Fontos
kiemelni, hogy a „teremtés” szavunkkal közös tőről fakadó „természet” szó
jelentését a Magyar Értelmező Kéziszótár a következőképpen határozza meg: „1.
Az anyagi világ. A természet erői; élő természet: a szerves világ, élettelen: a
szervetlen világ. 2. Nem mesterséges környezet, növényvilág. 3. Vkinek, vminek
a közvetlen valósága. 4. Vkinek, vminek a lényét, valóját meghatározó
sajátosságok összessége. Vkinek, vminek uralkodó tulajdonságával megnevezett
alkata, ilyen alkatú személy.”[1]
Átfogóbb értelemben tehát a Teremtés egészére, a Világegyetemre, a Mindenségre
vonatkozik, ennél fogva per definitionem nem lehet rajta kívül semmiféle
más létező. (Vagyis mind a szellemi és lelki, mind az anyagi létezők is a
részét képezik.) A metafizikai hagyomány – majd a hermetikus bölcselet, de
később a kereszténység is – egyáltalán nem véletlenül tartja úgy, hogy az emberi
léleknek is természete van, hiszen az emberi mikrokozmosz az Univerzum
analógiájára (Isten képmására) teremtetett az „amint fent, úgy lent és amint
bent úgy kint” kozmikus törvénye szerint. Mindamellett a Természet csupán
anyagi felfogása és elgondolása – mely szerint lényege kizárólag a materiális
létezők összességére korlátozódik – korántsem újkori gondolat, ahogyan az sem
huszadik századi találmány, hogy a dualista világképet megkísérlik monistává
tenni, pontosabban egyesíteni, új alapokra helyezni a természettudomány és a
filozófia látszólag különböző diszciplínáit. Az is ismeretes, hogy a
démokritoszi atomelmélet, továbbá más antik hipotézisek hasonlóképp élednek
újjá az empirizmus és a formális logika nyomdokain szerveződött tudományelmélet
berkein belül, ahogyan Platón világfelfogása reinkarnálódott többek között
Plótinosz és más idealista gondolkodók eszmerendszerében. Ám a világ egyoldalú,
anyagi síkra levezetése több sebből vérzik. Nemcsak amiatt, hogy az ősi
kultúrák egyike sem képzelte kizárólag matéria-központúnak a világot, hanem
azért is, mert a modern elméleti fizika napról napra olyan kozmológiai
összefüggéseket ismer fel, melyek közül sokat például az ősi védikus iratok már
több ezer éve őriznek.[2]
A Lét teljességétől eltávolodott ember történelme folyamán lépésről lépésre
megfeledkezett arról, hogy mikrokozmikus élete a makrokozmosz analógiájára
szerveződik. Miután teremtő képességét felismerte, belemerült saját
káprázatába, s hinni kezdett annak egyedüli és abszolút mivoltában. Ezzel kezdetét
vette az ember kollektív tragédiája és anyagba zuhanása, s a helyzet a
történelem folyamán egyre súlyosbodott. Az emberi lélekben azonban minden
korban élt valami megmagyarázhatatlannak tűnő hiányérzet, ami arra motiválta,
hogy elérje (vagy legalábbis megközelítse) a teljességet és a boldogságot
(bármit is jelentsen ez a szó). Azzal azonban, hogy tudata a külvilág felé
fordult, létrejött a racionális, az időbeli kauzalitáson alapuló logika,
melynek segítségével a világ titkait feltárni igyekezett. Feltehetően ez volt
az a pillanat, amikor a mai értelemben vett tudomány is kialakult, s ez az
egyik oka, hogy a kanonizált tudomány körében elfogadott, de nyíltan ki nem
mondott ateizmus éppúgy vallássá lett a századok folyamán, mint bármely más,
origójától eltávolodott és önnön körének kerületére száműzött
vallásszurrogátum. Nem jobb a helyzet a metafizikával sem. A transzcendencia, a
spirituális tanok, az önmegismerés, a személyiségfejlesztés, valamint az
egészségtudatos élet, mint önálló gazdasági tényezők a jól működő
marketingstratégia részeként minden korban tudatot és világnézetet manipulálni
képes eszközökké váltak. Olyannyira, hogy eredeti tudás vagy teljesen
elveszett, vagy elkorcsosult formában adaptálódott más ismeretelméleti
rendszerekbe, ezért eredetük rekonstruálása ma már majdhogynem lehetetlenek
tűnő vállalkozás. Noha tudjuk, hogy valaha a művészet, a vallás és a tudomány
nem voltak különálló megismerési formák, idővel a világ jelenségeinek leírása
és magyarázata kizárólag a tudomány területére korlátozódott, míg a titkok és
misztériumok megélése és kifejezésre juttatása a művészet körében maradt.
