ÚJ TARTALMAK

Urbán-Szabó Béla - Martfűi levelek – Gyengítjük egymást



Kedves Barátom,


hirtelen fagyos lett a levegő. De szó szerint. Március idusán, amikor a tavaszt várnánk, volt az idei tél leghidegebb éjszakája.
De fagyos lett a légkör mástól is. Inkább széttartás van ma nálunk, mint összetartás. Ma már a barátok is könnyen lemondanak egymásról. Könnyebb ugyanis lemondani a másikról, mint megértéssel venni a másik hülyeségét, elsimítani a másik lelkében dúló vihart, vagy legalábbis csendesíteni…
Kedves Barátom, nekem is sikerült beleszaladnom egy ilyen utcába, a kérdés, hogy foglya maradok-e a zsákutcának. Föloldozást az a másik adhatna. Kérdés, akar-e adni?
Látom, sikeresen elvan mindenki a saját problémáival. Azt viszont észre sem vesszük, hogy így még védtelenebbek, még kiszolgáltatottabbak vagyunk, leszünk.
Gyengítjük saját magunkat. Azt hisszük, egymás játékszerei vagyunk, holott lehet, hogy velünk játszanak.
Úgy adódott, hogy a március 15-i városi rendezvényen én mondtam az ünnepi köszöntőt. Jószerivel csak a fiatalokról beszéltem, a márciusi ifjakról és a mostaniakról. Bennük még van reményem.
Ők még olyanok, mint a tiszta víz. Akkor is, ha néha látjuk, hogy valamit visz a víz. Ők még fiatalok, és csak remélni tudom, hogy demokraták is.
Ha elveszítjük fiataljainkat, mert külföldre mennek dolgozni, adófizető polgárokat is veszítünk velük. És az idősebbek támaszait is.
A minap mesélt egyik ismerősöm a tapasztalatairól. Egyre többen mennek ki az ismeretségi köréből olyanok is külföldre dolgozni, akiknek egyébként anyagi okokból semmi okuk nem volna, csak közérzületileg nem érzik jól magukat itthon.
Nem tudom, milyen Magyarországot kellene építenünk, hogy ezek a fiatalok visszajöjjenek, vagy egyáltalán ki se menjenek? Tényleg, milyet? Ezen gondolkozott már bárki is?
Kedves Barátom, nem akarom az elmúlt huszonhárom-huszonnégy évben visszaidézni, hogy kinek mit kellett volna másképp csinálnia. Ezeknek az éveknek valamennyien a részesei voltunk. Nem mondhatjuk, hogy semmi közünk hozzá.
Ezzel azt is akarom mondani, hogy nemcsak a mindenkori politikai hatalmon lévő irányzat felelőssége a kérdés, hanem a mindenkori ellenzéké is. Beszéltünk erről az elmúlt években bármikor is?
Itt mindenki felelős – különböző mértékben –  azért, ami van.
Barátom, nekem sem öröm, hogy ilyesmit kell írnom. A legjobban annak örülnék, ha Te vagy bárki más meggyőzne ennek az ellenkezőjéről.
Befejezésül engedj meg egy történetet. Egy férfi elmegy a kádihoz, átad neki egy gyűrűt, és azt kéri, hogy egy szót véssen bele, ami akkor is használ, ha valaki beteg, ha valami fáj, ha bánatos vagy, ha nem bírsz magaddal… A kádi azt kérte, hogy másnap menjen vissza a gyűrűért.
A férfi másnap visszament a kádihoz. Megvan a gyűrű?, kérdezte. Igen, felelte a kádi.
A férfi átvette a gyűrűt, amibe valóban be volt vésve egy szó: „Elmúlik.”
Talán az igaz szerelem kivételével ez mindenre igaz. Az nem múlik el, abba bele is lehet halni.
Mivel a történet alapvetően igaz, egyáltalán nem mindegy, hogy mi marad - utánunk.
Ezzel búcsúzik barátod:


Urbán-Szabó Béla




Oszdd meg:

Megjegyzés küldése

 
Copyright © 2014 Comitatus folyóirat. Designed by OddThemes