Hol volt, hol nem volt
„Ha az ember elvesztette azt az illúziót,
hogy örökké él, akkor teljesen mindegy,
néhány órája vagy néhány éve van-e még hátra.”
Jean-Paul
Sartre
hol volt, hol nem volt,
nem is olyan régen
ágyamba lopakodott a Hold
– közhelyektől távol –
valami Édenről mesélt
s mint szikkadt öreganyó
suttogott a fülembe,
csábított csalogatóan csalfa
éjszakák ezüst tükrébe –
rücskös karvalyujjak süvítve
arcom előtt
üveges havat szórtak szemembe
Andersen hideglelős tájairól, –
fekete macskák jajától
mgrészegülve
kellette ráncos bőrének ezüstjét,
– s én
félve éreztem mint csókol
ezer évnyi alvást szemhéjamra
hűvös lehelete…
Rózsaszín pokol
Emberarcú demokrácia –
ó igen, mennyire, de mennyire jó,
hogy nem őrzik karámba zárva
életfa álmainkat…
Emberarcú demokrácia,
melyben az önző jólét
és kirekesztés karöltve
pipálnak ki embereket,
sorolva zúzdába,
üveges lelkek koppannak
betonépítmények falán,
rejtőzködnek aluljárók
sötét zugába,
sodródnak a kivetettség
tikkasztó poklaiba…
Emberarcú demokrácia,
melyben Istent
prédikáló istentelenek
élik hatalmi ambícióikat
Moloch és Mammon,
két vigyori úriember
kopogtat a szélesre
tárt ajtókon,
s a falra kent embriók
mint arcon elmázolt könnycseppek
kiáltanak az égbe…
Emberarcú demokrácia,
melyben csak a hobók
egzisztálnak úgy,
hogy elvetnek mindennemű
meghunyászkodást,
megvetve lábaikat a
társadalom peremén s a
SZABADSÁG
Damoklész kardja
csüng fejük fölött,
mint egyetlen fix pont,
lehetőségek és kétségek
kísérik felelőtlenségnek
tűnő
KERESZTVÁLLALÁSUKAT,
a tévedés fölöttébb biztos
valószínűségével számolva
konok kitartással
markolásszák a
SZABAD DÖNTÉS JOGÁT…
Emberarcú demokrácia,
melyben könnyelmű politikusok,
temetve s temetkezve,
két és még egynéhány
véres öldöklés,
Trianon örökségén
sírdogálva
dacolnak a tömegvonzás
kérlelhetetlen törvényeivel,
rózsaszín álmokba burkolva
vezetnek
siralomvölgyek fölött
lágyan, selymesen
kapitulálnak tar koponyák hegyén,
vajha tükör kísérné
múltunk s jelenünk,
látni vélném,
amint a benne elfekvő arcok
vitathatatlan eleganciával
sodródnak,
málló ezüstlapok fényében
atomokra hullva
a háborúk, önző jólét,
kivetettség
és tökélyre vitt magány
kábító iszonyába…
Emberarcú demokrácia
melyben hínár és
amőba, békanyál fedi
az élet vizét…
Társadalmi célú hirdetés
1.
Minden csillagok közt van egy
csillag,
melynek Héliosz a neve. E
csillagnak
van néhány bolygója, melyek
egyikének
Föld a neve. A Föld ad életet
növénynek,
állatnak és embernek.
A rút és ostoba vetekszik itt a
szépséggel
és ésszel, és ez ármány küzdelem
festi kékre az eget, teszi
virágzóvá a mezőt
és fedi a teret néha emésztő,
szürke köd.
2.
Bár csillagporból lett minden,
mi található messzi földön és
égen,
a Föld szülte meg az életet.
Barázdált arcán az árkok, ha
megmozdulnak
olykor házak dőlnek össze.
Ha könnyei fakadnak, a patakok
elerednek.
De vidám tavaszi szélben, ha
szívét kitárja
életet, értelmet lehel a
mindenségbe.