(Átmenetet talán a kettő egyesítésére törekvő vallás képezett módszeres
szellemi apparátusával.) Általában a felvilágosodás korától számítjuk ezt az
időszakot, de a probléma még ennél is sokkal régebbi és mélyebb természetű. Az
ember ugyanis azáltal, hogy a változás törvénye alá vetett világot igyekszik
megismerni és megérteni, voltaképpen arra tesz kísérletet, hogy megtalálja a
módját annak, hogy a teljességet újra elérje. Mindez abból az –
Arisztotelésznél még jelen lévő – archaikus emlékből ered, hogy az emberi
természet a nagybetűs Természet analógiája. Ezért van, hogy alapvetésként
feltételezi és próbálja levezetni a külvilágból saját lényének eredetét, ám
időről-időre mégis önmagába fordul, ha erre irányuló törekvései nem elégítik
ki. Ez az egyik oka a keleti filozófiák mai reneszánszának, az ezotéria, a
spiritualitás és a misztika felé fordulásnak, de nem lehetetlen, hogy ezért
hasonlítják többen korunkat számos tekintetben a középkorhoz. Már Berkeley is
úgy vélte, hogy minden dolog gondolatként létezik az ember elméjében. Azzal
érvelt, hogy van egy mindenható és mindenütt jelenlévő Isten, aki mindent lát
és minden egyszerre. Descartes és Locke tanaival folytatott vitájában arra az
álláspontra helyezkedett, hogy nincs értelme feltételezni az anyagi
szubsztanciák létezését, mert a tulajdonság nélküli anyagról nincs semmiféle
benyomásunk. Föltevése szerint a dolgok egy univerzális isteni elme ideái, de
csak az elménkben vannak jelen. Noha Berkeley egyetértett Locke-kal abban, hogy
az észlelés során az ideákról szerzünk közvetlen benyomást, ezzel szemben
cáfolta, hogy a dolgoknak kettős léte lenne (egyrészt az elmében, mint ideák,
másrészt a külvilágban, mint tulajdonságok). Szerinte a külvilágról nem
tudhatunk csak tapasztalatok útján, így sohasem szerezhetünk róla közvetlen
tudomást, nem lehetünk teljesen bizonyosak abban, hogy az adott dolog valóban
létezik. A szolipszizmus követői szerint is egyedüli valóságosnak csak önnön
létem tekinthetem, minden más lét csak ehhez viszonyítva létezik. Közvetlen
tudással ezért csak önmagunkról rendelkezünk és minden más csak ennek a
tudatnak a függvényében létezik. E szerint tehát csak a gondolatainkban
lehetünk teljesen bizonyosak, ami a tudatunkon kívül áll vagy annak kapcsán
létezik, az viszonylagos. Mindebből az következik, hogy az általunk észlelt
valóság csupán káprázat, s lényegi természete sohasem megismerhető. S ha a
tudat az egyetlen valódi létező és minden más a tudat terméke, akkor az
agnoszticizmus szerint (ami az ismeretelmélet ún. szkeptikus ága) nem lehet
semmiről abszolút vagy biztos tudásunk, s ha mégis létezik ilyen tudás, akkor
az nincs a birtokunkban. Az irányzat követői úgy gondolják, hogy Isten, illetve
a valóság végső dolgainak létezését nem tudjuk megismerni, s e tudás nélkül
kell élnünk a világban.[3] Daniel
C. Dennett azonban úgy véli, hogy a tudat magyarázatával azért kell
foglalkozni, mert nem tisztázott, hogy miképpen képesek a gondolatok és az
érzések beilleszkedni abba a világba, amelyben az anyagi dolgok is vannak. Mint
