Világunkban minden állandó körforgásban van, csakis folyamatos változás árán képes fennmaradni: hanyatlik, majd újrateremti magát. A halálból új élet születik, s minden születés magában hordozza a halált. Minden, ami létrejön, elmúlik egyszer.
Az ember ugyan magával hozza a teremtés képességét, de
nem tud olyat alkotni, ami szembeszállhat a múlandósággal. Létrehozhat új
életet, önmagából megteremthet egy másik embert, de minden teremtése
megsemmisülésre ítéltetett. Csupán az lehet örök, ami Istentől való, s az
isteni egység része: a lélek.
Az ember tudatában van saját halandóságának, ezért az
Egot állandó rettegésben tartja a halálfélelem. Az Ego jelszava az „egyszer
élünk”, így mindent magának akar. Minden vágyakozásunk és akarásunk forrása az
Ego. A valóságot, hogy a lélek örök és halhatatlan, csak a Felsőbbrendű Én
ismeri. Tisztában van saját sorsfeladatával, és az Egoval ellentétben nem az
élet élvezete, hanem az élet megtapasztalása a célja. Félelemre semmi oka,
hiszen az úton, amit kijelölt magának, nincsen egyedül.
A lelki társak találkozása rendkívüli élmény.
„A lelki társak
azonos hullámhosszon rezegnek. Az ilyen sorsszerű összecsapódáskor átlépi az
ember a közeledés társadalmilag szokásos lépcsőfokait. Nem lépésről lépésre
közelednek egymáshoz, hanem hirtelen. Olyan, mintha rég nem látott
testvérünkkel találkoznánk. Egyszerre Mindent el akarunk mondani egymásnak.
Most és azonnal. Mert végre itt van az, akinek lehet. Aki érti. Az ilyen
hirtelen összeszikrázáskor felizzik valami a Fényből. Ezt mindketten érzik, és
ki akarják használni a csodálatos pillanatot.”- írja Müller Péter, Aranyfonál c.
könyvében.
Ilyen találkozás minden szerelem. A szerelem együttrezgés,
különleges egységélmény. S mivel a Földön nincsenek véletlen történések és
véletlen találkozások, nem létezik véletlenül megeső szerelem sem: dolgunk van
egymással. A létezés oka és célja az egyéni és kollektív fejlődés. Felvállaltuk
egymás segítését, aminek végre eljött az ideje. Sokszor ugyan megmagyarázhatatlan
fellobbanásként élünk meg egy-egy szerelmet, de valójában csak az Ego
értetlenkedik. Ő az, aki lángra lobbant, a Felsőbbrendű Én csupán felismert.
Felismerte a másikban azt a valakit, akivel számtalan életen keresztül segítették
egymás fejlődését. Most boldog, mert új lehetőség kínálkozik.
Azért, hogy a szerelem elmúlik, hogy még a legnagyobb lobogás
is megszűnik, egyedül az Ego a felelős. Csakis az Ego képes kiábrándulni a
szerelméből.
Már-már őrült módon lángol, követel és birtokolni próbál.
Csakhogy azt szereti, akit lát, és nem azt, akit érez. Csodás tulajdonságokkal
ruházza fel a másikat, ezáltal saját teremtményéért rajong. Amikor aztán a
mámor csillapodik és felszáll a lila köd, az Ego őrjöng, mert becsapták. Nem
érti, imádatának tárgya hogy változhatott meg ilyen hirtelen. Mivel nehezen viseli
a változást, kiábrándul, a két ember útjai pedig szétválnak. Sokszor még
azelőtt, hogy a vállalt feladatukat teljesítették volna.
A boldog szerelemben
eltöltött csodálatos időszak az ego őrült, fékezhetetlen mámora. A felsőbbrendű
én számára „csupán” jóleső örömtánc. Tudja: itt az idő, elkezdődhet egymás
felemelésének kegyelmi periódusa. A lélek felismer, felemel és segít. Nem
eszköze és vágya a birtoklás, nem akar kisajátítani, hiszen ahogy a találkozás előtt,
úgy később is képes létezni a másik nélkül. Tudja, hogy az együtt töltött idő
ajándék és lehetőség. Tisztában van vele, hogy régi ismerősbe botlott, és nem
ez az utolsó találkozás. A lélek azt szereti, akit érez: a másik igaz valóját. Ezért
az Ego hirtelen jött és gyorsan múló szenvedélyével ellentétben, a lélek
szeretete örök.
M. Kovács Melinda
***
„Nem emberi lények vagyunk, akik spirituális élményeken megyünk
keresztül, hanem spirituális lények, akik az emberi létezés élményén haladnak
át.” (Maharishi Mahesh) Nem szükséges éppen kelet felé kacsintgatnunk, ezzel a
gondolattal a mi kultúrkörünkben is egész korán megismerkedünk, amikor Jézus
szavait halljuk vagy olvassuk: „Isten országa bennetek van, s körülöttetek…” – a gondolatot pedig minden kor, minden kultúra
megismételte a maga idejében. Mégse lehet azt mondani, hogy mifelénk ezt túl
komolyan vennénk, vagy, hogy szorosan szellemiségünk részét képezné
mindennapjaink során. Nem úgy, mint például azokon a műveltségi területeken, ahol
Krisna szavain nevelkedtek: „Nem volt olyan idő, amikor Én nem léteztem, s öröktől fogva vagy
te és ezek a királyok is. A jövőben sem fog megszűnni életünk, létünk végtelen.”
