ÚJ TARTALMAK

Muhel Gábor - Transz(re)gresszív motívumok József Attila szerelmi lírájában



József Attila szerelmi költészetének létezik egy olyan rétege, melyről a kutatás eddig vagy hallgatott, vagy – némileg leegyszerűsítő módon – a mintakövetés felségterületébe utalt. Azokról az 1920-as években írt költeményekről van szó, melyek kétségkívül Ady Endre és a parnasszista esztétikai hagyomány jegyében fogantak, ám egy sajátos poétikai attitűd jellegzetességeit is magukon viselik. Ez a magatartásforma a hiány teremtő erejéből mint életrajzi realitásból nyeri energiáját, pontosabban a költő hétköznapi életéből táplálkozik, s e tényező alapvetően visszavezethető a szeretet- és a szerelem utáni vágyra. Már Szabolcsi Miklós észrevette, hogy példának okáért „a Férfiszóval és a Szeretők megformálásában a parnasszista-nyugatos, babitsi technikára emlékeztet, s jelzi a kamaszkorból ifjúkorba érő fiatalember szexuális fantáziálását, vágyképeit – szelídített, irodalmi stílusban. A Férfiszóval hangulata, tematikája a kárhozott, végzetes szeretőké, illetve a szeretkezésé (Baudelaire, Ady), de már expresszionista nyelvhasználat és képtechnika jellemzi.” (In. Szabolcsi Miklós: Érik a fény. József Attila élete és pályája. 1923-1927. Akadémiai. Bp. 1977. 227.) Amennyiben elfogadjuk, hogy a biográfia és a nagy költőelődök követése önmagában megmagyarázza a korai szerelmes versek erotikus töltését, választ kell adnunk arra a kérdésre is, hogy vajon mi a mozgatórugója a parnasszista szerelmi lírára (és Ady költészetére) olyannyira jellemző agresszív érzékiségnek, s legfőképpen hogyan módosul mindez József Attila korai szerelmes verseinek motívumkészletében? E kérdés megválaszolása azért is fontos, mert „József Attila szerelemfilozófiájának (és talán egész költészetére érvényes alapállásának) összefoglalója az, hogy a szerelem és a szeretve levés a személy meglétével, az önazonosság érzékelésének alapvető előfeltétele.” (In.Bókay Antal: Líra és modernitás – József Attila én-poétikája. Gondolat. Bp. 2006. 161.)
     Király István így ír Ady Endre szerelmi lírájának szexuális vonatkozásairól: „Felizzó, nagy mérvű szexualitás, melyet azonban vallásos burok, áhítat vett körül: ez jellemezte […] költészetében a nemiség motívumát: ez adta meg ennek a témának az egyéni arcát. Mintha csak egy serdülő látta volna: misztériumnak tűnt a testi vágy. S ez a sajátos jelleg már egymaga mutatta, hogy nem a cinizmus megjelenési formája volt itt a szexuál-motívum: mélyebb rétegekből tört fel; nemcsak az érzékeknek volt köze hozzá, de a léleknek is. Hiszen, mint mindig, a felengedés, az önátadás érzése volt itt is az áhítat; ennek jelenléte már egymaga tükrözte a témakör lényegét: a magányos lélek feloldódásvágyát. A befalazottságból, a köré rakódó idegenségből szeretett volna futni, elszökni az elcsigázott ember; kereste azt az erőt, mely megszüntethetné a különállását, mely lehetővé tenné, hogy ne önmagába zártan – hanem az egészben, az élet áradó végtelenében, a mindenségben éljen: kereste a magány ellenszerét. S megteremtette a szexus mítoszát.” (In. Király István: Ady Endre. II. kötet. /Elvek és utak./ Szépirodalmi. Bp. 1972. 197.) Mivel József Attila zsenialitásának reflexiója többek között a nőre irányul, vagyis az önteremtés és az önazonosság érzékelése, a magány elleni küzdelem valóban feltételezi a nő lényét, könnyen adódhat a feltételezés, hogy legkorábbi szerelmes verseiben Ady mintájára formálódnak a nőalakok titokzatos, sejtelmes, érzéki asszonyokká. Ha ez igaz, akkor azzal is egyet kell értenünk, hogy az erotikus képzetek nála sem csupán a testiség megnyilatkozásai, hanem – attól függetlenül, hogy az adott művet valós vagy nem létező személy ihlette –  egyfajta episztemológiai és ontológiai síkon zajló metafizikai erotika megnyilatkozásának tekinthetők, ami számos egzisztenciális antinómiára is rámutat. A költő már egyik viszonylag korai versében megjósolja: „Egyedül fogok én állni a világon. / Egyedül, egyedül, nem lesz soha párom.” Jóval később, az 1936 májusában írt Szabad-ötletek jegyzékében racionális és hűvös tárgyilagossággal szintén azt állapítja meg önmagával kapcsolatban, hogy „amit keresel, nincs / magadat keresed másban / magadat szereted – ilyet nem találsz s ha találsz / nincs az ismert nők között”, mely sorok az 1924 májusában született Hét napja 11. sorával feleltethetők meg („hogy magadat tisztán találod meg másban”), de fellelhetők az ugyanezen év szeptemberében írt Nem én kiáltok című versében is („hiába fürösztöd önmagadban, / csak másban moshatod meg arcodat”). Beszédes a költő Vágó Mártának Pestről írt, 1928. szeptember 30-án kelt levelének kijelentése is: „Ami kívül hiányzik a világból, azt az ember belül, önmagában kell megteremtse, mert máskülönben elpusztul.” (In. József Attila válogatott levelezése. /Sajtó alá rendezte és jegyzetelte: Fehér Erzsébet./ Akadémiai. Bp. 1976. 197.) Nem mellékes ezért, hogy mit ír Otto Weininger Nem és jellem című művében, melyet nagy valószínűséggel József Attila is ismert: „A férfi minden szerelmében csak magát szereti. Nem a maga szubjektivitását, nem azt, ami minden gyengeséggel és aljassággal, minden nehézséggel és kicsinyességgel megvert lény őbenne magában, hanem azt, ami lenni akar, aminek egészen lennie kellene, legsajátabb, legmélyebb, legértelmesebb lényét, amely ment a szükség minden rangjától, a földiség minden rögétől. Ez a lény a maga idő és térbeli hatékonyságában egyedül az érzéki korlátozottság salakjával, nincs meg, mint tiszta, mint ragyogó őskép. Bármily mélyen merül is magába a férfi, iszaposnak és szennyesnek találja magát és sehol sem látja azt, amit keres, makulátlan, fehér tisztaságban. S mégis, semmire oly sürgős szüksége nincs, semmit oly hően nem kíván, mint azt, hogy ő maga és semmi egyéb ne legyen. Az az egyet azonban, amire tör, e célját nem találja meg saját lényének mélyén, ragyogó fényben és elválaszthatatlan erőben, s ezért kint, magán kívül, kell ezt elgondolnia, hogy annál könnyebben igyekezhessen feléje. Az abszolút értékes lényről való ideálját, amelyet önmagában nem tud elszigetelni, egy másik emberi lényre vetíti és csak ezt jelenti és semmi egyebet az a tény, hogy a férfi e lényt szereti. Csak aki maga is bűnös lett s bűnét érzi, képes erre az aktusra.”(In.Otto Weininger: Nem és jellem. /Ford.: Gábor Andor./ Dick Manó Kiadása. Bp. 1913. 220.)