írja: „az emberi tudat alighanem az utolsó megmaradt misztérium.”[4]
Amennyiben így van, akkor felmerül a kérdés: lehetséges-e egyáltalán a tudatnak mint egésznek a tudományos
magyarázata? Ennek megválaszolásához a megismerés természetének és
módszertanának feltérképezése szükséges, amihez azt is tudnunk kellene, hogy mi
is voltaképpen az elme? Grandpierre Attila Belső világunk természete című
cikkében úgy fogalmaz, hogy „az elme a Világegyetem létezésének önteremtő
képessége.”[5] Dennett
szerint viszont „az elmének azon elképzelése, miszerint különáll az agytól, s
nem közönséges, hanem valami másmilyen, speciális közegből van: ez a dualizmus.
Az uralkodó álláspont a materializmus: csak egyféle szubsztancia létezik,
nevezetesen az anyag – a fizika, a kémia és a fiziológia fizikai anyaga –, s az
elme nem más, mint egy fizikai jelenség. Röviden: az elme maga az agy.”[6] Kétségtelen,
hogy az ember agya – más szerveinkhez hasonlóan – azonos funkciókkal
rendelkezik legfőbb struktúrái tekintetében, mint a főemlősöké. A
rendelkezésünkre álló bizonyítékok alapján az emberszabású majmok és az ember
agya oly mértékben hasonlít egymásra, hogy meglepő és zavarba ejtő a köztük lévő
mentális különbségek természetének megmagyarázása. A helyzetet tovább
bonyolítja, hogy „nincs közvetlen hozzáférhető információ a »hiányzó
láncszemek« ─ azon közbenső fajok, melyek feltehetően áthidalták a szakadékot
az emberszabásúak és az emberek között ─ agyáról vagy intelligenciaszintjéről.
Minden bizonyítékunk közvetett: néhány csont és szerszám, és bonyolult
kísérletek a kultúra rekonstrukciójára.”[7] Ezzel az evolucionista
felfogással az a legfőbb baj, hogy nem kínál megoldást az alapproblémára, vagyis
nem ad választ arra a kérdésre, hogy a nem fizikai „elme-anyag” hogyan képes
hatni a fizikai „agy-anyagra” és viszont? Arról nem is beszélve, hogy ez is
dualizmus (az agy hatásának magyarázata az elme magyarázatára), s Dennett
elméletének értelmében „az elme, érzet- és tudattartalmak nem is objektumai a
megismerésnek, a megismerés ezektől nem különül el, nem a megfigyelő-megfigyelt
viszony áll fönn köztük. Az elme nem tárgya, hanem része a megfigyelésnek,
egyike az emberi lét jelenségeinek: fenomén. […] Ezért van az, hogy itt
végső soron a szokásos magyarázati módok egyike sem működik: alkalmatlan mind a
konvencionális, mind az inverz magyarázati dualizmus.”[8] Lehetetlen ugyanis a
jelenség-lényeg, az ok-okozat kettéválasztása, s így az ok-okozatok végtelen sorát
egy jelenség mögé illesztve közelebb jutni magához a jelenséghez, mivel ez
végtelen regresszushoz vezetne. Ezért van az, hogy a fogalmi gondolkodás
keretei között a reduktív magyarázat kauzális problémája megoldhatatlan.[9] S ha
hihetünk László Ervinnek – aki úgy véli, hogy a tudat nem más, mint az
agyunknak a vákuummezőben képződő hologram-lenyomata –, akkor „agyunk egyfajta
hologram-lenyomatot képez a pszí-mezőben (a vákuumban), ez a lenyomat a
halálunk után visszamarad, önálló mozgásba kezd. […] E hologram-lenyomatok
egyfajta összefüggő holomezővé állnak össze, mintegy a pszí-mező (teremtő)
