Ez
a katyvasz természetesen a modern világ gyümölcse, kérem, nincs mit beszélni
erről, csak hát az ember örök elégedetlen, jobb kell, több kell. Muriel Barbery
írja A sündisznó eleganciája című könyvében, hogy „A szerelmet, a barátságot és
a művészet szépségét leszámítva nemigen látok semmit, ami táplálhatná az emberi
életet.” Én sem, bár kétségeim a szerelem és a barátság terén adódnak, mint
amikor az áttetszően tiszta víz szennyes lé lesz, ihatatlan, élvezhetetlen, bár
nélküle az élet maga a halál és szenvedés, s csatornaszag lengi körbe. De a
kétségek viszik előre a világot, no, meg a hit. Hit az van, hiszek én is,
nagyon, kivételesen, okoskodva (és okosodva), hátha a megmagyarázhatatlan
megmagyarázhatóvá válik, hátha ez az egyetlen útja a boldogulásnak, becsukod a
szemed, s mérhetetlen hittel felvértezve lelépsz a szakadék széléről. Ilyen
egyszerű ez, repülsz. Élvezed a repülést (vagy nem), de óhatatlan kérdés, mi
lesz az út vége? Mi lesz a repülés vége? Placcs? Vagy felborul a téridő
kontínium, s a negyedik vektora, az idő eddig soha nem ismert más számítási
móddal egzaltált eredményt hoz? Szép remények. És marhaság is, ám ott, a
szakadék szélén ácsorogva elgondolkodik egy pillanatra az ember, vajon mi
minden történhet? A börtöncella szürke betonfalait újságokból kivágott meztelen
nős képek borították, Gheorghe Umwald, a román (ahogyan szólította mindenki)
órákon keresztül nézegette azokat a csajokat, olykor önkielégítést végzett, de
nem sajnáltam tőle ezt az örömet, mert legalább nem engem akart magáévá tenni,
melynek prózai okai voltak: hála az égnek, nem tetszettem neki. Az életben
mindennek örülni kell, még a legapróbb dolognak is, helyzettől függően annak
is, ami megtörténik, annak is, ami nem. Az ember egy idő után nem lesz
válogatós, sokszor én is azon kaptam magam, elbambulva bámulom a falon a
csajokat. De ezt hagyjuk is, hiszen a túlélésem a cél, tizennégy hónap
börtönélet után még hét napot kell koncentráltan átvészelnem, mintha csak a
világot akarnám megteremteni az őskáoszból. Istennek se lehetett könnyű, nekem
sem lesz az, de kibírom. Ártatlanságommal persze senki nem törődött, azt mondta
a bíró, visszaeső, piti kis tolvaj vagyok, aki nem méltó a társadalom
megbocsátására, s valójában el kellene taposni, mint egy férget, de, sajnos, a
hatályos jogszabályok szerint erre nincs lehetőség, így tizennégy hónapra
beutal egy szabadságszerető műintézménybe, ahol lesz időm végiggondolni életem.
Csak kicsit volt cinikus az a kövér ember, homlokán gyöngyözött a veríték,
miközben elítélt engem röpke tizenkét perc alatt. A bizonyítékok egyértelműek,
állapította meg egykedvűen, tettenérés, menekülési szándék, agresszív
viselkedés, a hivatalos közeg testi épségére gyakorolt fizikai ráhatás
kísérlete. Nevetséges! Nevetséges! Hatvankét kiló vagyok, vézna, vinyigle,
csont és bőr, hogy a francban tudtam volna fizikailag ráhatni arra a marha nagy
rendőr őrmesterre? Úgy kicsavarta a karomat, hogy még két hét múlva sem tudtam
fájdalom nélkül mozgatni. Szegény Laura, csak állt ott, nézett rám szótlanul,
és potyogtak a könnyei. Jól van, jól van, bevallom, el akartam lopni az
ékszereit, de szarban voltam. Ezt senki nem érti meg? Nem volt munkám, nem volt
hol laknom! Pedig szerettem Laurát. Azt hiszem. Olyan nagyon gyönyörű volt, hogy
még most is belesajdulok, mikor rá gondolok! Még soha nem találkoztam olyan
nővel, aki minden pillanatában gyönyörű tudott lenni, ízléses, fennkölt,
tökéletes a ruhájától az alsóneműin keresztül ágaskodó melléig, feszes, kemény
fenekéig. Tudom, csalódott bennem, hazudtam neki, nem voltam soha diplomata,
egyetlen tökéletes öltönyömben mégis úgy néztem ki, mintha épp akkor értem
volna haza New Yorkból. Jól van! Sajnálom. Nagyon sajnálom. Ha az ember elkezdi
a hazudozást, soha nem lesz vége, még a végén te magad is elhiszed, a világ
tökéletes, s te is tökéletes vagy benne, csak néhány szó, néhány mondat, egy
tökéletes öltöny, egy modern nyakkendő, halvány rózsaszín vasalt ing… Persze
pusztuljanak a gyöngék, gyávák, tehetségtelenek, a románnak igaza van, aki nem
képes átlendülni a szánakozáson, az együttérzésen, azt megölik saját érzelmei,
nem lehet úgy rabolni, ölni, ha felsegíted a földről az áldozatodat, s
leporolod a ruháját. Persze én soha nem raboltam, soha nem öltem, mindig
kedveltem a finomságot, a briliáns megoldásokat. Igen, említettem az előbb,
kedvelem a művészeteket. Egy Cézanne festményért egyszer nagyon sok pénzt
kaptam. S nem volt nehéz ellopni Madam Gordeliertől. Imádott engem az a vén
csoroszlya, pedig nagyon nehéz volt a bizalmába férkőzni. Már én is majdnem
feladtam. Még hét nap. A román furcsán nézett rám. Mint eddig még soha.
Gondolkodón, mélázón, ami aztán végképp nem volt rá jellemző. – Te fiú,
búcsúzóul még csinálhatnánk valamit – sandított rám. – Igaz, nem tetszel, de
hadd adjak egy kis emléket, hogy soha ne felejts el. Az ordításommal senki nem
törődött. Senki. A román AIDS-es volt. Mondta. Már régebben. Ott álltam a
szakadék szélén. Az embernek legyen önbecsülése. Féltem. Fájtam. Már csak hét
nap lett volna az élet. A késsé csiszolt kanál a szemén ment be. Felordított,
de akkor teljes testsúlyomat beleadva még egyet nyomtam a kanálon. Csönd lett.
Mozdulatlanság. Életemben először megfizettem. Nem éreztem elégtételt. Semmit
nem éreztem, csak ültem a padlón, hátamat a falnak vetettem, s Laura járt a
fejemben. A tökéletes Laura. „A szerelmet, a barátságot és a művészet szépségét
leszámítva nemigen látok semmit, ami táplálhatná az emberi életet.” Ez biztos.
Teljesen biztos. Hajnali négy óra lehetett.
Megjegyzés küldése