     Már Salamon László az Új Transylvania 1938 januári számában, A halálra gázolt költő tragikus halálára című írásában is megjegyezte, hogy József Attila „szerelmi lírája weiningeri sötétséggel lángol, abból a rémítő mélységből tör fel, melynek fenekére még Freud se tudott levilágítani.” (In.Kortársak József Attiláról. II. kötet. 1938-1941. Új Magyar Múzeum. /Szerk. Bokor László. Sajtó alá rendezte és jegyzetelte: Tverdota György./ Akadémiai. Bp. 1987. 1054.) Ugyancsak ő írja, hogy a költő utolsó évében „hitt és egyszerre nem hitt többé az életben, nem hitt az élet céljában, nem hitt a tehetségében, mert nem hitt többé a nőben és a szerelemben.” (Uo.) Szinte Weininger szavai köszönnek vissza a visszaemlékező összegző soraiból is: „A férfi, aki harcot vállal, nem élhet meg sokáig ama illúzió nélkül, hogy ez a harc csak akkor lehet termékeny, akkor lehet célbataláló, ha szív és a lélek legmélyén, a test és a vér legrejtettebb sejtjeiben szunnyadó vágyakat a Teremtés negatív pólusa: a Nő visszhangozza. […] József Attila, aki a legendás »isten ostorának« nevét viselte, nem találta meg, ezt a visszhangot. Igazi tragikuma nem abban van, hogy nem találta meg, hanem abban, hogy hitte, miszerint megtalálható.” Amint arra A hiány teremtő ereje József Attila életművében című tanulmányunkban már közvetetten utaltunk, felfedezhető a költő szerelmi lírájában egy olyan fejlődési ív, ami a kamasz fiatalember szenvedélyes szerelemvágyától fokozatosan vezet az 1933-as Óda metafizikai erotikájáig, majd e korai magatartás – hátterében az ekkorra már a költő birtokában lévő teoretikus megalapozottságnak – bukkan fel újra az 1936-os Gyömrői-versekben. (Megjelent: a Comitatus Folyóirat hasábjain 2013 áprilisában /= http://comitatusfolyoirat.blogspot.com/, valamint – rövidített változatban – a Kultúra&Kritika (a PPKE-BTK Esztétika Tanszékének folyóirata) online felületén ugyanezen hónapban /= http://kuk.btk.ppke.hu/). Nem teljesen megalapozatlanul vélekedik tehát a költő utolsó periódusának szerelmi költészetéről Sándor Pál Az igazi József Attila című írásában sem úgy, hogy „nem ismer ennél rettenetesebbet a magyar irodalom. Nem kesergő szerelem és nem boldog szerelem ez, hanem egy borzalmas viaskodás, átkozódás és gyötrelem, a tehetetlen »beteg gyermekké« vált férfi siránkozása, jajveszékelése.” (In. Kortársak József Attiláról. i.m. 1361.) Példának a Jaj, majdnem... című vers első két sorát idézi. Megjegyezzük azonban, hogy e költemény a Gyömrői-versek és a Flórához írt költemények között helyezkedik el időrendben és stílusában, hanghordozásában egyik csoporthoz sem tartozik. Sokkal közelebb áll viszont a Szerelmes vers és az Eggyéölelődés vágya című versekhez, tehát József Attila korai szerelmi lírájához. Olyannyira, hogy feltevésünk szerint a költő szerelmi költészetének témánk szempontjából releváns fejlődési íve felvázolható három költemény alapján: a boltív egyik pillére az 1923 január végén Makón írt Eggyéölelődés vágya, csúcspontja az 1933 nyarán született Óda, míg a másik pillérét az 1936 kora őszén keletkezett Jaj, majdnem... képezi. Az az alkotói koncepció ugyanis, ami ezt az ívet kijelöli, s a nemiséget a testi síkról lelki-szellemi szintre (s azon is túl) emeli, túllép az érzékiség körén, s a transzcendencia felé mutat. E kijelentés azonban csakis akkor állja meg a helyét, ha sikerül tetten érnünk ezt az attitűdöt és rá tudunk mutatni arra, hogy miképpen jelenik meg e három vers jelképhasználatában ez a költői magatartás. Mindez azért sem érdektelen, mivel már Bókay Antal fentebb idézett könyvének egyik lábjegyzetében is megjegyezte, hogy érdemes lenne a költő szerelmi lírájának történetét egy külön tanulmány vagy könyv formájában megírni. (In. Bókay Antal: i.m. 160.) Természetesen e feladatra nem vállalkozhatunk, azonban mindenképpen fel szeretnénk hívni a figyelmet József Attila szerelmi költészetének azon aspektusára, amely a bataille-i transzgresszió fogalmának továbbgondolása segítségével jól körülírható.         
     Georges Bataille szerint az ember diszkontinuus létező, mivel elkülönül a lét folytonosságától. Ennek egyik oka az ember végessége (halandósága), ami egyben az individualitás létrejöttét, illetve a mikro- és makrokozmosz elválasztását is lehetővé teszi. A lét folytonosságától elválasztott létezőt azonban állandó vágy és vonzás hajtja e megszakítottságon való túllépés felé, azaz a lét teljessége utáni vágy, a transzcendens, univerzális és emberfölötti ember teljességigénye (a hiány teremtő ereje által) az emberben olyan magatartásformában realizálódik, ami természetszerűleg saját határainak áthágására törekszik. E törekvést nevezi Bataille transzgressziónak. Gondolatmenetének értelmében ez az önmagunkon, végességünkön, határainkon való túlhaladás voltaképpen erotikus természetű, ám ezen nem csupán a szeretett lényre való vágyakozást kell érteni, hanem olyan alapvető emberi szándékot, amely minden vallásos érzés, a végtelenre, a teljesre (a hiánytalanra), illetve a határtalanra vágyó szentség lényege. Az egységélményhez közelebb kerülés szándéka magyarázza, hogy miért nyugszik a vallás és az erotika közös alapálláson. A teljességigény a szerelemben mint keresés nyilvánul meg, így a szerelem – amint Georg Simmel mondja – próbálkozás az ősi egység elérésére. Ugyancsak ő, Platón nyomán úgy fogalmaz, hogy elsősorban „magunkban, saját érzésünkben keressük a másikat. Nem először szeretjük, s aztán keressük. A szerelem segítségével találja meg a férfi az egész női nemtől az egyetlen asszonyhoz vezető utat, a nő viszont az egyetlen férfitól az általában vett férfi elvhez jut el. Amaz sűrítés, ez bővítés. […] Metafizikai erotika: a világon át a nőt szeretni, a nőn keresztül pedig a világot.” (In. Georg Simmel: A kacérság lélektana. Atlantisz. Bp. 1996. 124.)  A szerelem tehát – s ezzel együtt a testiség – az isteni egység utáni vágyként is értelmezhető; hiánya (s vele együtt a szeretet utáni vágy) pedig alapvető motiváló erőként munkál a transzgresszióban. A transzgresszió azonban – per definitionem – paradox, ugyanis a lét folytonossága, az ős-eredeti egység elérése az organikus létezésben (tehát a lefokozott létben, az életben) nem lehetséges, mivel ehhez a létezés egyik alapfeltételét (a diszkontinuitást) kellene legyőzni, ami csakis a halálban, az individuális Én fölszámolásában, illetve az azon való felülkerekedésben jöhet létre. A halál tehát – mint az élet vége és határa – egyszerre hozza létre a földi lét (az élet) folytonosságának megszakítottságát, s a lét (a transzcendens létezés) folytonosságát. A halál így par excellence transzgresszív esemény, ami csakis abban a pillanatban érhető el, amikor bekövetkezik, mert a folyamat által az individuális Én megsemmisül, pontosabban fölbomlik. Ezért lehetséges, hogy a szeretkezésben (kiváltképp a szexuális aktus csúcspontján) létrejövő misztikus elragadtatásban az én ún. „óceán érzésben” oldódjon fel, s ez rokonítja a halállal – erre utal a francia le petit mort (kis halál) szóösszetétel. A freudi „óceán-érzés” kifejezés voltaképpen a testi szerelemben megnyilvánuló transzgresszió tulajdonképpeni céljára utal – amennyiben a transzcendens elérésére, profán unio mysticára törekszik. Ekkor a divinatio (megistenülés) egyik lehetséges formájának is tekinthető.
Közelítsük meg a kérdést más oldalról is! Az élet, az individuális Én határain túli lét elérésének megkísérlése önmagában paradox, mert a transzgresszió e cél elérésének pillanatában elenyészik. Másrészről: a kozmikus hiány alapélményének helyébe a beteljesülés univerzális emberi minősége           lép. A transzgresszió azonban – éppen marginális természete révén – általában valami tiltotthoz (az élet misztériumának tabujához) kapcsolódik, amit azután szükségszerűen megszeg. Részlegesen, időlegesen gyakorolja ugyan a tiltottat, de nem szerezheti meg végérvényesen az uralmat a tilalmak felett, nem számolhatja fel a tiltást. Ily módon „nem gyengíti a tilalom sérthetetlen szilárdságát, hanem mindig annak várható kiegészítése.” (In. Georges Bataille: Az erotika. /Ford.: Dvanski Katalin, Kiss Zsuzsa, Somlyó György, Vargyas Zoltán./ Nagyvilág. Bp. 2001. 79.) Nem meglepő módon a tilalmak megjelennek a szexualitásban, a szociális magatartásban, a vallásban, a nyelvhasználatban, egyszóval szinte minden emberi kultúrához kötődő marginális megnyilvánulásban. Mindazonáltal – írja Foucault – „a modern szeméremnek meg se kell fogalmaznia a tiltást, ha azt akarja, hogy ne beszéljenek róla, elég, ha mindezt rábízza a kölcsönösen egymásra utaló tilalmak játékára: azokra az elhallgatásokra, melyek magával a némasággal kényszerítik ki a csöndet.” (In. Michel Foucault: A szexualitás története I. A tudás akarása. Atlantisz. Bp. 1996. 19.) Ebből is látszik, hogy a tilalmakon való túllépés transzgresszív szándéka többnyire extatikus élményekkel (a szexualitással, a vallással) kapcsolatosak; a halál és az agresszivitás tabuján keresztül pedig nem ritkán az erőszakkal és az öléssel. E dionüszoszi misztériumokhoz hasonló magatartásformák verbálisan is kifejezésre juthatnak, tehát a transzgresszió (a nyelvi tabuk szándékos megsértésének okán, valamint a kimondás törvénye által) nyelvi természetű is lehet. Mondottakból következik, hogy minden transzgresszív erotika szükségképpen erőszakos, s minden hozzá kapcsolódó szakrális, rituális és vallásos cselekvés és magatartás valamiféle áldozatot (victim) is feltételez. Meg kell jegyezni azonban, hogy a transzgresszió (metafizikai aspektusa miatt) elsősorban belső tapasztalat, ami az élet korlátain történő túllépés lehetetlenségének okán egyben a benső világot a külvilágtól elválasztó leküzdhetetlen különbségre, pontosabban a lehatárolt és lefokozott lét alapvető antinómiáira is rámutat.  Ám – írja Hamvas Béla – „az élet a létnek nem ellentéte, hanem lefokozott és zárt állapota. Az életnek van azonban olyan helyzete, amikor negatívvá lesz. Ez a negatív lét nem a halál, nem a passzivitás, nem a megsemmisülés, hanem a közömbös holtpont. Ez a reflexió. A reflexió az élet absztrakt helyzete, az elkülönülés, a magány, a zártságnak az a fajtája, amikor az ember ezt a zártságot mint önmaga körül való szüntelen keringést az élettörvény rangjára emelte.” (In. Hamvas Béla: Scientia Sacra I. Az őskori emberiség szellemi hagyománya. Magvető. Bp. 1988. 62.) Az erotika, a szexualitás és a szerelem azonban megkísérli a lét folytonosságát és teljességét elérni, s mivel ez – mint fentebb láttuk – elérhetetlen az életben, így nem lehet más Bataille szerint sem, mint negatív tapasztalat, ami szükségképpen agresszív, mivel másképp nem képes érvényesülni e  törekvésben rejlő rejtett transzregresszív potencia, mely tulajdonképpen nem más, mint a hiány teremtő ereje, ami Érosz és Thanatosz együttes működésében manifesztálódik. Így a destruktivitás az életen erőszakot tevő halállal rokon – ám a transz(re)gresszióban alapvetően teremtő tevékenységgé válik, s katalizálja a kontinuitás keresését, a „másik egynyelvűségét”. Bataille számára a kontinuitás kereséséhez szervesen hozzátartozik a szépség és a költészet is, hiszen – mint írja – „amikor a szépséget keressük, a törésen túl, a folytonossághoz igyekszünk eljutni, ugyanakkor menekülünk is tőle. Ennek a kettősségnek sohasem szakad vége. De ez a kettősség fogja össze és lendíti előre.” (In. Georges Bataille: i.m. 182.)