tudataként.”[10]
Figyelemre méltó, hogy Einstein tudományos módszertanához hasonlóan Zágoni
Miklós is úgy gondolja, hogy a nyugati tudománynak elsősorban nem a tudat rejtélyeit
kellene megfejteni és megmagyarázni a mibenlétét, hanem a tényeket illetően
technikailag precízen megfogalmazni az ellentétes álláspontokat, két látszólag
egymást kizáró elméletet (világképet) egymás mellé helyezni, megőrizve
ellentétességüket, s azokat a keretfeltételeket megváltoztatni, amelyek a két
elképzelést összeférhetetlenné teszik. Tehát olyan tudományos szemléletváltás
(„kopernikuszi fordulat”) szükségességét hangsúlyozza, ami nem kifejezetten a
módszertan radikális átalakításán keresztül, sokkal inkább a metodika
határainak kiszélesítése által valósulhatna meg.
A valóság megismerése szempontjából normál
esetben alapvető elvárás, hogy a tudományos kutatás hitelességét az egyes ismeretelméleti
módszertanok kritikája és felülvizsgálata folyamatosan szavatolja. Annak
azonban, hogy a (posztmodern) tudományos megismerés mégsem ad kielégítő és
átfogó magyarázatot a világ jelenségeivel kapcsolatban elsődlegesen a
metodikában keresendő. Nevezetesen abban, hogy vizsgálatok zöme nem az egészre,
hanem a részre irányul, s gyakran nem vesz tudomást arról a kontextusról,
melyben a megfigyelés zajlik.[11]
(Tudásunk így természetszerűen csak „rész szerint való” lehet.) Még ha el is
fogadjuk, hogy a rész az egész analógiája, a kutatás akkor is a legtöbb esetben
nem az egységlogikára épül, hanem a racionális logikára és az ebből következő
konklúziókra. A huszadik századi természettudomány (az elméleti fizika, ami
tulajdonképpen metafizika) egyik nárcisztikus sérüléssel járó felismerése, hogy
sem az emberi természet, sem az univerzum legtöbb jelensége nem magyarázható
kizárólag racionális alapon. Steven Weinberg elméleti fizikus szerint azonban „az
elmúlt 150 év tapasztalatai megmutatták, hogy az élő anyag ugyanazoknak a
természeti törvényeknek engedelmeskedik, mint az élettelen. Semmiféle
bizonyíték nincs arra, hogy az élet keletkezésében, evolúciójában valami
nagyszabású terv valósulna meg. A tudatnak az agy működéseként való leírása,
mint jól tudjuk, nehézségekbe ütközik. A nehézség oka az, hogy saját tudatunkról
mindannyian speciális értesüléseket szerzünk, méghozzá nem érzékszerveink
útján. Ez azonban […] nem jelenti azt, hogy sohasem tudjuk majd megmagyarázni a
tudat mibenlétét.”[12]
Véleménye szerint tehát a tudomány még korántsem jutott el lehetőségeinek határáig,
s ebben az sem jelent akadályt, hogy a tudat megértése jelenleg nehézséget
jelent.[13]
Mivel más emberek neurológiai és élettani alapon történő vizsgálata
hozzásegíthet ahhoz, hogy találjunk egy olyan neurális aktivitási programot,
amelyben saját tudatunk megfelelőjét ismerhetjük föl, hamarosan alkalom
kínálkozhat arra, hogy ezt a komplex irányító szoftvert megtaláljuk. Másfelől
viszont az a probléma, hogy miközben igyekszünk megismerni a világot és
megérteni a természetet, szembesülünk azzal, hogy egyszerre vagyunk megfigyelők