Az információ adott, mégis a megértés hiányos volta léthelyzetünk alapvető
félreértelmezéséhez vezet, amiből következik, hogy életünk folyton változó,
átmeneti kísérő elemeit érzékeljük egyedüli valóságként, figyelmen kívül hagyva
mindazt, ami eközben változatlan. Ha pedig nem vagyunk tisztában azzal, hogy mi
az, ami változatlan, vagy másképpen örök, az öröklét élményét se tudjuk
érzékelni és adaptálni saját, egyéni létélményünkre vonatkoztatva.
Az emberi elme és a fizikai
test képes arra, hogy vezetőként viselkedjen, vagyis átitatódjon az isteni
részelem, az egyéni lélekszikra változatlan ragyogásával, ugyanakkor egyszeri
tapasztalati élmények gyűjtésére,
az ismeretlen megismerésére is alkalmas. Nem egy
kultúra úgy tekint a teremtett világra, mint Isten testére, a benne létező
élőlényekre pedig, mint az univerzális forma (test) egyes alkotóelemeire,
sejtjeire, melyeken keresztül az Egész tapasztalati élményeket szerez saját
magáról, végső soron saját maga által. Így Isten egyszerre a teremtő és a
teremtett világ is egyben. Ebből fakadóan az emberi lény élményei nem
különböznek az Istenség élményvilágától, egyedül saját, rendelkezésére
bocsátott egyéni tudatossága (egója) enged számára arra következtetni, hogy
érzékelése minden más létezőtől független.
Hasonlóan az emberi test
működéséhez, az univerzális forma sejtjei is határozott funkcióval, feladattal
érkeznek a tapasztalati világba, a különbség csak annyi, hogy feladatukat saját
maguk választják ki érzekésük előtt. Így a létezési színtér mindig egyfajta
grandiózus színpadként funkcionál, ahol a szereplők más szereplőkkel karöltve különféle
szituációkat játszanak el élményeket szerezve a nagy egész számára. Előre
vállalt szerepeikről persze leérkezésük után megfeledkeznek, így válik az
alapvetően tét nélküli játék látszólagos élet-halál harccá, egészen addig, míg
az egyéni lélekszikra ismét rá nem ébred élményszerzésének lényegére, saját funkcionális
voltára, lénye alapjának változatlan természetére.
Ebben a létformában erre
direkt és spontán élmények által képes. Direkt módon előidézheti az isteni
minőség megtapasztalását lelki gyakorlatok által, amikor is folyamatos
gyakorlatozással eljut a konkrét tapasztalati élményhez. Erre az ókor óta
világszerte spirituális iskolák alakultak, számos tanító számolt be
technikákról, melyek Isten és az egyéni lélekszikra közötti közvetlen kapcsolat
megtapasztalására szolgálnak. Elég csak a jógára gondolni, mely fogalom szó
szerinti értelmezésben, eredetileg pontosan az előbbit jelenti.
Spontán élményszerzési
lehetőségként pedig adott a szerelem, vagy a szeretet indirekt tapasztalása. A
tudomány és a spiritualitás vitatkozik arról, hogy a spontán élmények mennyire
lehetnek tartósak. A gyakorlati tapasztalat összességében azt mutatja, hogy
ezek a megtapasztalások addig tarthatók fenn, amíg erre adott ember
személyisége képes, vagyis ameddig ehhez a létélményhez kapcsolódni tud. Mivel
a szerelem és a szeretet az öröklét egy önmagában folyamatosan jelen lévő, meg
nem szűnő élményforrása, a kapcsolódás lehetősége a finomabb létsíkok irányából
gyakorlatilag bármikor adott. Ha az emberi lény vezető, képes ezt az élményt is
vezetni és fenntartani magában. Segítsége ebben, hogy a folyamat egy
tapasztalati élménnyel kezdődik, így egy későbbi áthangolódás alkalmával tudatában
lehet annak, mihez kell visszakapcsolódni. Ezt hívja a hagyomány lelki
emlékezetnek.
Ebből kiindulva a helyett
például, hogy „a szerelem nem örök” pontosabb lehet azt mondani, hogy a szerelemhez való kapcsolódási képességünk
nem örök. Más, és inkább társadalmi kérdés, hogy erre nem is nevel, később
pedig nem ösztönöz minket senki. Szerencsés helyzetben vannak azok, akiknek
egyéni története, vagy tapasztalati élményvilága ilyen körülmények között is
ösztönös kapcsolódási lehetőséget biztosít, ezért könnyebben merik hinni és hirdetni:
a szerelem örök. Hiteinknek, kimondott gondolatainknak mágikus, teremtő ereje
van, ezáltal pedig döntő szerepe sorsunk alakulásában.
Szinay Balázs
Megjegyzés küldése