E felfogás korántsem idegen és ismeretlen az esztétikai tradícióban, s szélsőséges megnyilatkozásai tetten érhetők például Sade márki szövegeiben vagy Apollinaire Tízezer vessző című írásának némelyik fejezetében. Finomabb formában ott találjuk az antik hagyományban – joggal juthat az olvasó eszébe az ambivalens szerelem kapcsán például Catullus Odi et amo című epigrammája –, s újra felbukkan a parnasszista költők művei mögött rejtőző költői attitűdben. Ami azonban először különösnek tűnhet, hogy József Attila korai szerelmes verseinek számos – eddig nem elemzett, vagy csak a biográfia felől magyarázott – aspektusában tetten érhetjük ezt a transz(re)gresszív alkotói stratégiát, ami (a testi szintről a lélek világán át a szellem fényébe emelve) szerelmi költészetének fejlődésében 1933-ban éri el csúcspontját az Óda megírásával. S végül e költői magatartás végpontja az 1936-os Jaj, majdnem... című versében is explicitté válik, mintegy előkészítvén a „szétfeszített mindenség” semmibe forduló képzetét, az individuális Én fölbomlását, hogy az „értelemig és tovább” haladván végül a halálban bekövetkező unio mystica ténylegesen is  megvalósuljon a balatonszárszói vasútállomáson. Ez a magatartás azonban a költői művön belül elsősorban a transz(re)gresszív jelképhasználatban fedezhető fel. Igaz ez az 1920-as évek általunk vizsgált szerelmi költeményekre, ám az Ódában József Attila már közvetetten alkalmazta gondolkodásrendszerébe az évek alatt beépült és művészetfilozófiájának szerves részévé vált mágikus nyelvhasználat koncepcióját, vagyis a szavakat a világteremtés analógiájára használta. A szó számára is szakrális és univerzális jelkép, a teremtés mágikus eszköze, ideája lett, ami többszöresen rétegzett, komplex szemantikai rétegeket sűrít magába. Többek között a sűrített vers esztétikai koncepciójának alkalmazása tette lehetővé, hogy az 1933-as versben a metafizikai erotikán keresztül a transzgresszió célját (a teljességet, a beteljesülést) megragadja, s a műegészen  belül e pillanatot az örökkévalóságban kimerevítse.
     Szabolcsi Miklós véleménye szerint a költő legkorábbi verseiben felbukkanó halál-motívumban az 1920-as években még nem kell mást látnunk, mint a kamaszkorban lévő fiú általános képzetkincsét, ami a csalódott szerelmes hirtelen halálvágyában, az öngyilkosság rémében a szerelmi visszautasítás a motiváló erő. E szerelmes versek „irodalmi minták utánzásának tetszenek.” (In. Szabolcsi Miklós: József Attila élete és pályája. Fiatal életek indulója. József Attila pályakezdése. Érik a fény. 1923-1927. Kossuth. Szekszárd. 2005. 152.) Fenti gondolatmenetünk felől közelítve azonban – lévén egyetemes érvényességű teljességigényről van szó – a szerelembe történő belehalás motívuma az életen tabuján való erőszaktevéssel kombinálódik. Így például az 1921-es Csókolj, csókolj – melyet különösképpen ugyanarra a lapra jegyzett le a költő, mint az április 11-i A halálról című költeményt – első versszaka is más megvilágításba kerül: „Csókolj, csókolj utoljára / Fehér karoddal ölelj át, / 'sz elmegyek már nemsokára / s szerelmed életem ára, / Csókolj, csókolj és ölelj át.” Érdemes felfigyelni a strófa harmadik sorára, mely rejtett utalás az orgazmusra mint kis halálra. A 'sz csonka szótag ugyanis nem kizárólag a ritmus miatt rövidült a sor elején a „hisz” kötőszóból, hanem egyben a szerelmi aktus csúcspontja előtti „felszisszenés” láttatása végett, hiszen – mint folytatja – „elmegyek már nemsokára.” Ezt támasztja alá a következő sor is: „s szerelmed életem ára.” A megkívánt nő hiányát panaszolja a költő az 1921. április 10-re datált Hozzá! című versében is, melynek második versszakában a hiány és a tehetetlenség-érzés átcsap agresszivitásba: „Szived? Oh! A szíved nem találom / Ez az én bús, szomorú halálom. / Széttörnélek! – de kezemen bilincs: / Meghalok érted, mert szíved az nincs.” Egy évvel később, az 1922-es Leánykérő énekben már felbukkan a nőtől való félelem transzregresszív motívuma is. A második versszak utolsó két sorában olvassuk: „Duzzad az ér, meg a vér kavarog / S nem harapok ajkadba – megölne.” Ady Léda-verseinek képére íródott a szintén 1922-es Szerelem ez?. Erre utal a verskezdés („Őrjöngök Rád, ha néznek”), melyből kitűnik, hogy a költemény alapszituációja a féltékenység, ami elsősorban a verbális agresszióban jut kifejezésre. Külön érdekes, hogy évekkel később (1936 májusában) a Szabad-ötletek jegyzékében is visszautal e korai versére („ez szerelem? / ez szar”), ám az eredeti verscímet e szövegében fordított szórendben szerepelteti (epanodosz). A szórendcsere szintaktikailag és retorikailag azért is fontos, mert a szöveg egy későbbi helyén a költő fel is teszi az 1922-es költeményre vonatkoztatott kérdést, immár általánosabb értelemben: „mért féltékeny az ember? / azért mert úgy érzi, a nő bármikor kaphat férfit, / de a férfi nem kaphat bármikor nőt”. E sorok előképe azonban már z egyik Rapaport-levélben is megtalálható: „Egy visszautasított férfi bizonyára tudja, hogy mihez fogjon. De mihez fogjon az, akit sem nem utasítanak vissza, sem nem fogadnak el, akinek hogy úgy mondjam a nemi egyesülést, illetve annak teljességét feltételező és megelőző kapcsolatokat állandóan fenntartják, de magát a nemi egyesülést visszautasítják?” (In. „Miért fáj ma is.” Az ismeretlen József Attila. /Szerk. Horváth Iván és Tverdota György./ Balassi Kiadó. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó. Bp. 1992. 370.) Már Szabolcsi Miklós észrevette, hogy a Szerelem ez? „Ihaj! Ha egyszer öklöm öldököl, ideráncigállak, nézd kevélyen, büszkén...” részlete összecseng Ady Hiába kísértsz hófehéren című versének soraival: „Én beszennyezlek, Én beszennyezlek / A leghavasabb, legszebb éjen: / Hiába kísértsz hófehéren. / […] Saját lelkemből fölcibállak […] S míg libeg búsan, szerelemben, / Én kikacagom kósza árnyad, / Felé fúvok: menj, elbocsátlak.” (In. Szabolcsi Miklós: i.m. 206.) A féltékenység mint alapvető vershelyzet azonban a nőt magába építeni kívánó férfikoncepciót is példázza, mivel – mint Weininger írja – „a féltékenység a másik ember szabad akarata felett akar erőszakot tenni.” (In. Otto Weininger: i.m. 224.) 1922 december végén, Makón született a Szerelmes kiszólás, mely szinte az 1936-os Magány című versnek az előképe. Előbbi költemény érdekessége, hogy a költő a nő hiányát áthárítja magára a nőre, hogy ő is tapasztalja meg a miatta érzett kínt, s ezzel kívánja elérni, hogy a nő tudomást vegyen róla, míg a Magányban már az indulatátvitel és a mágikus ráolvasás eszközével kísérel meg hatást gyakorolni Gyömrői Editre. A két művet összeköti a nyelvhasználat is – ám a Szerelmes kiszólás József Attila pszichoanalitikus és nyelvesztétikai nézeteinek kialakulását jóval megelőzi időben, ezért a minta ekkor még olvasmányélményekből, a folklórból, illetve az életrajzból fakadhat.   Egy évvel korábban születhetett a Keresek Valakit című vers (az emlékezők szerint 1921-22-ben keletkezett). Az 1921-es dátum valószínűbbnek tűnik, hiszen ez év szeptember 24-én küldte el József Jolánnak, arról nem is szólva, hogy 7-9. sorával („Csüggedő szívvel loholok egyre, / Keresek valakit a Végtelenbe, / Loholok egyre.”) makói osztálytársai csúfolták a költőt. A verset Ady-utánzatnak tartja a kutatás, hisz „az Ady-versekben megörökített szerelem-elképzelés: az őrjöngő, egymást maró, egymást bántó, érzéki Léda-szerelem, a »bűnös« és »sátános« szerelem képzete s képe, a kor minden olvasó kamaszára, minden érzékeny fiataljára hatással volt.” (In. Szabolcsi Miklós: i.m. 206.) Csakhogy a „keresek Valakit a Végtelenbe” refrénszerűen visszatérő kijelentése a költő azon motívumának csírájának is tekinthető, ami a későbbi József Attila költészetében tér vissza: először az Eggyéölelődés vágyában, majd az Óda világképében, ahol a Nő maga lesz a Mindenség, az „öntudatlan örökkévalóság” végtelenje, melynek részese kíván lenni és „tartalmaiban bolyongani”. Voltaképpen e tartalmat és teljességet keresi a költő, ami e korai versében még többnyire a társtalanság és a magány megnyilvánulása, ám – s ezzel is túlmutat Adyn – anticipálja a „mindenség a semmiségbe” egzisztencialista kozmológiáját, mely a költő utolsó másfél évében válik eleven és kínzó realitássá.
