló imbolygásait, fújtató, részeg leheleted elől.

– Jeanne, Jeannine – suttogod rekedten. – Miért hagytál el engem, miért?

Lehajtod a félig telt poharat, felkapod az abszinttal teli üveget, majd ugyanazzal a lendülettel a sarokba hajítod, s elsodorva utadból két széket, kitámolyogsz az ajtón.

 

 

A Montparnasse egyik padján

 

Az utcára érve megcsap a januári hideg.

Összehúzod kabátod, s a Parnasszus-hegy utcai gázlámpák fényénél elindulsz a téli hóesésben előre-hátra táncolva, hazafelé.

Egy fába kapaszkodva, öklendezve tör elő belőled a hányadék, majd sűrűn köpködve párolgó leheletgőzben ülsz le egy padra, megnyitva gallérod, s üveges szemmel bámulod, hogy érkeznek arcodra a fehér hó-ejtőernyőcskék, vizesen szétfolyva, könnyeiddel egybeolvadva.

Pénzed nincs, kiállításod is rég volt a Szalonban.

Leo pedig talpal, kilincsel, hogy összehozza neked, hiszen egyre többen rajonganak érted, azok is, akik eddig félreértettek, különcködőnek, melankóliából őrjöngésbe csapó megnyilvánulásaidból ítéltek meg, nem lelve fel az arányok, színek mesteri és mértani fifikátorát, az ösztönösen is a legjobb rendező elv alapján alkotó, a befogadó szemének, szellemének is tág teret engedő művészt.

Pedig végigpróbáltad a lehetőségeket a fauvektól, a kubizmuson, expresszionizmuson keresztül, visszafordulva a gyökerekhez, a primitív afrikai törzsi szobrászat európai kultúrkörbe emelésének kísérletével együtt.

És most itt merengsz az égre zúgó fejjel, a fagyos, lélekvesztő hidegben, pedig tudod, sokat köhécselsz mostanában, újra elővett a tüdőbaj.

Reszketsz és vársz.

Mintha sejtenéd az elkerülhetetlent, azt, ami ezután következik.

Elvira jön el a pad mellett nevetgélve, egy ismeretlen férfival összekapaszkodva.
– Menj haza Modi, megfázol – szól oda gyengéden, mikor észrevesz.

Összehúzza nyakadon a szövetkabátot, megsimogatja arcodat, áttekerve sálad a nyakadon.
Te durván, magadból kikelve elzavarod őket.

 

 

A magány víziói

 

A szoba olyan zordul fagyos, mint a jégcsap.

Nincs fűtés.

A sarokban letakart vásznak, a kereten félig kész kép.

Szédelegve eltapogatsz az ágyig, kiborítva egy krémsárga festékdobozt, melynek elmosódott nyomait hordod végig a cipőd talpával.

Magad vagy, reménytelenül egyes-egyedül magad.

Van némi fény, pompa, csillogás is ebben az őrült, háborúkkal, gonoszsággal, képmutatásokkal terhes világban, néha kis ideig, de végül nem marad más csak az egyedüllét. Öröktöl fogva magunk vagyunk.

Önmagunk legjobb barátja, hűséges magunk.

Mégis most nőkkel álmodsz.

Ők dongnak körül, fecsegnek kedvesen, mosolyognak lehunyt pillákkal, ledéren kelletve magukat.
Béatricehoz bújsz, aki verseit szavalja, közben ujjaiddal mellbimbója udvarát érinted csodálva, s fogaiddal a másik kezedben levő almába harapsz.

A nyálas csókú, rúzsos ajkú kurvákat, a Rotondeból, ahonnan örökre kitiltottak véres balhéidért, tébolyult ötleteidért, kötözködő, agresszív természetedért.

És a drága Jeanne – mily kedves volt –, mikor festőnövendékként először ült aktot szerényen, félve a Mesternek.

Neked.

Szemei pupillanélküli homályában, arca előkelően finom vonalában, minaretnyaka íveltségében megláttad a lágy, bűvös női csodát, mit birtokba venni igazi káprázat, a beteljesült férfiálom.

A primae noctis csillagokba kapaszkodó érzékisége, a halk sóhajtások, sikkanásba
szökellő dallama, örökké tartó pecsétetek volt a test és lélek egybeolvadására.

Felrémlik, mikor tébolyult dühödben haját cibálva vered, s alvadt vér csorog duzzadt ajkából, szeme alatt lilásvörös foltok, ahogy az ágyon kuporog felhúzott térddel, – vállai rángatóznak a sírástól –, s te pondróként csúszva könyörögsz bocsánatáért.

Átkulcsolod lábát, s ő megcsókolja homlokod, mindkét kezed, mert hisz hinni akar benned.

Te darabokra hullva kódorogsz, csatangolsz, mint elvert eb, s néhány óra múlva részegen gajdolod bánatod a publikumnak, valamelyik kocsmában.

Szédülten, zabolátlan vágyakkal telve táncolsz Jeannel, aki együtt repül veled, mert kedvesének, urának, zsarnokának fogadott, s bár mindenki tiltja tőled, ő mégis téged választott.
Hosszú, barna haja lebegve száll, s nevet, ahogy beszűrődik a szobába a halványsárga fény, játszva a felemelkedő porszemekkel.

Ahogy féktelenül forogtok körbe-körbe Leo Zborowski és Paul Guillaume kávébarna-fűzölden elismerően mosolyognak rád.

Ők, akik bíztak benned s eladni segítettek képeidet, kiállításokat szerveztek, melléd álltak.

A forgatagban tömpe orrú, nagyfejű, fényesfekete testek ugrálnak körül, nyakukban sárgásvörösen izzó madártollak, márványfehér ragadozófogak villannak, állatbőrtamtamok szólnak.
Közben csak tolod a megrakott kocsin, faragott négerarcú szobraidat, s döntöd bele mind, a livornói kanálisba, tajtékzó dühvel, pusztító vad szenvedéllyel utálva kezed nyomát.

Jönnek barátaid: az őrült spanyol, ki a kék színek árnyalatairól rajongva beszél, s csillogó tekintettel mázolja vászonra. Az orosz zsidó a látomásait festi: a háztetőn kuporgó muzsikust, és hosszúszakállú, fonnyadtszürke arcú rabbikat.

Apollinaire és Cocteau, kiknek verseit magad szavalod fennkölten a Café du Domeban.
S most itt fetrengsz láztól gyötörten, éhezve, önkívületben, a delírium vízióiban, tüdődet köpködve, magányosan.

 

Epilógus

 

Életedben nem festettél csendéletet, tájképet is csak egy kézen számolhatónyit.

Az Embert ábrázoltad mindig, az ő bőrébe bújtál, szívével együtt dobogtál, s most ő hagy magadra.

Tán mégsem.

Harmadnapra megjelenik Kisling, a lengyel festő, és elviszi a súlyos beteg Amadeot a szegények kórházába a Charítéba.

Itt hal meg Modi 1920. január 24-én harminchat éves korában.

Jeanne, aki szülei házában a második gyermeküket várja, a halál hírére leveti magát az ötödik emeleti lakás ablakából.

 

***

A világ méltó elismerését tíz év múltán az 1930-as Velencei Biennálén vívta ki a „Párizsi iskol” talán legszenvedélyesebb, legeredetibb művésze.

Szinte kizárólagosan az embert állította kompozíciói középpontjába, az archaikus korok művészetének, az olasz szépségideálnak kivételes újraalkotója, újragondolója

– Amadeo Modigliani. 

Koczeth László

Oszdd meg: