Egyenként araszolnak a lépcsőn, apa
és leánya. Föl-le, mikor hogy’ hozza a sors. Az apa görcsösen kapaszkodik lánya
kezébe, szinte összeforrnak. Egyszerre állnak meg pihenni, egyszerre botlanak
meg a számtalan lejtősre koptatott lépcső valamelyikén, egyszerre dőlnek az
ingatag korlátnak – meg kéne ezt már erősíteni –, fújtatnak nagyokat, kerülnek
egymás másik oldalára, cserélgetve a csomagokat, váltogatva a botot szorongató
kezet.
Öreg bérház a
Lipótvárosban. A liftakna kiépítve, de felvonó sose került bele. A lépcsőház a
liftaknát keringeti körbe-körbe, félemeletenkénti pihenővel. A kovácsoltvas
korlátra kiakasztva itt-ott szemetes zsákok duzzadoznak, bízva a lefelé haladó
lakótársak segítőkészségében, akik majd megszánják őket és leviszik a kukába.
Az apa leánya,
maga is idős asszony, hetente látogatja az öreget, bevásárol neki, kitakarítgat
nála, elüldögél vele, beszélgetéseket kezdeményez, melyek mind elhamvadnak
fellobbanásuk pillanatában. Az apa egyedül él számtalan könyve társaságában.
Faltól-falig, padlótól a mennyezetig könyvek és könyvek, akár egy
közkönyvtárban. A szoba berendezése szinte egyébből sem áll, mint zsúfolásig
tömött könyvespolcok garmadájából.
Az öreg,
napsütéses délelőttökön kivonszol egy széket a körfolyosóra, és ölében egy
albummal, órákat eltölt, csendesen nézelődve, vagy fennhangon előadást tartva a
néptelen gangnak, míg feketére nem égeti a nap.
A leány
sokszor már a földszinten hallja, ahogy az apja fennhangon beszél valakihez. Ilyenkor
reménykedik, hogy az öregnek társasága akadt. Fölérve a harmadikra azonban konstatálnia
kell, hogy az öreg magának tart kiselőadást. A körfolyosó közönsége a kisablakok
függönyei mögé menekül, onnan leskel ki az öregre, bolond szegény, jobb békén hagyni.
Az öreg pedig
nem bolond! Világ életében tanár volt, katedráról szónokolt, nagy tömegeknek.
Hozzá van szokva hangja csengéséhez, a hallgatóság néma figyelméhez.
Visszacsatolást nem igényelt soha. Ő előadásokat tartott, a hallgatók
meghallgatták, ennyi. A vizsgákon hol ő szégyenített meg egy-egy diákot, hol őt
hozták zavarba felkészültebb hallgatói, de mindannyiszor ura volt a helyzetnek.
Sose maradt szégyenben, tévedéseit, hiányosságait mindig kimagyarázta. Ironikus
stílusa önmagát sem kímélte, ezért sok mindent elnéztek neki.
Leginkább a
lánya előtt szerette megjátszani a professzort. Csekély sikerrel. A leány
átlátott rajta, de már régen lemondott arról, hogy az öreget szembesítse
önmagával. Ráhagyta, hadd sütkérezzen önnön teremtette dicsfényében.
Kommunikálni
nehéz volt vele, szinte lehetetlen. Az öreg önmaga zárkájában éldegélt. Nem
hallotta meg a másik ember hangját, csak a saját hangjára figyelt. Elengedte a
füle mellett, ha a leánya megpróbált a saját sorsáról mesélni neki, netán
segítségért folyamodott.
Én így szoktam, én mindig mondtam, én
így tartom, ez az én véleményem.
Minden mondata és gondolata kizárólag saját maga körül forgott.
Betartotta az
orvos utasításait, mert tisztában volt vele, hogy azok az ő javát szolgálják. Bevette a gyógyszereket, diétázott és kerülte a
megrázkódtatásokat. Sokáig akart élni.
Jó ösztönnel
felismerte, mi az ő érdeke, és az
életet úgy kanyarította, hogy az lehetőleg ne sérüljön. Mással nem törődött.
Két asszonyt
temetett már el, s bár mindkettőhöz szerelem fűzte, halálukkal megszűntek számára
létezni múltban és jelenben. Mindössze a saját érzelmei kivetülésének, anyagiasult
megnyilvánulásainak fogta fel őket.
A lánya sem
létezett számára hús-vér valójában, csak mint a hozzá fűződő érzelmeinek
hordozója. Ha jön, és hoz valamit, az jó, annak örülni lehet. Ha kitakarít, az
kellemes, mert tisztaság támad a nyomában. Ha nem sokat beszél, lehetőleg nem
kér semmit és időben elmegy, vagyis békén hagy, ez nyugalmat jelent, ami
szintén jó.
Az öreg nem
szerette, ha fölzaklatták.
A lánya néha
eljött érte, felöltöztette szépen és elvitte az orvoshoz. Ilyenkor botorkáltak
le együtt, összekapaszkodva a csúszós, helyeként lejtősre koptatott lépcsőkön.
A kijáratnál már várta őket a taxi, ami elvitte őket a Rendelőbe. Visszafelé
bevásároltak. A leány keze tele volt csomaggal, miközben apját is megpróbálta
egyengetni a lépcsőkön fölfelé.
Megpihentek a
lépcsőfordulókban, ilyenkor váltottak csomagot, botos kezet. Helyet cseréltek
egymással. Döngött a lépcsőház a lépteik alatt. Az apa igen erőteljesen csapta
lábait a földhöz. Nem uralta már a mozgását, mióta enyhe szélütés érte pár
évvel ezelőtt.
A leány most
is, mint rendesen, a korlát felőli oldalon haladt. Már majdnem felértek a
harmadikra, mindössze pár lépcsőfok hiányzott, amikor az öreg hirtelen
megcsúszott és teljes súlyával a lányára zuhant. Az megpróbálta felfogni az
öreget és a korlátnak vetette magát.
A korlát
megingott a lendülettől, a csomagok átrepültek rajta és hangos puffanással
landoltak a liftakna alján. A leány félt, hogy a korlát nem tartja meg
kettejüket, ezért egy erőteljes lökéssel eltaszította magától az apját. Az öreg
a falnak esett és kinyújtott lábaival a lányának támaszkodott, szinte nekinyomva
a korlátnak. A korlát csikordulva kifordult a helyéből, és mint egy kinyíló
kiskertkapu, a mélység fölé lóbálta terhét, majd vele együtt lassan levált a
helyéről, akár egy korhadt fakéreg és megindult a mélység felé.
Az öreg sokáig
úgy maradt, hátát a falnak vetve. Egy vékony gondolat futott át az agyán: mit
fogok vacsorázni?
Pár perces
tompulat után az apa feltápászkodott és a fal mellett araszolva elbotorkált a
lakásajtóig. Reszkető kézzel illesztette a zárba a kulcsot, belépett és magára
zárta az ajtót. Biztonságban volt. Nem nézett a lánya után. Tériszonya volt,
betegesen irtózott a tátongó űrtől. Az orvos különben is eltiltotta az
izgalmaktól.
Frideczky Katalin
Megjegyzés küldése