     Balogh László Ady költészetének jelképhasználata kapcsán írja, hogy „a költő az alkotási folyamatban a tudatában feltűnő ősképtől, leendő műve makrokozmoszától jut el átalakítás révén a felszíni struktúra, a nyelvi jelrendszer mikrokozmoszáig, a nyelvi jelig, a szóig.” (In. Balogh László: Mag hó alatt. Bevezetés Ady költészetének jelképrendszerébe. Tankönyvkiadó. Bp. 10.)  Füzi László szerint azonban József Attilánál a vers a versben teremtődött, vagyis a gondolat alapvetően nem előzi meg a formát. Ezt látszik alátámasztani – a korai versekben még nem ritka – következetlen gondolatvezetés, a nyelvvel való bánásmód, illetve az a tény, hogy a költő a költészetet elsősorban életmegoldási kísérletnek tekintette, mely az 1920-as évek utolsó két évétől kezdődően a szublimációs tan esztétikai rendszerébe történő építése során fokozatosan vált tudatos alkotói módszertanná. Az igazság valószínűleg az, hogy egyszerre mindkét alkotói mechanizmus működhetett – az adott mű tükrében dönthető el csupán, hogy melyik eljárás volt éppen a motiváltabb. A költészet mint létmegoldási kísérlet ugyanis a biográfiából nyeri energiáját, ami a nyelv segítségével (adott esetben a szelf szemiotikai rétegének működése révén) nyeri el végleges formáját az alkotási folyamatban, s válik szemlélhető és vizsgálható műegésszé. Ady Endre A fehér csönd című versének attitűdjére, jelképhasználatára emlékeztet az 1923. január 1-jén Budapesten írt Szerelmes vers, melynek egyik szakasza így szól: „Hegyes fogakkal mard az ajkam, / Nagy, nyíló rózsát csókolj rajtam, / Szörnyű gyönyört a nagy vágyaknak. / Harapj, harapj, vagy én haraplak!” (Míg Ady versében: „Átkozlak, téplek, marlak szilajon, / Átkozz, tépj, marj és sikolts, akarom. / Megöl a csend, ez a fehér lepel: / Űzz el magadtól, vagy én űzlek el.”) A Szerelmes vers megírásának idején viszont József Attilának még nem volt teoretikusan megalapozott esztétikai koncepciója, így inkább arról lehet szó, hogy az általa forgatott legelső Ady-kötetben bukkant rá A fehér csöndre, s rögtön utána olvashatta a Tüzes seb vagyok című Léda-zsoltárt is. (Ld. Szabolcsi Miklós: i.m. 286.) A Szerelmes vers agresszív erotikája szintén felbukkan az 1936-ban írt József Attila-szövegekben (legnyersebb formájában épp a már említett Szabad-ötletek jegyzékében), ami kevésbé meglepő, ha figyelembe vesszük, hogy „a társadalmi tények gyakran szabják meg az ösztönfejlődés irányát és így jönnek létre az úgynevezett szublimációs jelenségek, amelyek lehetővé teszik a fölöslegessé vált vagy a tiltással sújtott ösztönök társadalmilag is elfogadható kielégülését.” (Ld. Hermann Imre: Az ember ősi ösztönei. Magvető. Bp. 1984.)
     A harapás, karmolás mint az evéshez kötődő cselekvésformák, illetve a szexualitás közötti kapcsolat a kollektív tudattalanból eredő archaikus-atavisztikus motívumokban nyilvánul meg, mely számos természeti nép gondolkodásában is tetten érhető, s melyekkel – filológiailag igazolhatóan – a költő csupán évekkel a vers megírása után ismerkedett meg. (Erről bővebben lásd a szerző József Attila Szabad-ötletek jegyzékének szubverzív jelképrendszeréről című tanulmányának megfelelő részletét. = Tiszatáj, 2013. Sajtó alatt.) Ám ez a tény – lévén egyetemes kultúrtörténeti jelenségről van szó – nem zárja ki, hogy „a nőt magába építeni, mintegy elnyelni szándékozó férfi-koncepció agresszivitása nem szexuális, hanem kannibalisztikus indulatokat idéz – még ha az androcentrikus kultúrák legtöbbje azzal is jelzi, ha valakit szexuálisan kívánatosnak tart, hogy elfogyaszthatónak – ennivalónak – is ítéli.” (In. Bíró Judit: Démonok. Kulturális jelenségek devianciája. Új Mandátum. Bp. 1997. 40.) József Attila költeményében azonban úgy válik explicitté a hiány kitöltésének vágya, hogy a rendszeres étkezés hiánya, valamint a szeretetlenség összefonódik, amit felerősít a kamasz fiatalember szexuális libidója, s így a megkívánt nőben testet ölt, pontosabban rávetül, majd verbális formában szublimálódik. Ezen a ponton nem kerülheti el figyelmünket, hogy a szexus és az agresszió körébe tartozó (s a későbbi költeményekben is hangsúlyos) jelképek és motívumok forrása – nevezetesen az ölés-ölelés dichotómiája – e korai versekből származik, s időben jóval megelőzi a költő pszichoanalitikus tájékozottságát. Látható, hogy a Szerelmes versben még csupán a transzgresszió destruktív mozzanata a domináns – a költemény második versszaka („Ha nem gyötörsz, én meggyötörlek, / Csak szép játék vagy, összetörlek, / Fényét veszem nagy, szép szemednek. / – Ó én nem tudom. Nagyon szeretlek.”) mintha Ady Elbocsátó szép üzenetének egyes részeit ismételné, s irodalomtörténetünkben majd Szabó Lőrinc Semmiért Egészen című versében folytatódna. Az a vers azonban, amelyik a transzgresszió mindhárom fő mozzanatát magában hordozza, kétségkívül a néhány héttel később, Makón írt Eggyéölelődés vágya, melyet 1923. január végére keltez a kritikai kiadás.
