Bélyeg
A nő tőlem balra, a szemközti ülésen utazott a metrón. Első látásra nem volt rajta semmi különös. A húszas évei vége felé járhatott. Fekete kabát volt rajta, fekete harisnyával és lakkcipővel, a nyakában egy vékony fehér sál, összefogva egy sötétpiros, tojás alakú kitűzővel.
Kissé féloldalasan ült, így csak az arca bal oldalát láttam. Aztán hirtelen, ahogy megfordította a fejét, megpillantottam az arca jobb oldalát is, amelyen egy hatalmas, majdhogynem teljesen függőleges sebhely éktelenkedett. A nő szabályos vonásait rettenetesen elcsúfította a szeme sarkától egészen a szája széléig húzódó varrat. Valószínűleg egy gyerekkori baleset maradványa, mely mintegy mementóként naponta hivatott emlékeztetni gazdáját arra, amit amúgy sem tudna elfelejteni.
Este volt, süppedős, komor este, a szemeimet már-már összehúzta a fáradtság. Talán el is aludtam volna, ha nem lett volna ott a sebhelyes arcú nő. A metró monoton zakatolását csak halovány pillanatokra törte meg a megállók csendje.
A nőt kezdte zavarni a tekintetem. Ezen egy csöppet sem csodálkoztam, hiszen én sem szeretem, ha gátlástalanul belebámulnak az arcomba. Igyekeztem másfelé nézni.
Vajon hogyan képes ez a nő nap, mint nap tükörbe nézni? És egyáltalán, van tükre, vagy száműzte mindet az otthonából? Végül is, teljesen érthető lenne, ha így tett volna. Gondolt esetleg plasztikáztatásra? Igen, talán ez lenne a megoldás, hiszen annyira fiatal, nyilván szeretne egyszer szerelmes lenni, de így mennyi esélye lehet? Az is elképzelhető, hogy nem akarja eltüntetni a sebhelyet az arcáról. Igen, ahogy jobban megnéztem, egyre inkább az volt az érzésem, hogy megingathatatlan elégedettséggel viseli a bélyeget az arcán. Már-már természetellenesnek tűnt az a pökhendiség, ahogy „hordta” a sebhelyét.
Mennyire idegesítheti, hogy egyfolytában őt figyelem? Biztos, hogy egyre kényelmetlenebb neki a dolog, gondoltam. Rajtunk kívül csak két ember volt a kocsiban, az egyik az újságjába feledkezve, a másik meg ülve-alva.
Így töprengtem magamban, amikor hirtelen fölém magasodott egy szikár alak, annak a nőnek, a sebhelyes arcúnak a valószerűtlenül nyúlánk alakja (egészen addig nem is tűnt fel, hogy milyen magas), s én biztos voltam benne, hogy belém köt, vagy egyszerűen csak elküld melegebb éghajlatra. Ám ő széles mosolyra húzta a száját, és hozzá nem illő, csilingelő hangon megszólalt: – Tudod, farsang volt!
Majd, miután a metró megállt, légiesen kilibbent az ajtón.
***
Farsang
A nő velem szemben ül a metrón. Hiába próbálom, egy percre sem tudom levenni róla a szemem. Első látásra nincs rajta semmi különös. A húszas évei vége felé járhat. Fekete kabát van rajta, fekete harisnyával és lakkcipővel, a nyakában egy vékony fehér sál, összefogva egy sötétpiros, tojás alakú kitűzővel.
De a haja, a haja sárga! Olyan sárga, amilyet emberi fejen én eddig még soha nem láttam. Talán a citromsárgához hasonlít a leginkább.
Este van, süppedős, komor este, a szemeimet már-már összehúzza a fáradtság. Talán el is aludnék, ha nem lenne itt a sárgahajú nő. A metró monoton zakatolását csak halovány pillanatokra töri meg a megállók csendje.
A nőt láthatóan kezdi zavarni a tekintetem. Ezen egy csöppet sem csodálkozom, hiszen én sem szeretem, ha gátlástalanul belebámulnak az arcomba. Igyekszem másfelé nézni.
Rózsaszín hajat láttam már életemben, meg kéket és zöldet is, de sárgát, és legfőképpen ilyen sárgát még soha. Valóban ilyen színű hajra vágyott ez a nő, vagy csak egy tehetségtelen fodrász elfuserált „remekművébe” botlottam? És egyáltalán, ez az igazi haja, vagy paróka? A nő megingathatatlan elégedettséggel viseli ezt a nem mindennapi hajkölteményt a fején, s én azon kapom magam, hogy már megint őt figyelem. Pontosabban a haját.
Mit szólhatnak a munkahelyén? Már, ha egyáltalán van neki. És a szülei? Vagy a barátja? Neki persze biztosan tetszik, a szülők meg ugyan kit érdekelnek ebben a kérdésben, a huszonegyedik században?
Vajon mennyire idegesítheti, hogy egyfolytában őt figyelem? Biztos, hogy egyre kényelmetlenebb neki a dolog, ráadásul rajtunk kívül csak két ember van a kocsiban, az egyik az újságjába feledkezve, a másik meg ülve-alva.
Így töprengek magamban, amikor hirtelen fölém magasodik egy szikár alak, ennek a nőnek, a sárgahajúnak a valószerűtlenül nyúlánk alakja (eddig nem is tűnt fel, hogy ennyire magas), s én most már egészen biztos vagyok benne, hogy belém köt, vagy egyszerűen csak elküld melegebb éghajlatra. Ám ő széles mosolyra húzza a száját, és hozzá nem illő, csilingelő hangon megszólal: - Tudod, farsang volt!
Majd, miután a metró megáll, légiesen kilibben az ajtón.
Zoltay Lívia
Kedves Lívia.
VálaszTörlésÖrültem, hogy elolvastalak. Jól írsz, és jó az ötlet. Ott voltam a szerelvényen, láttam a történetedet.
Gratulálok.
gyuri