és részei annak, amit megfigyelünk. (Ez az úgynevezett „vak dióként dióba zárva
lenni” állapot – ahogyan Babits Mihály A lírikus epilógja című
versében megfogalmazta.) Mint már
fentebb utaltunk rá, a kvantummechanika megfigyelései szerint valamely rendszer
állapota leírható matematikailag egy hullámfüggvénnyel, ám a hullámfüggvénynek
az értelmezési szabályai alapvetően különböznek a kiszámítási szabályaitól. Az
1930-as években kidolgozott koppenhágai értelmezés szerint, ha megmérünk egy
mennyiséget (például valaminek a helyét vagy impulzusát), azzal beavatkozunk a
rendszer állapotába és kiszámíthatatlan módon megváltoztatjuk a
hullámfüggvényét. Az új függvényben a mért mennyiség valamilyen határozott
értéket vesz föl és ezt a változást nem lehet leírni a determinisztikus
Schrödinger-egyenlettel. „Minthogy a hullámfüggvény által kifejezett
határozatlanságok csak akkor szűnnek meg, amikor a részecskét megfigyeljük, nem
állíthatjuk, hogy a részecske bármilyen meghatározott állapottal rendelkezik,
amíg meg nem figyeljük.”[14]
Niels Bohr és Werner Heinsenberg
kísérleteinek értelmében egy részecske helyzetét az határozza meg, hogy milyen
pontosan ismerjük impulzusmomentumát (perdületét) és fordítva. Ebből
az következik, hogy nem tudjuk egyszerre meghatározni a helyét és a sebességét.
A fotonok például a mérés hatására egyszer részecske, máskor pedig
hullámtermészetűnek bizonyulnak, s hogy éppen melyiknek, az egyáltalán nem
független a megfigyelés körülményeitől és módjától. Az ún. „kétréses kísérlet”
tehát arra is rámutat, hogy a megfigyelő tudat kimutatható hatással van a
megfigyelendő dologra vagy jelenségre. Umberto Eco azonban úgy gondolja, hogy „ami az einsteini víziót
megkülönbözteti a kvantumfizika ismeretelméletétől, alapjában éppen az
univerzum totalitásába vetett bizalom, egy olyan univerzumban való hit,
amelyben a diszkontinuuitás és az indetermináltság váratlan megjelenése
alaposan zavarba ejthet bennünket. Valójában azonban – Einstein szavaival élve
– nem kockajátékos Isten, hanem Spinoza istenét feltételezi, aki tökéletes
törvényekkel kormányozza a világot. Ebben az univerzumban a tapasztalatok
végtelen változatossága, a mérések és a lehetséges perspektívák végtelenje
létrehozza ugyan a relativitást, mégis megjelenik az egész objektivitása.”[15]
A művészetben szintén hasonló jelenség figyelhető meg: a művész megteremti
ugyan a mű tartalmát, kvázi-igazságtartalmát, de épp a formai kifejezés által
megnyilatkozó értelmezői szabadság kapcsán a mű állandó mozgásban, változásban
marad. (Tulajdonképpen ezzel a változással és értelmezési lehetőségekkel
foglalkozik az irodalomtudományban a hermeneutika.) Vajon ésszerűnek tűnhet az
az álláspont, mely szerint – egy műhöz hasonlóan – a világegyetem természete is
megismerhető, s folyamatainak, törvényeinek zöme megmagyarázható? Az a
tapasztalat, hogy erre teljes mértékben nem vagyunk még képesek, két fő okra
vezethető vissza: tudásunk hiányosságára, valamint a tudás megszerzéséhez
használt tudományos paradigma szűkös kereteire és módszertani korlátoltságára.[16] A