     Nem térhetünk ki e helyen a költemény részletes elemzésére, ám annyit mindenképpen ki kell emelnünk, hogy a – Szabolcsi-monográfiában meg sem említett – költemény számos olyan jelkép- és motívum szintézise, mely részben a korábbi szerelmes versekből ered, de már az érett József Attila költészete felé mutat. A feltételes módú igealakok használata egyértelművé teszik, hogy egy elemi erejű szerelmi beteljesülés vágyáról szól a mű, amit a vers első három strófájában olvasható szubverzív képzetek hivatottak láttatni, melyet az első versszak végén még kijelentő, majd a második végén már felszólító módban elhangzó „Többet akarok!” igyekszik fokozni. A költő a kívánt nő hiányát például a gyermekét kemencére vető anya felkavaró képéhez hasonlítja, melyben  ott találjuk az anyakép bármely nőre történő kivetítését, tehát az Óda „édes mostohájának” csíráját. A hatásfokozást indokolja a hasonlat két tagjának szándékos felcserélése is: „Mint csecsemő, kit gonosz, céda anyja / Kemencére vetett, mely összemarja, / Vágyban vonagló szép szívem olyan.” A három fő szerkezeti egységre bontható költemény első része a tehetetlenség-érzéssel párosult szerelmi vágy zaklatott megnyilatkozása, ami azonban a nemiségnél és a szexuális aktus utáni kétségbeesett kívánságnál sokkal többre utal. Ez az Óda metafizikai erotikáját előlegező teljességigény a következő versszakban két organikus képpel fejeződik ki. Az „úgy szeretnék eggyé lenni véled” óhaja egyfelől a közös vérkör képzetében, illetve a két folyam egymásba ömlésének természeti képében nyilvánul meg, de a nászban egy testté lett szerelmesek motívuma bibliai reminiszcenciákat is idéz. A vers harmadik szerkezeti egységét vetíti előre a „mint szélvész ültén két fáradt folyam” sor, s az „egy lelkünk lenne, s nyugodtan lengne” verssor már konkréttá is teszi beteljesülés vágyát. Érdemes felfigyelni arra is, hogy a testi szintről a költő a lélek szintjére emeli a nemi egyesülést, hisz nem véletlenül írja, hogy „egy lelkünk lenne, s nyugodtan lengne”, mely sor ebben az értelemben ugyancsak az Óda „milyen magas a hajnali ég...” kezdetű versszakát vetíti előre, tehát voltaképpen az aktus utáni időtlenség idealisztikus képzetét jeleníti meg. E két, immár eggyé forrt lélek azonban a vers folytatásában együtt „semmisülne át a végtelenbe”. Ez már egyértelműen transzcendens létsík, s mint ilyen, nyilvánvaló bizonyítéka a verset átható transzgresszív szándéknak. A test-lélek-szellem hármassága fedezhető fel tehát a költemény három szerkezeti részében – a test korlátainak áthágása, vágyainak beteljesülése, kielégülése előfeltétele annak a profán unio mysticának, amit a „s betelt egy-test, mely többé nem akar” sor is bizonyít. Ez a beteljesülés viszont a test halálával érhető csak el – ennek analógiájára a szexuális aktusban mint kis halálban közelíthető meg –, s ezt támasztja alá az utolsó versszak is, amit ha többszörösen rétegzett jelképként (vagy legalábbis komplex metaforaként) olvasunk, észrevehetjük már az első sorban a rejtett utalást a jól ismert Kádár Kata népballadára, melyben a szerelmesek szintén a halálban, összefonódó virágokként tudnak egyesülni. Hogyan is fogalmazza meg mindezt József Attila? „Két bús álomvirág, mely egynek nyilhat. / Mint eggyé lesz a szellő és az illat, / Ha már sunyít a romboló Vihar.” A „szellő” és az „illat” – amit a költő a hasonlatban felhasznál – elvileg egymást kizáró minőségek, ezért fontos, hogy hangsúlyossá válik: a szellő itt nem szétoszlatja az illatokat, hanem hordozójává, létfeltételévé válik, amit a látensen jelen lévő „sunyító” és „romboló” Vihar (mint szimbóluma mindennemű korlátnak és akadálynak) a szerelmesek beteljesülését fenyegető baljós képzetévé válik.
     Noha számos verset írt József Attila, melyben szimbolikusan és/vagy népköltészeti formákat felhasználva fejezi ki a testiség vágyát, valamint a szexuális aktust, s még több olyat találunk, amelyben finom érzékiséggel és erotikával találkozhatunk, kevés a száma azoknak a költeményeknek, melyek az általunk vizsgált motívumkészlet mindegyik feltételének eleget tesznek. Joggal nevezhető ezért a korai szerelmes versek nagy szintézisversének az Eggyéölelődés vágya, még akkor is, ha a beteljesülés itt még feltételes, víziószerű marad a versegészen belül is. Nem így a tíz évvel később íródott Ódában, amiről már többen megállapították, hogy egy szerelmi aktus leírásaként is olvasható, s melyben a költemény „fogadj magadba” imaszerű kijelentésében éri el tulajdonképpeni csúcspontját. Bár a vers alapvető jellemzője (a szerelmi aktus) itt sem valóságos; az elképzelt szeretkezés egy olyan metafizikai síkon zajlik, ahol a Nő már nem csupán a megkívánt hús-vér testű személy képében realizálódik, hanem a Mindenséggel válik egyenértékűvé. Az a vallásos emelkedettség ugyanis, ami az Eggyéölelődés vágyából még hiányzik vagy inkább csupán csírájában van jelen, az Ódában már abszolút realitás. Nem tűnt el a korai szerelmes verseket átható destruktív mozzanat sem, csak átalakult, szublimálódott, s a hiány teremtő erejének katalizátorává vált az alkotási folyamatban. Épp ez az energia szavatolja a költemény szenvedélyességét, feszültségét és eleven lüktetését. S nem hiányzik a versből a szerelembe történő belehalás motívuma sem, csak implicit, kifejtetlen marad. Mindazonáltal – mint rövidesen látni fogjuk – bizonyíthatóan kimutatható, hiszen a mű a transzgresszió tulajdonképpeni célját kívánja megragadni a nemi egyesülés organikus keretei között, melynek elérhetetlenségét jól példázza a vers idealisztikus képzetköre, ami a Nő metafizikai síkra emelésével sajátos módon a női test univerzumán belül bontakozik ki. Az Anyatermészet (mint női test) a műegész analógiájává lesz, mely a költő létezésének feltételévé lép elő. Ám a férfi és női princípium androgün határhelyzete egyedül a költeményen belül (mint önálló világban) lehet az otthon és a meghittség harmonikus egységévé – s ez az a Mindenség, ami 1936 őszén a Jaj, majdnem... című versében is már kevésnek bizonyul, s előrevetíti a Semmibe hullás kozmológiáját.
     Az Óda megírásának körülményei többé-kevésbé ismertek: 1933. június 10-től a költő részt vesz az Írók Gazdasági Egyesületének Íróhétjén a lillafüredi Palota Szállóban. Két és fél napig volt az IGE vendége nyolcvan társával együtt. (Az íróhét június 10-én, szombat délután kezdődött, de hétfőn félbeszakadt a rendezvény elnökének, Pakots Józsefnek a halála miatt, így a résztvevők kedden hazautaztak.) Ezalatt látta és ismerte meg Dr. Marton Mártát (akkor: Dr. Szőllős Henrikné, utóbb: Szilágyi Mihályné), aki egy bécsi lapnak tudósított az eseményről, s így került Lillafüredre. Az ekkor 33 éves asszony azonban a többieknél hamarabb hazautazott, majd pesti lakására kapott egy levelet a költőtől az Óda kéziratával, mely a világháború alatt elveszett. Másnap reggel József Attila – a felszínes ismeretség ellenére – hat órakor megjelent az asszony Mészáros utcai lakása előtt, de ő nem fogadta. Elmondása szerint az ügy eleve reménytelen volt, férjnél volt, nem is tetszett neki a költő, arról nem is szólva, hogy teljesen más szociális környezetből való volt. (Ld. erről Szabolcsi Miklós beszélgetését Marton Mártával, ami 1954 novemberében zajlott. In. Szabolcsi Miklós: József Attila élete és pályája. „Kemény a menny. 1927-1930. Kész a leltár. 1930-1937. Kossuth. Szekszárd. 2005. 476.) Mint fentebb már utaltunk rá, a vers elemzői abban többnyire egyetértenek, hogy a költemény első rétegében szerelmi vallomás; egy elképzelt szerelmi egyesülés és erotikus aktus megjelenítése, ami a női test misztériumának tiszteletével és a nővel való azonosulás vágyával párosul. Másfelől „az Óda tulajdonképpen a magányba sodródott ember hatalmas modern-fohásza, roppant kísérlet az egyedüliségből való kioldódásra, az izoláció szétfeszítésére, az egyetemes érvényű azonosulásra.” (In. Fülöp László: Az „Óda”. = Studia Litteraria /Debrecen/. 1966. Tom. 4. KLTE. 82.) Amint azt már Szigeti Lajos Sándor észrevette, „a vers a nyugodt szemlélődés békés csendjéből indul és az eksztatikus megrendülés lélegzetelállító fojtott némaságával ér véget. A csönd motívuma szinte átíveli az egész verset.” (In. Szigeti Lajos Sándor: A József Attila-i teljességigény. Motívumértelmezések. Magvető. Bp. 1988. 371.)
