Hát ezt is megértem! Itt vagyok!
És nem haltam meg, mint ahogy patetikus pillanataimban képzeltem.
El se merem
hinni, hogy nekem ez sikerülhetett! Akárcsak, ha elsőre könnyedén lejátszom egy
darabot, vagy megoldok egy matematika példát, mindig élek a gyanúperrel, hogy
itt valami rejtett csapda van, csak én nem vettem észre. Arra nem is merek
gondolni, hogy ügyes vagyok, vagy okos.
Ha nekem
valami sikerül, ott valami tévedés van!
A vágyaim
mindig előreszaladnak és várják, hogy a lehetőségeim beérjék őket. Rendszerint
hiába.
De most, de
most sikerült! Vettem egy nyaralót a Balaton partján! Ki tudtam fizetni, senki
senkit nem csapott be, minden simán ment, nem haltam meg, és már évek óta
lejárok, és nem szakadt le az ég!
Ó, olyan boldog
vagyok itt, amennyire ember csak lehet!
Minden évben
várom, hogy meglátogass. Minden percben rád gondolok. Illetve ez így nem
helyes. Inkább úgy mondanám, hogy át vagyok itatva veled. A te szemeddel nézek,
a te lábaddal rovom a kilométereket, a te nyelveddel csettintek egy jó vacsora
után, a te bőrödet simogatja a víz és pirítja a Nap, a te szemed tükröződik a
mindenestés naplementékben.
Csak ölelkezni
nem tudok egyedül. Ahhoz te is kellesz, a magad valójában. A vágyam megint
előreszaladt, de odáig már nem jutott, hogy meg is testesítsen téged.
Kellesz!
Hiányzol! Minden évben várlak. Az előreszaladt vágy egyik lábáról a másikra
álldogál, nézi az óráját, vár és vár. A jöttödet várja.
Te nem is
fogod fel, hogy valahol várnak. Nagyon! Helyette azt képzeled, hogy már rég
elfelejtettelek, nem is hiányzol, pótoltalak valaki mással.
Nem jut el
hozzád a kívánásom. Hiába erőlködöm. Az áramkör megszakadt valahol.
Hallgatsz, föl
se hívsz. Néha egy-egy suta sms jön esténként, mikor kiülök a teraszra egy
pohár bor mellé naplementét nézni.
El fogsz
veszíteni! Nem bánod? Nem érzed, mennyire méltatlan ez hozzánk? Hiszen
szeretjük egymást! Vagy ezt is csak a vágyaim szaladják előre?
Mi lehet
fontosabb, mint a szerelmünk? Minden más fontosabb, mint a szerelmünk?
El fogsz
veszíteni! Ezt most már nem csak gondolom. Valóban üzenem. És komolyan
gondolom. Tényleg ezt akarod? El akarsz veszíteni?!
Lázas,
kétségbeesett válasz érkezik: – Jövök, holnap estére ott leszek!
A zakatoló
vonaton szilaj fantáziád vetélytársat vizionál. Azt képzeled, kettesben várlak
egy izompacsirtával, akivel majd meg kell küzdened értem. Már suhogtatod a
szablyádat, csitt-csatt, és az ellen holtan rogy össze…
Eléd megyek a
vonathoz. Egyedül vagyok. Nincs vetélytárs! Velem kell megküzdened! És ez keményebb menet, mint fantáziahősökkel
hadakozni!
Zaklatott
vagy. Össze-vissza beszélsz, paksaméta levelet nyomsz a kezembe, hogy olvassam,
olvassam, mielőtt bármit mondanék.
Nem értem,
miért kéne levelet olvasnom, még ha hozzám is írtad, mikor itt vagyunk végre!
Beszélhetünk is, de talán jobb lenne nem beszélni, csak megölelni egymást
szótlanul és dönteni végre! Egymás mellett dönteni persze, hiszen ez nem kérdés
és nem levélkötegek dolga!
Leülünk a
parton és miközben a levelet olvasom, kortyolunk bőséggel a jóféle konyakból,
amit hoztál, és szívjuk egyik cigarettát a másik után izgatottságunkban.
Egymás szavába vágunk, sírunk és nevetünk és
ágálunk és taszigáljuk és vonzzuk egymást. Az elektromosság szikrái pattognak
ide-oda. Minden korttyal és cigarettaslukkal közelebb hozzuk a vihart, ami
Badacsony partjai felől lila villámokat szór a vízre. Sötét az este. A villámok
egyre sűrűbben repesztik meg az eget. Dörrenés nem kíséri, csak valami távoli
halk moraj. Mi csattogunk és nevetünk és sírunk és kortyolunk és slukkolunk.
Tisztázni próbáljuk, amit szavakkal nem lehet, és nem lehet konyakkal és nem
lehet cigarettával.
És akkor
leszakadt az ég!! A szél fákat tépáz és súlyos ágakat hajít a földre,
reklámtáblákat fektet két vállra, cserepeket hord le a tetőkről.
Elindulunk a
ház felé. Minden villám és dörrenés a kacajomból indul, ahogy nekivágok a
záporzó esőnek. Nem talál el egyetlen cserép, vagy faág, vagy vihar tépte
cégér. Csak kacagok és kacajom nyomán villám és mennydörgés! És esőáztatta
ruhám tapad a testemhez, és araszolunk a ház felé, és minden, ami agyon
sújthatna bennünket, mellénk esik, és én csak kacagok, kacagok, mint a vihar
anyja, aki ma este el akar dönteni mindent, ami az útjában áll!
Frideczky Katalin
Megjegyzés küldése