Hát ezért szeressétek őt, és
vigyázzatok a Földre!
Ott voltunk
Ott voltunk mi mindahányan,
Szívünkben tűz és liliom,
Szemünkben csillagos égbolt,
Ádám és Éva utódai
Káin és Ábel ivadékai,
Énókh és Júdás leszármazottjai,
A fény és árny szülöttei,
Téren és időn túl,
Ott voltunk mi mindahányan
A Tigris és az Eufrátesz
kanyarulatánál,
A Nílus hömpölygésénél
Ujjongtunk a Napnak és a Holdnak,
Altamira barlanglakóiként
Mamutokra vadásztunk,
Idegen törzsekkel harcoltunk,
És ifjú hajadonokat áldoztunk
Tollas kígyó kegyeiért nyugati
halmokon,
Ott voltunk Ninive romlásánál,
Luxor és Karnak munkálatainál,
Ismeretlen földrészek bugyraiban
Lemuria és Atlantisz kultúráját
egyengettük,
Mi növények, állatok, Istenek,
félistenek és
Emberek Trója ellen vonultunk,
Éjjeli tábortüzeknél harcra
készen
Szokratész bölcsességeit
hallgattuk,
Taigetosz szikláiról az
élhetetleneket
A mélybe taszítottuk,
Thermopülosznál
Perzsákkal vívott csatákban
edződtünk,
Nagy Sándor seregeivel Dareioszt
ostromoltuk,
És győzelmeink csak a csillagok
Fényével voltak azonosíthatók,
De már Rómát építettük…
Ott voltunk mi mindahányan
Keleten a nagy fal építésénél,
A hunok táborában
Csillagösvényen vágtáztunk,
És ott voltunk mi Rómában,
Vérengző császárok és
gyújtogatók,
Szégyellnivalók, és ártatlanul
megvetettek,
És amikor Jézust kellett volna
kiáltanunk,
De csak Barabás tört elő részeg
torkunkból,
Megvetettük a paráznákat és a
vámszedőket,
Pogányokat égettünk, és
Jeruzsálemért küzdöttünk,
Kardfogatunk a gyerekekre
rándult,
Az anyákat megerőszakoltuk,
Mi, növények, állatok és emberek,
Istennek fiai, a Sötétség urai,
Halhatatlan halandók,
Agonizáló tehetetlenek,
A mindenség parányi részecskéi,
Részei a mának,
És jövő formálói a holnapnak,
Ott voltunk mi mindahányan,
Szemünkben duzzadó vérerek,
Szívünkben fájdalom és gyűlölet,
Reményei a mindenségnek,
Öreg ifjak és ifjú vének,
Életigenlők és halálosztók,
A középkor sötét lovagjai,
A felvilágosodás katonái,
A tudományok felkent papjai,
Utcazajban kéregető koldusok,
Koldusai a mindenségnek,
Pöfeteg urai a mának,
Árulással szerzett, hamis
érmékkel,
És dagadó kebellel,
Mint, Titanic fedélzetén
A tétlen haszonlesők,
A Doberdónál őrködők
A Donkanyarnál telelők,
Az Ardenekben karácsonyozók,
Hirosimában és Nagaszakiban,
És Srebenicán nyaralók…
De, ott vagyunk mi minden
erdőtűzben,
Jéghegyek olvadásában,
Szökőárak hullámtörésében,
Minden kiköpött rágógumiban,
Fékezett habzású mosóporokban,
Az összes félig rágott
hamburgerben,
Milliárdnyi széttaposott
műanyagflakonban,
Egy ózonhiányos hulladékgyűjtő
tartályban,
Hitünk fogytán, hátunk hajlott,
És a flakon is fogva tart, a
tartály szűk,
Arcunk nyomott, orrunk görbe,
Izmaink ernyedtek,
Szemünkben duzzadó vérerek,
És szívünk is
feneketlenül üres…
Megjegyzés küldése