     Könyvtárnyi irodalom és elemzés látott már napvilágot a költeményről, ám az értelmezők közül kevesen tették fel a kérdést: honnan nyeri jelentéseit a testmetaforika, s miképpen valósul meg a test poétikáján belül az ontológia és az anatómia közötti diskurzus, amennyiben a testiség az önmagát megismerni kívánó szubjektum metaforikája is? Erre a kérdésre Kiss Noémi azt a választ adja, hogy „a testről való beszéd figuratív természete kulturálisan feltételezett képzettársításokkal működik együtt, a nyelv mitologikus rétegeinek képeivel: a test mint a természet tárgyi és élővilága, mint az emlékezés helye és mint a létezés eltörlésének lehetősége nyerhet jelentést.” (In. Kiss Noémi: József Attila Ódája mint a test poétikája. = Tanulmányok József Attiláról. /Újraolvasó./ Anonymus. 2001. 255.) E jelentések azonban olyan transz(re)gresszív motívumokként is fölfoghatók, melyek a nőt dekonstruálva kísérlik meg organikus mikrouniverzummá újjászervezni a lét teljességét a mű világán belül. Mindamellett a testkultusz episztemológiai vetülete rávilágít a vers eszkatológiai aspektusára, ami megnyitja az értelmező számára azt a metafizikai létsíkot, melyre a transzgresszió tulajdonképpeni célja irányul. Ezért lehetséges, hogy a szöveget átható erotikus megnyilatkozások sora a férfi szubjektum határainak áthágását úgy próbálja meg elérni, hogy önmagát lebontja, s a női test univerzumán belül építi újra. Ám ez az új mikrokozmosz a makrokozmosz analógiájára teremtődik újra, ezért szinte szükségszerű, hogy a vers jelképhasználata a földi tájról fokozatosan a Mindenség felé mutat, vagyis a verskezdést jellemző kontempláció a transzcendenst megcélzó meditatív attitűd felé halad.
     Heller Ágnes értelmezése szerint a vers (s főleg a 4. része) egy olvasmányélményre támaszkodik, nevezetesen Thomas Mann Varázshegyének Hans Castorp-monológjára. (In. Heller Ágnes: Az Óda és a Varázshegy. = Kortárs, 1962/12. sz. 1828-1831.) Feltevését megerősíti Fejtő Ferenc memoárja is, aki a mű racionális tárgyilagossága kapcsán azt írja, hogy „csak a Varázshegy Hans Castorpjának anatómia-tanulmányában tudok analógiát erre a vonagló, izzó tárgyilagosságra.” (In. Fejtő Ferenc: József Attila költészete. = Szép Szó, 1938. József Attila-emlékszám) Hasonmás Kiadás. Szépirodalmi. Bp. 1987. 84.) Beney Zsuzsa szerint azonban a költemény a „saját dicsőségüket susogják” sorával kapcsolódik legközvetlenebbül a Varázshegyhez, mivel a Madame Chauchat-hoz intézett szerelmi vallomásban az odaadást, az ámulatot-hódolatot, a rácsodálkozást, a test önmagában való tökéletességének humanista felismerését érhetjük tetten. A „saját dicsőségüket” ugyanakkor – mint írja – „bibliai reminiszcenciákat ébreszt, mintha Isten dicsőségéről hallanánk, aki saját dicsőségére teremtette az eget és a földet: megalkotva és belemerülve abba, kitöltve és mégis fölé emelkedve.” (In. Beney Zsuzsa: József Attila-tanulmányok. Szépirodalmi. Bp. 1989. 203.) A szakasz „mint megnyílt értelembe az ige, / alászállhatok rejtelmeibe!...” sora szintén bibliai-dantei utalás, mely a görög mitológiából ismert Orpheusz-történet reminiszcenciáit hívja elő, s a létezés feltételévé avatott önmegváltás és újjászületés igényét hangsúlyozza, ami a másfél évvel később, 1934. december 2-án megjelent Medvetánc mottójának választott „Aki dudás akar lenni, / pokolra kell annak menni. / Ott kell annak megtanulni, / hogyan kell a dudát fújni.” sorokban bukkan fel újra. Vessünk néhány további pillantást a vers negyedik szakaszára! „Mindjárt a bevezető sorok: »Ó, hát miféle anyag vagyok én« – én, test, a föld, az ittlét –, melyet a szellem, a megfoghatatlan, sem anyag, sem lélek, s valamiképpen mégis mindkét szubsztanciát tartalmazó jelenség, a pillantás képes átjárni és átalakítani. A pillantás: üzenet, kilépő fény, ez a – különösen ebben a kontextusban – rejtélyes fiziológiai fogalom, a látásnak, ennek a befogadó folyamatnak virtuális ellentéte. A »késpenge-tekintet« anyagot metsző, alakító pillantássá, nem materiális erővé válik ebben a két sorban, hogy azután rögtön megforduljon a kép, s az »én« anyagból szellemmé, fénnyé, saját maga számára is ámulatra méltó tüneménnyé – a Te pedig tájjá, földdé, anyaggá váljék. Előbb: a pillantást mélyed az anyagba; most: a fény járja be a testet, egyelőre gyengéd simogatásként, míg felszínét, lankáit, hajlatait – de ezt máris tájként, a termékeny jelzővel ismét a föld egy darabját idézve elénk. Ez az »ámulatra méltó tünemény« azonban azért méltó az ámulatra, mert a nem valósághoz képest a valóság megélésére; a termékeny testet ködök formázzák; a köddombok emelkednek, s a köd foltjai mélyülnek völgyekké – köddé, mely a bennünket körülvevő természet egyik legsejtelmesebb tüneménye: van és nincs, látható és láthatatlan, eltakart tartalom és tartalmában, mélységében a semmit idéző látomány.” (Uo. 194-195.)
     Mondottak tükrében a „miféle lélek és miféle fény” sor, a lélek-fény azonosítás (melynek kapcsolatát az „és” kötőszó is explicitté teszi) a szexuális aktust mint kontextust figyelembe véve kultúrtörténeti szempontból sem mellékes. Az Ószövetség görög fordításában Isten pneumája lebegett a vizek felett, ily módon a pneuma hagion volt az isteni sperma, vagyis az élet elindítója. „A Szent Szellemet – írja Hamvas Béla – az Evangéliumok pneuma hagionnak nevezik, s ez a kifejezés szó szerint fordítja a héber ruah-ha-kodest. Ruah nemcsak szellemet jelent, hanem lélegzetet is, szelet is, démont is, kísértetet is, hatalmat (dünamiszt) is, általában erőt, világosat és sötétet, szelídet és vadat, értelmeset és értelmetlent, természetit és természetfölöttit. Ahol az élet túlcsap önmagán és önmagát meggyújtja, ott megjelenik a ruah.” (In. Hamvas Béla: Scientia Sacra II. A kereszténység. Medio Kiadó. Szentendre. 1996. 121.) A korai keresztények és a hellenisztikus felfogás dualisztikus elképzelése szerint az isteni lélek (= fény) egyértelműen elválik az anyagtól (= démoni sötétség). Elgondolásuk előzményei már Iránban és Indiában is kimutathatók: „nagyjából ugyanebben az időben az Isten (lélek) = fény, és az őseredeti ember (lélek, pneuma) = fény) egyenlőségek rendkívül népszerűek lesznek a gnosztikusok, a mandeusok, a hermetikusok és a maniechusok körében. […] A gnosztikusok és a manicheusok számára a megváltás egyenértékű azzal, hogy összegyűjtik és kimentik, és az égbe viszik az isteni fény szikráit, amelyek az élő anyagba – mindenekelőtt az ember testébe – vannak eltemetve. Bár néhány más gnosztikus szekta is ismeri, az isteni fény = pneuma = mag egyenlőség csak a phibioniták (és a hozzájuk kapcsolódó szekták), valamint a manicheusok körében játszott központi szerepet.” (In. Mircea Eliade: Okkultizmus, boszorkányság és kulturális divatok. Osiris. Bp. 2002. 144.) A sztoikus felfogás szerint az istenség (logosz) mint tüzes lehelet (vagyis: pneuma) átjár minden létezőt, ennélfogva mindent az ún. kozmikus szimpátia köt össze. Sőt mi több, a tüzes pneumaként értelmezett logosz spermatikosz (szintén sztoikus) tana szerint az emberi mag is pneumát tartalmaz, s ennek köszönhetően a lélek az embrióban alakul ki. Eliade szerint „ez az elképzelés logikus következménye volt annak, hogy a krotóni Alkmaión az agyban helyezte el a magot, vagyis ugyanabban a szervben, ahol állítólag a lélek, a pszükhé lakik. […] Platón szerint a pszükhé »mag«, sperma (Timaiosz, 73,c) vagy inkább a magban van (91a), és ez a mag a koponyába és a gerincbe van bezárva. […] A nemzőszerveken keresztül lélegzik (91b). […] Az, hogy a mag maga volt a lélegzés (pneuma) vagy hogy lélegzett, és hogy a nemzés maga is ki- vagy belégzés, nagyon egyértelműen benne van Arisztotelészben.”(Uo. 143.)  Az Ódában József Attila nyilvánvalóvá teszi, hogy úgy szereti a nőt, mint anyját a gyermek, s számára ő nem csupán a Nő, hanem „édes mostoha”. Ebből az következik, hogy a vers világképében a nőben történő újjászületés (mint önteremtés és megváltás) a szerelmi aktus által valóban megtörténhet. Várkonyi Nándor is úgy találja, hogy „a világ teremtése és a megváltás egyaránt nemző folyamat műve. Nem történhetik másként az emberrel sem, fölemelkedése nemző aktussal indul. A szűzi lélek befogadja az isteni fény magvát, teherbe esik tőle és megszüli magába az új, szellemi embert.”(In. Várkonyi Nándor: Az elveszett Paradicsom. Széphalom Könyvműhely. Bp. 1994. 674.) A teremtés és ősnemzés (a fiat lux aktusa) során azonban – írja Jung – „a pneumatikus istenkép áttevődött a logoszra, ami az Istenből kiáradó »szeretetnek« különleges jelleget kölcsönzött, nevezetesen annak az absztrakciónak a jellegét, amelyet a »krisztusi szeretet« fogalma tartalmaz. Ez a »lelki szeretet«, amely az emberek közösségét összetartani hivatott.” (In. C. G. Jung: Gondolatok a szexualitásról és a szerelemről. Kossuth. 1196. 61.) Mint látjuk, az „Óh, hát miféle anyag vagyok én, / hogy pillantásod metsz és alakít? / Miféle lélek és miféle fény, / s ámulatra méltó tünemény, / hogy bejárhatom a semmiség ködén / termékeny tested lankás tájait?” sorokban rejtetten jelen lévő fény = lélek azonosság az énteremtés, az önazonosság létfeltételévé válik, mely csakis a Nővel való egyesülésben valósulhat meg. A kontextus világossá teszi a fény = mag = én ekvivalenciáját is, ily módon az aktus csúcspontja, a kis halál, a másikba való „beletemetkezés” az újjászületés, a megváltás esztétikai szempontból keresztény-antik jelképekkel, de archaikus tartalommal jut kifejezésre. A versben a retorikai csúcspont a „fogadj magadba” imaszerű-könyörgő felkiáltását sem véletlenül előzi meg épp az „eleven ágy, erős sír” sor, s ez az a pontja a textusnak, ahol a transzgressziót (mint az orgazmus és a halál általi metafizikai mozzanatot) tetten érhetjük.
