A szamszára
szanszkrit szó, jelentése: létforgatag, avagy lélekvándorlás, mely az ismétlődő
születés-halál körforgását jelenti. Vannak, akik ezt a szót a szenvedésre
értik, mivel a lélekvándorlás magában hordozza a karmát. A karma is egy
szanszkrit szó, jelentése: cselekvés. A karma a szabad akarat működési
mechanizmusa, amely lelkünk testet öltésével fejti ki hatását, és törvényként
hat szellemi fejlődésünk során. Avagy egyik tettünkből egyenesen következik a
másik.
A
Padma Purána szerint az univerzumban 8 400 000 létforma van, és a feltételekhez
kötött léleknek ezek mindegyikében meg kell születnie. Miután a lélek (dzsíva)
keresztülment e sok millió születésen, eléri az emberi létformát. Ekkor
lehetőséget kap, hogy elkezdje az önmegvalósítás folyamatát. A védikus
szentírások szerint, ha valaki elpazarolja az emberi létformát azzal, hogy
életét csupán az érzéki élvezetek mámorának adja át, az
ismételten rákényszerül az alacsonyabb létformákban való születésre. Az ember
tehát a karmája eredményeképpen újra és újra megszületik, néha gazdag, néha
szegényként, esetleg állatként vagy növényként.
Akadnak
olyan vélemények, melyek ezt is tagadják, szerintük az emberi létforma többé
sohasem lesz állativá…
Más
tanok szerint a földi létezés maga a szenvedés, ami nem kerülhető el
semmiképpen. Aki ugyanis nem szenved, az már nem is él…
Ha
jól belegondolunk, lehet benne valami, hiszen nem kell mást tennünk, mint
hallgatni, miről beszélnek az emberek. Ám ez folyik a média többsávos csapjából
is, a tévéből, az internetről, az újságokból, a könyvekből, stb.
Ha
sajog a lélek, keseregni kell…
Valami
mindig akad, amiért szenvedhetünk, sírhatunk-ríhatunk. Ebből a folyamatos
bánathalmazból az évezredek során csodálatos művek születtek, legyen az írás,
próza, vers, könyv, zeneszám, mondóka, színdarab, vagy film. Az ilyesmire
mindig több „vevő” akad, mint a „nyáltól csöpögő boldogságra”. Megfigyelhető,
hogy amikor valakit valami nagy keserűség ér, akkor nem felvidulni szeretne,
hanem tovább süllyedni, és nem vígjátékokat, humoros írásokat, vagy vidám
társaságot keres, hanem olyasmit, amivel tovább süppedhet az önsajnálatba.
Vagyis sírva vígad, mert annyira sajnálja önmagát, hogy ezt kellett megérje,
ráadásul idegesíti, ha valaki boldog. A pozitív híradókat nem nézik annyian,
mint a „rendes híreket”, melyek másról sem szólnak, mint arról, kik, hol,
hogyan, mennyien, miért szenvedtek, haltak meg, különböző katasztrófákban,
balesetekben, háborúkban, esetleg bűncselekmények áldozataiként, vagy kit,
mikor, mekkora kár ért. Szinte faljuk a hasonló címlaphíreket, mert
szörnyülködhetünk és átélhetjük mások fájdalmát…
önmagunkat szenvedtetve.
Többnyire
minden a saját gondolatainkon, hozzáállásunkon múlik. Vegyünk példának egy
egyszerű utazást. Az egyik ember idegrohamot kap a sok körforgalomtól, a másik
örül, hogy kanyargósan vezethet. Az egyik ember utálja a metrót, a másik
élvezi, és kihasználja, hogy egyik végállomástól a másikig zötykölődhet rajta.
Végtelen sok hétköznapi apró-cseprő példát lehetne felhozni, mennyit jelentene
a pozitív hozzáállás. Ami azt jelenti, hogy elfogadjuk, ami van, nem kesergünk
a múlton, tovább lépünk és nyugodtan keressük a kiutat, mert van. Ha nem
gurulunk dühbe attól, ami van, hanem elfogadjuk, hogy úgy van jól és kész.
Pont.
S
máris nekünk könnyebb.
Valójában
az lenne a feladatunk, hogy először felismerjük, megismerjük önmagunkat, igaz
önvalónkat, és tudjuk, hogy mindennek oka van, tehát, ha változtatunk a
szemszögünkön, fordulnak a körülményeink… azután azzá váljunk, akikké
válhatunk. Mindenkiben rejlik egy nagy álom, amit mélyen dédelget, de nem meri
előhozni, mert képtelennek tartja rá magát. Pedig pontosan az az álom az, ami
jelzi, mivé válhatunk. Rajta, terjesszük szét szárnyainkat!