descartesi logikán alapuló tudományos vizsgálati módszerek (indukció, dedukció,
abdukció, redukció) hiányossága abban áll, hogy az információ hiányát úgy
akarja kiküszöbölni, hogy abszolút információt vagy igazságokat keres, ám ehhez
relatív információt használ fel. Azonban a 20. század szellemtörténete
megkérdőjelezte ilyen abszolút igazság létezését, következésképpen felülbírálta
az ógörög filozófiából eredő tudományos előfeltevések zömét. Ennek
következménye, hogy az 1970-es években a tradicionális tudományfilozófia
válságba került. Mindez nem meglepő, mivel „a tudományos racionalitás körüli
viták olyan válságtünetek, amelyek egy legalábbis kétszáz, de inkább kétezer
éves társadalmi korszak lezárulásának szimptómái.”[17]
Noha egy adott világkép dekonstrukciója többnyire szükségszerűen megkérdőjelezi
a hozzá tartozó valóságértelmező kánon alapvető paradigmáit, nem feltétlenül
szavatolja annak igazságtartalmát is. Arra azonban mindenképpen rávilágít, hogy
– mint Nietzsche írja – „valamely illúzió szétrombolásából még nem lesz
igazság, tudatlanságunk növekszik csupán.”[18] Sutyák Tibor is amellett
érvel, hogy „mivel nem lehetséges egy mindentől független, autonóm és önmagáért
jótálló gondolkodás feltételezése, és mivel az úgynevezett igazság sem több
regulatív fikciónál, az emberi szellem összteljesítménye valójában kényszeresen
elkövetett hibák eredménye, melyek mindazonáltal képesek voltak létrehozni
valamit, fel tudtak mutatni sikereket, csakhogy ezek a sikerek nem a hiba vagy
hibátlanság viszonylatában mérendők.”[19] Ez az egyik oka, hogy nem
lehet levezetni egy helyesnek ítélt gondolatmenetet tisztán immanens és
hibátlan logika alkalmazásával, hisz a benne előforduló hiba lehetősége nem
külsődleges a gondolkodás belső, összefogható természetéhez képest. A tradicionális
felfogás szerint ugyanis a gondolkodás maga is külső, hatalmi, elosztási,
ritkítási és kisajátítási viszonyok között alakul ki, melyből logikusan
következik, hogy az egyes hibák korántsem egyenrangúak és éppúgy egy történeti
rendhez tartoznak, ahogy a korrektnek felfogott diskurzusok. Így tehát a hiba a
látszat ellenére sem lett egy univerzális elfojtás áldozata. Per definitionem, valamely hiba teljes
kiküszöbölése azért sem lehetséges teljesen, mert nélküle nincs gondolkodás és
történelem. Ennek függvényében pedig kijelenthető, hogy „a rendetlenség nem
más, mint a rend egy speciális típusa, s a hiba éppolyan diszkurzív tény, mint
egy helyesen felépített gondolatmenet.”[20] Mi következik ebből? Egyrészt
az, hogy – mint Foucault írja – „a rend egyrészt magukban a dolgokban adódik
belső törvényként, titkos hálózatként, amelynek különféle pontjairól e dolgok
mintegy nézik egymást, másrészt pedig a rend csak bizonyos tekintet, figyelem,
nyelv keretében létezik, és csupán e keret üres kockáiban nyilvánul meg a
mélyben, csöndben, már jelenvalóként várva kijelentése pillanatát.”[21] Másrészt
azonban a rendezetlenség szempontjából az igazság fogalmához hasonlóan
kulcsfontosságú a hiány mint alapvető ismeretelméleti fogalom is.