     Ha feltevésünk igaz, akkor joggal merülhet fel a kérdés, hogy bibliai ismeretein kívül honnan vehette a mintát a költő a pneuma = fény = én azonosításhoz? Tudjuk, hogy József Attila már a makói évek alatt tanult görögül (a Szabolcsi-féle monográgiából ismeretes, hogy például Szimonidész közismert sírversét ő is lefordította magyarra), valamint a szegedi egyetemen is folytatott filozófiai stúdiumokat. Érdekes ugyanis, hogy a nemzőerőt (magot) és a fényt 1924-es Szeretők című versének utolsó versszakában is egymás mellé rendeli. Mint írja: „Mig a bolygó-bimbók / Meg a virágok milliárdjai / A fényt és a virágport / Frissen, egészséggel / Minden társuknak széjjelhajigálják.” A motívum ekkor még feltehetően a folklórból származik, ami azonban figyelemre méltó, hogy kilenc évvel később – némileg más formában ugyan és József Attila műveltségével kibővítve – az Ódában is előtűnik, hiszen a virágénekekre is oly jellemző természeti táj (mint a női test emblematikus analogonja) alapvetően olyan őskép, ami József Attila számára a legkézenfekvőbb archetipikus jelkép volt a szexuális fantázia kifejezésére. Filológiailag valószínűbb azonban, hogy az Ódában hangsúlyozott fény = én (= potencia) spirituális megfelelése két irányból jutott el a költőhöz: az egyik a keresztény hagyomány, a másik pedig – Pauler Ákos közvetítésével – Platón és Arisztotelész. Tverdota György Az ihlet tana című tanulmányában ugyanis meggyőzően bizonyította, hogy József Attilához a két ókori bölcselő nézetei és tanai (Aquinói Szent Tamással egyetemben) Pauler Ákos közvetítésével kerültek, akivel a költő a pesti egyetemen került szorosabb kapcsolatba. (Bővebben lásd: Tverdota György: Az ihlet tana. /József Attila és Pauler Ákos./ = ItK. 1982/5-6. sz. 539-561.) Aligha véletlen, hogy a Szabad-ötletek jegyzékében is erotikus szövegkörnyezetben találjuk a „pneuma” szót, valamint egy helyen megemlíti Aquinói Szent Tamás nevét is a textusban. Ily módon – amint arra már egy másik munkánkban is utaltunk – a „túl az ó potencián” kifejezés sem kizárólag szexuális értelemben íródott le, hanem (Arisztotelész terminológiájának értelmében) áttételes utalás a költő egyéni és közösségi potenciális létére, vagyis arra a képességre, mely által      a létező az önmeghaladás, a mássá válás képességével rendelkezik. Lengyel András kimutatta, hogy a költő feltehetőleg 1929-ben Pauler Ákoshoz szerette volna benyújtani doktori disszertációját, s azt is megállapította, hogy „az a nagyobb, ám sajnos befejezetlenül töredékesen fönnmaradt költészetbölcselete (más néven: A műalkotás metafizikája), amelyet korábban tévesen – esztétikai töredékekként tartott számon a kutatás, ám Tverdota Györgynek sikerült azonosítania és datálnia – valójában disszertációja lett volna.” (In. Lengyel András: A doktorandusz József Attila. = Forrás, 2005/ 4. sz. (= http: // www.forrasfolyoirat.hu /0504 / lengyela.html) Bizonyos tehát, hogy az ókori filozófus tanai (pauleri átértelmezéssel) nagy hatással voltak a költőre, így az Óda idevonatkozó sorai kapcsán e filológiai forrást indokolt feltételeznünk. Még akkor is – mint az a vers folytatásából látható –, ha látszólag tartalmilag és jelképhasználatban a keresztény hagyomány hatása tűnhet erősebbnek és motiváltabbnak. Utóbbira utal a „vérköreid, miként a rózsabokrok” sor, mely voltaképpen az archaikus termékenység-kultuszokból származik és válik a költeményen belül az Ave Maria-kultusz parafrázisává. A Nő profán divinatioja, metafizikai pozícióba emelése ilyenformán válhatott a törvény tiszta beszédévé a műegészen belül, melyhez az univerzális teljességigény mögött munkáló istenalakú (ám mégis individuális természetű) hiány volt a motivációs erő.
     Szólnunk kell még a Mellékdal szerepéről ebben az összefüggésben, melynek kapcsán ismeretes, hogy a Kalevala XI. énekének egy részletével feleltethető meg: „Mikor eszem, ölbe veszlek, mikor megyek, kézen viszlek, / mellettem állsz, ha megállok, mellettem hálsz, hol én hálok.”(A Vikár Béla-fordításban – amit a költő forgatott – a szakasz így szerepel: „Ölemben, hol ebédelek, / Karomon, hol járok-kelek, / Oldalamon, ahol állok, / És mellettem, hol én hálok!” (In. Kalevala. /Ford.: Vikár Béla./ Európa. Bp. 1959. 121.) A gondolat visszatér az 1937-es Ars poetica „ehess, ihass, ölelhess alhass” sorában is.) Előzménye József Attila-életművön belül szintén nem előzmény nélküli: alapmotívumai fellelhetők a Kopogtatás nélkül soraiban. Szabolcsi Miklós még így ír az 1926-ban született versről: „első olvasásra az Ódáig az egyik legszenvedélyesebb, legsóhajtóbb, legreménytelenebb szerelmes vers, a szegényember, a szegény diák szerelme, a reménytelen társat kereső ember szerelme, pedig az érzéki vágy nem is kerül elő a versben, a testi szerelem itt háttérbe szorul, természetessé válik, az emberi kapcsolat, a megértés lesz fontossá.” (In. Szabolcsi Miklós: Érik a fény. József Attila élete és pályája. 1923-1927. Akadémiai. Bp. 1977. 398.) A két vers közötti párhuzam azonban a következők miatt releváns: a Kopogtatás nélkül „szalmazsákomra fektetlek” kijelentése a Mellékdal „ahol én fekszem, az az ágyad” sorában köszön vissza; a „kancsóba friss vizet hozok be néked” sor évekkel később a „csobog a langyos víz, fürödj meg!” felszólításban bukkan elő; a „melegben levethetsz nyakkendőt, gallért” sor az „íme a kendő, törülközz meg!” sorral mutat anyagbeli érintkezésen alapuló kapcsolatot; míg a „sül a hús, enyhítse étvágyad!” előképe a Kopogtatás nélkül „ha éhes vagy, tiszta papírt kapsz tányérul” kifejezésben ismerhető fel. Utóbbi költemény vershelyzete azonban merőben különbözik az 1933-as mű Mellékdalától: míg a Kopogtatás nélkülben a költő fogadja képzelt kedvesét szegényes lakásán, utóbbiban a megkívánt asszony otthona lesz a fiktív helyszín. Ezt támasztja alá, hogy a Kopogtatás nélkül elhagyatott otthonképe a Mellékdalban átadja helyét egy felszerelt polgári lakásnak, ami jelen esetben Marton Márta otthona. A Mellékdalt megelőző „fogadj magadba” kívánsága tehát a környezetre is kivetül: a harmonikus, nélkülözéstől mentes otthon, a vágyott családi fészek melege először magában a Nőben ölt testet, majd annak otthona által is megnyilatkozik e kívánság. (A kapcsolat az Ódán belül térbeli érintkezésen alapul.) Beszédes ebből a szempontból a „csobog” ige, hiszen a Kopogtatás nélkülben a költő a vizet kancsóban hozza be, míg a Mellékdalban a kifejezés egyértelműen csapvízre, folyóvízre utal – a vers egészét tekintve a „csobogás” visszautal a költemény elején olvasható Szinva-patak csobogására; noha itt még a patak „elfut”, ám a Mellékdalban használt ige már a lágyságra, biztonságra, elfogadásra, szeretetteljes közegre utal. Elmondható tehát, hogy az otthonná, a teljes élet potenciális esélyévé magasztosult Nő képe a Természet egészére kiterjed az Óda főszövegében, hogy azután ez a makrokozmikus világ a Mellékdalban mikrokozmikussá, a hétköznapi értelemben vett otthon képévé változzon.