Ám
valójában sokunkat hiába feszít belülről ez az álom, mely arra buzdítana, hogy
kiteljesedjünk, még mindig nem bízunk benne, hogy valósággá válhat, és
megtehetjük! Rálegyintünk: Áh, dehogy, miért éppen én, a senki, a kicsi, a…
Pedig
igen, bárkiből bárki válhat, mindegy, honnan jött és mikor, számtalan példa
akad erre is… Nézz körül, mindenütt élnek hús-vér emberek, akik kiemelkedtek
valahonnan valamiért. A környezetük csodálja őket, de mégsem bíznak abban, hogy
ők is képesek lennének erre. Naná, ugyanarra nem is, de mindenkiben buzog
valami tehetség, csak éppen az álmaink megvalósulásáért tennünk is kell, nem
elég várni, hogy majd magától megoldódik.
Ismerhetünk
hajléktalan párokat, akik kitartó munkával, rendíthetetlen hittel kijöttek
onnan, ahonnan nem sokan. Ma rendes lakásuk és saját vállalkozásuk van.
Bebizonyították, hogy bárkiből lehet bárki, ha figyel a jelekre, megtudja, mi
az. Számtalan film készült valós történetekből, amikor valaki valami nagy
küzdelem árán nagy tettet hajtott végre, mint a mesében, amikor a szegény
legényből király lesz. Ez nem csupán mese, átvitt értelemben megvalósulhat, ha
teszünk érte, és rendíthetetlenül bízunk a célunkban.
Az
EGY-ÉN a világegyetem kicsinyített mása, benne rejlik a MINDEN. Ez nemcsak az
emberi létformára vonatkozik, hanem a magányos fűszálra, vagy az állatvilágra
egyaránt. Tehát minden élőben benne rejlik a mindenség, s ha ezt tudja, bármivé
válhat.
Ugyanaz
az erő működteti az Univerzumot, a legapróbb, legdurvább atomtól a
legbonyolultabb, legfinomabb részekig. Ugyanaz a MINDEN benne rezeg… ez az erő
a tiszta tudatban bármikor elérhető, bárki előhozhatja.
S
ha már egyszer ezt a folyamatot megértettük, és biztosan tudjuk, vajon onnan
kezdve mindig úgy marad?
Áh,
dehogy… amint lazul a hit, az önbizalom, vagy a pozitív gondolkodás, s
megmételyez a kétely, mert hagyjuk neki, nem figyelünk önmagunkra, máris
visszaeshetünk egy korábbi fokozatra. Fejlődésünk hasonló egy spirálhoz,
melyben le-föl hullámzunk a haladás során.
Jómagam
is megtapasztaltam ezt az érzést. Miután mélybe zuhantam, s lassan-lassan
feljöttem a lépcsőn a talajszintig, azt hittem, sok mindent értek és legalább
lefelé már nem lehet menni. Úgy véltem, ha már egyszer fenn vagyok, nem eshetek
vissza… pedig pontosan érzékeltem, hogy csupán talajszintig jöttem fel a sötétből.
A lépcső felvezetett, de ott nem szűnt meg, hanem megy tovább, bár a fényben
már nem látszik olyan jól, de ott van, és végtelen… Imádtam azt a lépcsőt, ahol
mindig megvolt a megfelelő segítség, mely eljutott hozzám.
Ám
a fényben még labilisan mozogtam, még nem volt elég biztos az alapzat, amire
épülhetett a kastély, ezért többször is átéltem a
hullámvölgyet, újra, meg újra…
Néha
egészen pontosan megfogalmaztam a problémát, de ha az ember éppen benne él, nem
látja olyan jól, mint kívülről, felülről. Ezért nem működik az, ha mások
„megmondják”, mert a biztos tudás egy fejlődési folyamat eredménye, ami egy
belső utazás során tárja fel magát, és amikor már nem csak tudunk róla, hanem
biztosan tudjuk, belsőből fakadó igényünk lesz a változásra, a feljebb lépésre.
Az embernek elég megfigyelnie önmagát, mert folyton arról beszél, amin neki
kellene változtatnia…
Előbb
szemléljünk meg másokat, ott jobban átláthatjuk a helyzeteket, azután merüljünk
bele önmagunk megfigyelésébe. Ugye, milyen igaz? Hiszen magunk is arról
szeretnénk meggyőzni másokat, amit saját magunknak illene megtennünk. Az a jó,
ha ezt már világosan észrevesszük. Akkor nem is akarunk meggyőzni másokat, mert
tudjuk, hogy minden úgy van jól, és saját magunknak önmagunkkal van dolgunk.
Mindenki önmagáért felel, önmagát neveli, javítja, fejleszti. Erre persze
hatással vannak a tapasztalatok, az átélések,
megfigyelések és környezetből kiszűrt élmények is. Ha tudjuk, hogy minden úgy
van jól, akkor azt is érezzük, nem véletlen, hogy éppen ott vagyunk, ahol, és
épp olyanok vagyunk, amilyenek. A világegyetemben semmi sincs véletlen, minden
hat-kihat egymásra, csodálatos rendszerben működik. Mégis, amíg idáig eljutunk,
de sokszor elesünk, és elhagy minden hitünk, picit megmártózunk a múltban, vagy
a megpróbáltatások óceánjában, s megkíséreljük feladni, de valami mindig
megment… a remény…
Brátán Erzsébet
Megjegyzés küldése