Vonatkozzon lelki, testi, vagy szellemi természetű entitásokra, utaljon a
létezés negatív ontológiai aspektusaira vagy az univerzális igazság keresésére,
lényegét tekintve elemi, potenciális motivációs erőt tartalmaz. A hiányt
ugyanis általában ki akarjuk tölteni és megszüntetésére irányuló törekvéseinket
az is mutatja, hogy keressük erre a vélt vagy valós módot, vagyis egyúttal a
bennünk rejlő kreativitást is mozgósítja. De felfoghatjuk a szó jelentését
formálisan is. Bár Kant ezt cáfolja, a háború a béke hiánya, a betegség az
egészség hiánya, a nyomor a gazdagság (legalábbis az általunk alapvetőnek
gondolt dolgok) hiánya, a sötétség a fény hiánya, a félelem a bizonyosság és a
meggyőződés (hit + tudás = pistis) hiánya, a rossz a jó hiánya és így tovább. A
sor a lineáris logika szerint ad infinitum folytatható. A tiszta ész
kritikájával élve azonban a hiány korántsem eredendően negatív minőségű, hiszen
arra is akad szép számmal példa, hogy épp a hiány után vágyunk. Ha valamilyen
fájdalom miatt szenvedünk, akkor a fájdalom hiányát kívánatos állapotnak
tartjuk, zűrzavarban a zűrzavar hiányára (tehát nyugalomra, rendre) vágyunk, ha
szeretethiány gyötör, akkor a szeretethiány hiányára (azaz a szeretetlenség
hiányára) törekszünk. Nem is beszélve a rend hiányáról, ami a termodinamika második
főtétele szerint természeti törvény, hiszen egy magára hagyott, zárt rendszer
entrópiája az idő előrehaladásával fokozatosan nő, vagyis az egyre rendezettebb
állapotból mindig a rendezetlenebb és kaotikusabb felé halad. Ennek
kiegyensúlyozására a rend hiányát kell megszüntetni, tehát rendezetlenség
hiányát megteremteni. Az informatikában például a bináris kód az információ
meglétén, illetve hiányán alapul, mégis gyakran esünk abba a csapdába, hogy
figyelmünket csupán valaminek a meglétére irányítjuk, s nem veszünk tudomást
arról, hogy adott esetben valaminek a hiánya „nem-léte” vagy anomáliája szintén
fontos információtartalommal bírhat. Így a hiány nem más, mint a teremtett
világ harmóniájának konstruktív disszonanciája. Létének megtapasztalása, a ki-
és betöltésére törekvő motiváló energia hosszú távon produktív teremtő erővé
teheti. Mivel azonban a múlt század első felében megkérdőjeleződött számos
olyan tétel és elmélet, amit abszolútnak és megváltoztathatatlannak hittünk,
világlátásunk pillérei is alapjaiban megrendültek. A világról alkotott képünk a
végletekig relativizálódott, s az így keletkezett metafizikai űr kozmikus
méretűvé tágult. A formalista-nihilista keretek közé szorított világhiány a
teljességigény entrópiájában realizálódott és a hiány teremtő ereje
improduktívvá vált. Ezért válhatott annyira népszerűvé a Derrida nevéhez fűződő
dekonstrukció is, hisz a francia filozófus éppen a struktúra, a rend, a forma
és a hozzá kapcsolódó átfogó filozófiai felfogás kritikáját végezte el. Fő
célja az volt, hogy rámutasson: nem lehetséges az európai metafizika törekvése
arra vonatkozóan, hogy találjon egy végső értelemmel bíró episztemológiai
konstrukciót a világ egészének leírására. Módszertanára jellemező, hogy nem egy
új világnézeti rendszert kíván létrehozni a régi helyett, hanem igazolja a
tradicionális és megkérdőjelezhetetlennek tűnő igazságkeresés alapelveinek,
axiómáinak érvénytelenségét. Az előfeltevések előfeltevéseit kutatta és
kimutatta, hogy a világnézeti és tudományos konstrukciók csak látszólagosan
stabilak, valójában mindegyik mögött bizonytalanság, dekonstruálódás található.
