Tisza Kata akkoriban lett ismert és közkedvelt
kortárs szerző, amikor én még csak álmodoztam arról, hogy egyszer majd író
leszek. Mivel korban nagyon közel állunk egymáshoz, csodáltam mindazért, amit
ilyen fiatalon sikerült elérnie, és irigyeltem, hogy átélheti, ami után én csak
vágyakozom.
Jó pár kedvenc íróm akad, vannak, akikre felnézek,
és sokak tehetségét csodálom, de példaképet soha nem állítottam magam elé.
Tisza Katának a kétezres évek elején csaknem sikerült változtatnia ezen. Gyors
egymásutánban tettem magamévá köteteit, s bár elfogulatlanságomat bizonyítja,
hogy utolsó könyve, a Doktor Kleopátra már kevésbé tetszett, biztos voltam
benne, hogy Kata minden könyvének ott a helye a polcomon. Csalódott voltam, amikor
úgy döntött, kilép a kortárs irodalmi életből, s másutt, másban kiteljesedve
kezd új fejezetet.
Furcsa módon az utóbbi időben Tisza Kata gyakran
az eszembe jutott. Időnként elméláztam: vajon mi lehet azzal a tehetséges,
vagány csajjal, akinek a stílusa olyannyira lenyűgözött? Aztán mit ad isten,
egyszer csak szembejött a neten a hír: Tisza Kata visszatér. Mindegy volt miről
írt, egyértelmű volt, hogy bizalmat szavazok neki, és megveszem a könyvét.
Ahogy a netet böngésztem, úgy tűnt, sokan olvassák
és szeretik. Hogy Kata még mindig, vagy ismét, de ugyanolyan jó, mint azelőtt.
A vélemények alapján mégsem volt teljesen világos, miről is szól ez a könyv.
Hogy kik azok, akik nem sírnak rendesen. Adott volt viszont a lehetőség, hogy a
végére járjak a rejtélynek.
Óvatosan közeledtünk egymáshoz, kóstolgatni
kezdtem, cseppenként adagolni. Reméltem, hogy miként mások lelkének, úgy az
enyémnek is jót tesz majd. Pár oldal után félretettem, emésztgettem, ahol
tetszett, aláhúztam néhány mondatot. A szöveg sűrű volt és nehéz, aggódni
kezdtem, hogy megüli a gyomromat. Úgy az ötvenedik oldalnál elszomorodtam: úgy
tűnt, csalódnom kell Katában. Nem sok hasznosat kaptam, az az érzésem támadt:
ez a csaj csak zsonglőrködni próbál a szavakkal. Mert ugyan érdekes a stílus,
megvillan a tehetség, de nem jár át eléggé a mondanivaló, vagy ha mélyre is
mártózik bennem, nem marad lent, azonnal a felszínre kéredzkedik. Hosszútávon
bizony nem lakat jól. Pedig kiéhezetten ültem asztalhoz, és biztosra vettem,
hogy elégedetten távozom.
Aztán a nyolcvanadik oldal körül kezdtem
kényelmesebben érezni magam. Gyakrabban engedtem le a könyvet, de most már
azért, hogy hosszabban élvezhessem ki az ízeit. Egyre több lett a fűszer, egyre
kellemesebb a mondatok zamata. Egyre izgalmasabb és igazabb Kata mondandója.
Már egész bekezdéseket húztam alá, majd teljes oldalak kaptak jelölést. A vége
felé úgy tűnt, szinte mindenhová X kerül, mintegy jelzésképpen, hogy ezeket a
részeket még okvetlenül olvassam végig párszor. Amikor elveszettnek érzem
magam: nőként, emberként, a jövő hónapban, vagy majd az ötvenes éveim derekán.
Mindent
összevetve jólesően nyugtázhatom, hogy Kata még mindig izgalmas szerző. A
stílusa egyéni és kiforrott, a tapasztalatai pedig csak erősítik a szöveget,
fokozzák az élményt. Úgy ír nekünk, hogy kétségünk nem lehet, amit olvasunk,
rólunk (is) szól. Történetei kesernyésen életszagúak, döbbenetesen valósághűek,
vakmerően őszinték.
Ennek
ellenére azt gondolom, ez a könyv mégsem való mindenkinek. Tisza Kata írása
azokban érik be igazán, akik felismerik magukat a betűk rájuk vetülő árnyéka
mögött, és hajlandóak felvállalni gyengeségüket, tévedéseiket. Akik mernek
sírni… úgy rendesen. Ehhez pedig szükség van bizonyos fokú érzelmi
intelligenciára, és némi élettapasztalatra. Nekik sokat segíthet ez a könyv.
Mindenki mást nagy eséllyel inkább csak elbizonytalanít.
Megjegyzés küldése