     A Mellékdal másik érdekessége, hogy két strófájából csupán az első hangzik el a költő szájából. A „talán csendesen meg is szólalsz” sor végére a költő kettőspontot tett, ami arra hívja fel az olvasó figyelmét, hogy a következő négy sor az asszony elképzelt-vágyott reakcióját hivatott leírni, ezzel is erősítvén a vers látomás-jellegét. A Mellékdal második strófája tehát a meglátogatandó hölgy elképzelt szavai. Mint már fentebb szóltunk róla, Marton Márta saját elmondása szerint előbb elutazott Lillafüredről budapesti lakására, ahol levélben megkapta József Attila kéziratát a versről. Ezután a költő személyesen is felkereste, de ő nem fogadta. Ezen adatok ismeretében a Mellékdal is más megvilágításba kerül. A „visz a vonat, megyek utánad, / talán ma még meg is talállak” sorokban a költő mintegy „bejelentkezik” az asszonyhoz e rejtett módon, hiszen nyilván számolt vele, hogy levele az Óda kéziratával hamarabb éri el a tudósítónőt, mint ahogyan ő eredetileg Pestre visszatért volna. Ebből arra következtethetünk, hogy személyesen akarta „dűlőre vinni” a dolgot a hölggyel, ami József Attila habitusát ismerve korántsem meglepő. (E habitusára, szenvedélyes természetére már Vágó Márta is több ízben rámutatott a költőről írott könyvében, s élettársával, Szántó Judittal a viszonya ekkor már nem volt felhőtlen.) Gondolatmenetünket igazolja a fürdővíz engedése, a sült hús készítése, ami a költő étvágyát hivatott enyhíteni, majd  – a vágyott szeretkezést előkészítendő – „ahol én fekszem, az az ágyad” sor is. Jól látható, hogy ez esetben sem kizárólag a táplálkozásra utal az étvágy, hanem egyértelműen szexuális konnotációval is telítődik. Így az Óda egy elég konkrét üzenetet közvetít Marton Márta felé, amit a Mellékdal tesz explicitté.
     Látható, hogy az Ódában a szerelem kozmikus méretűre növekszik, pontosabban a vágyott Nő a természeti képek sorozatán át jelenik meg, majd transzcendenssé válik, s a Mindenséggel lesz egyenértékűvé. A három évvel később született Jaj, majdnem... című versben immár ez a Mindenség is kevésnek bizonyul. A „ki vetné szét velem?” – „ki halna meg velem?” dichotómiája, vagyis a szerelmi egyesülésben való meghalás ennyiben az Eggyéölelődés vágyában megfogalmazódó kívánságra utal, tehát a transzgresszív szándék transzregresszív motívumokban jut kifejezésre. Tverdota György értelmezése szerint a vers „csókban-ölelésben meghalni” motívumának Ady Endre Elfogyni az ölelésben című költeménye lehetett az előképe, noha József Attila szövegében már freudi hatást is találhatunk, hiszen az „egy ölelésben” kifejezés a szerelmi kapcsolat egyenes megjelölése. (In. Tverdota György: Ihlet és eszmélet. József Attila, a teremtő gondolkodás költője. Gondolat. Bp. 1987. 145.) Sokatmondó azonban, hogy a költemény reflexiója már nem egyetlen nőre irányul – erre utal az „asszonyok” szó ismétlődése. Az idealizált Nő képe – az univerzummal tágulásával egyetemben – az összes női lényre kiterjed, mely szintén nem példa nélküli a költő életművében, hiszen előzménye a Férfiszóval (Erdő vagy, ifjú lombos...) című 1923. december 5-re keltezett költeményben fedezhető fel: „Ölelj meg, ó, most benned is talán / Minden lányt, asszonyt egyszerre ölelnék!” Tudjuk, hogy a Jaj, majdnem... a Szép Szó 1936 októberi számában jelent meg, így feltehetőleg 1936 nyarán, a költő balatonszárszói tartózkodása alatt keletkezett, de az sem kizárt, hogy a Pestre való visszatérés első napjaiból származik. Nem ismert viszont a vers címzettje, csak annyi bizonyos, hogy „egy éppen elmúlt és egy vágyott szerelem közötti vákuumban csattan ki a szenvedély.” (In. Szabolcsi Miklós: József Attila élete és pályája. „Kemény a menny.” 1927-1930. Kész a leltár. 1930-1937. Kossuth. Szekszárd. 2005. 729.) Feltűnő, hogy a mű az utolsó lelkes, bizakodó és szenvedélyes hangvételű szerelmes vers József Attila életében, s ebből a szempontból hasonló a korai szerelmes versekhez, így bizonyos szempontból  „kakukktojás” a kései versek között. Szilágyi Péter szerint azonban már „ebben a versben is jelen vannak a dermesztő képsorok – a lelket összenyomó félelem, a halál, a gyors nyárral szemben a lassú tél, a lesi-csősz idő, a csillagok rácsai, a pince –, de ott van a kitörés, a megújulás vágya is, a szerelem útján.” (In. Szilágyi Péter: József Attila időmértékes verselése. Akadémiai. Bp. 1971. 37.) A transzgresszív attitűdöt hangsúlyozza a bűvölő-bájoló refrén („ki halna meg velem?” – „ki szállna el velem?” – „ki vetné szét velem?”), mely variánsokból a második az egyik szövegváltozatban még „ki szállna ki velem?” formában volt olvasható. Az igekötő-módosítás még nyilvánvalóbbá teszi a Mindenséggel való nász vágyát egy időn és téren túli univerzális világszerelemben. Ám a motívumban már ott a táguló világegyetem (és a hőhalál-elmélet) korabeli modellje az „oly gyors a nyaram s lassu a telem” sorban, amennyiben figyelembe vesszük, hogy a tér és idő – mint Einsteintől tudható – egymástól nem elválasztható. Mindazonáltal a tér-időből történő kiszállás a versben csakis a szerelembe történő belehalás pillanatában lehetséges, s a költő érzi is ennek sürgető mivoltát, amit „az ősz kockája kit mutat nekem?” kérdésben rejlő, a jövőre, a szerelem megtalálására vonatkozó létbizonytalanság tudata kísér.
     Összességében kijelenthető, hogy az a fejlődési ív, amely József Attila szerelmi lírájában megfigyelhető, egyben a szelf önteremtő folyamata is, melynek feltétele a szerelem mint transz(re)gresszív aktus megvalósulása a műegészen belül. Ennél fogva az Eggyéölelődés vágya, az Óda, illetve a Jaj, majdnem... – mint e metafizikai erotika és érzékiség kulcsversei József Attila szerelmi költészetének történetében – az én ontológiai helyének keresése révén olyan szintézisverseknek tekinthetők, melyek egy koherens és konzekvens dekonstuktív magatartásforma implicit kifejeződései az említett jelképhasználat által. A transzregresszív motívumok tehát József Attila általunk vizsgált költeményeiben a transzgresszióra törekvés archaikus-atavisztikus (és helyenként szubverzív) jelképeiként is értelmezhetők, melyek mögött végső soron az istenalakú hiány a fő motivációs erő. Ez a megállapítás egy lépéssel közelebb visz minket annak (a költőt szintén foglalkoztató) mozzanatnak a megértéséhez, hogy miképp válhatott a hiány kitöltésének szándéka alkotói stratégiává József Attila költészetében, ahogyan az is könnyebben el tudjuk gondolni, hogy mi módon nyugodhat közös alapálláson a transzcendencia utáni vágy, a destruktivitás és az érzékiség e szerelmi költemények univerzumán belül. Dolgozatunkban éppen erre az összefüggésre kívántunk rávilágítani József Attila szerelmi lírájának új szempontok szerinti vizsgálatával messze a teljesség igénye nélkül.
***
Jelen dolgozatban a Szabad-ötletekből vett idézeteket, szövegrészleteket a József Attila: Szabad-ötletek jegyzéke két ülésben. Atlantisz. Bp. 2000. (Az egyes sorokhoz írt jegyzeteket és a Bevezetést írta: Stoll Béla.) című kötetből kölcsönöztük, míg az egyéb versidézetek forrásaként – ha más jelzés nem volt – Stoll Béla kritikai kiadását (József Attila összes versei. I-II. kötet. Akadémiai. Bp. 1984.) használtuk. 

Muhel Gábor




Oszdd meg:

Megjegyzés küldése

 
Copyright © 2014 Comitatus folyóirat. Designed by OddThemes