Kedves Barátom,
hirtelen fagyos lett a levegő. De szó szerint.
Március idusán, amikor a tavaszt várnánk, volt az idei tél leghidegebb
éjszakája.
De fagyos lett a
légkör mástól is. Inkább széttartás van ma nálunk, mint összetartás. Ma már a
barátok is könnyen lemondanak egymásról. Könnyebb ugyanis lemondani a másikról,
mint megértéssel venni a másik hülyeségét, elsimítani a másik lelkében dúló
vihart, vagy legalábbis csendesíteni…
Kedves Barátom,
nekem is sikerült beleszaladnom egy ilyen utcába, a kérdés, hogy foglya
maradok-e a zsákutcának. Föloldozást az a másik adhatna. Kérdés, akar-e adni?
Látom, sikeresen
elvan mindenki a saját problémáival. Azt viszont észre sem vesszük, hogy így
még védtelenebbek, még kiszolgáltatottabbak vagyunk, leszünk.
Gyengítjük saját
magunkat. Azt hisszük, egymás játékszerei vagyunk, holott lehet, hogy velünk
játszanak.
Úgy adódott, hogy
a március 15-i városi rendezvényen én mondtam az ünnepi köszöntőt. Jószerivel
csak a fiatalokról beszéltem, a márciusi ifjakról és a mostaniakról. Bennük még
van reményem.
Ők még olyanok,
mint a tiszta víz. Akkor is, ha néha látjuk, hogy valamit visz a víz. Ők még
fiatalok, és csak remélni tudom, hogy demokraták is.
Ha elveszítjük
fiataljainkat, mert külföldre mennek dolgozni, adófizető polgárokat is
veszítünk velük. És az idősebbek támaszait is.
A minap mesélt
egyik ismerősöm a tapasztalatairól. Egyre többen mennek ki az ismeretségi
köréből olyanok is külföldre dolgozni, akiknek egyébként anyagi okokból semmi
okuk nem volna, csak közérzületileg nem érzik jól magukat itthon.
Nem tudom, milyen
Magyarországot kellene építenünk, hogy ezek a fiatalok visszajöjjenek, vagy
egyáltalán ki se menjenek? Tényleg, milyet? Ezen gondolkozott már bárki is?
Kedves Barátom,
nem akarom az elmúlt huszonhárom-huszonnégy évben visszaidézni, hogy kinek mit
kellett volna másképp csinálnia. Ezeknek az éveknek valamennyien a részesei
voltunk. Nem mondhatjuk, hogy semmi közünk hozzá.
Ezzel azt is
akarom mondani, hogy nemcsak a mindenkori politikai hatalmon lévő irányzat
felelőssége a kérdés, hanem a mindenkori ellenzéké is. Beszéltünk erről az
elmúlt években bármikor is?
Itt mindenki
felelős – különböző mértékben – azért,
ami van.
Barátom, nekem sem
öröm, hogy ilyesmit kell írnom. A legjobban annak örülnék, ha Te vagy bárki más
meggyőzne ennek az ellenkezőjéről.
Befejezésül engedj
meg egy történetet. Egy férfi elmegy a kádihoz, átad neki egy gyűrűt, és azt
kéri, hogy egy szót véssen bele, ami akkor is használ, ha valaki beteg, ha
valami fáj, ha bánatos vagy, ha nem bírsz magaddal… A kádi azt kérte, hogy
másnap menjen vissza a gyűrűért.
A férfi másnap
visszament a kádihoz. Megvan a gyűrű?, kérdezte. Igen, felelte a kádi.
A férfi átvette a
gyűrűt, amibe valóban be volt vésve egy szó: „Elmúlik.”
Talán az igaz
szerelem kivételével ez mindenre igaz. Az nem múlik el, abba bele is lehet
halni.
Mivel a történet
alapvetően igaz, egyáltalán nem mindegy, hogy mi marad - utánunk.
Ezzel búcsúzik
barátod:
Urbán-Szabó Béla
Megjegyzés küldése