Ám ha a tudományban nincs abszolút centrum vagy igazság, akkor a gondolkodás
története azon az illúzión alapszik, hogy egy-egy filozófiai struktúra
totalitásába vetett hitünk csupán viszonylagos. Újra és újra stabil
arkhimédészi pontokat keresünk, annak ellenére, hogy ezek csak adott ideig
érvényesek. Derrida ezzel szemben azt állítja, hogy rendelkezésünkre állnak
bizonyos sémák, melyekkel folyamatosan teremthetünk komplex ontológiai és
episztemológiai rendszereket, amikhez hozzárendelhetők újabb és újabb
elméletek, de ki is egészíthetjük ezeket a struktúrákat egymással. Ezek lényege
nem az objektivitásukban rejlik, hanem abban, hogy egyszerre végtelen sok
lehetőséget teremtenek, s mivel nincs adott középpontjuk, természetszerűen
többdimenziósak és rekurzívak, hiszen nem helyezik a folyamaton kívülre a
struktúra megalkotóját, hanem annak aktív részesévé teszik. A dekonstrukció
módszerének lételméleti kiterjesztése szerint tehát a Világegyetem olyan
önszerveződő organizmus, aminek teremtője és teremtettje önmaga, illetve az az
emberi tudat, ami ezt az egész Mindenséget megfigyeli. Ebből a szempontból
bizonyossággal csak annyi állítható róla, hogy van, s léte a megszámlálhatatlan
potenciális létformák létezése által lehetséges. S ez az a pont, ahol a nyugati
filozófia Arisztotelész metafizikájára épülő doktrínái a keleti tanításokkal
összeérnek.
[1] Magyar Értelmező
Kéziszótár /Szerk.: Juhász
József, Szőke István, O. Nagy Gábor, Kovalovszky Miklós./ Második, változatlan
kiadás. Akadémiai Kiadó. Bp. 1975. 1364.
[2] Vö. Laki Zoltán: Az érzékek igazsága. Megjegyzések az
érzéki tapasztalás természetéről. =
Ars Naturae, 2013-14/5-8. sz. (=
http://arsnaturae.hu/folyoirat_5-8/laki_erzekek_igazsaga)
[3] Ám a fiktív
realizmus – ami a multiverzum-elmélet egyik ága – szerint a végtelen számú
univerzum közül minden egyes lehetőség és elképzelés megvalósul valamelyikben. A nagy számok törvénye alapján
ugyanis, ha végtelen számú univerzum létezik, akkor biztosan kell, hogy legyen
legalább egy, ahol a lehetőségek tárházából egy általunk találomra kiválasztott
eseménysor vagy elképzelés potenciálisan létrejön.
[4]
Daniel C. Dennett: Consciousness Explained. Little,
Brown & Company, 1991 Penguin Books. London 1993. 21.
[6] Daniel C. DeNnett: i.m. 35.
[7]
Merlin Donald: Az emberi gondolkodás eredete. Osiris. Bp. 2001. 33.
[8]
Zágoni Miklós: A tudat magyarázata. = Filozófiai Szemle, 1999. 1/3. (= http://
epa.oszk.hu / 00100 / 00186 / 00003 /szeml1.htm#1)
[9]
Brendel
Mátyás Paul Davies könyvéről írt kritikájában azt javasolja, hogy „a végtelen regresszusnál mindig lehet azt
mondani, hogy »most itt vagyunk a
láncban, idáig látunk, tovább nem, nem spekulálunk«. Ha egy dolog visszavezethető tudományos elmélettel
valami másra, ami egyszerűbb, kevesebb paramétere van, és emellett empirikusan
ellenőrizhető, akkor jó, ha nem, akkor feleslegesen nem spekulálunk.” (In. Brendel Mátyás: Miért
antropocentrikusan áltudományos az Univerzum finomhangoltságának felvetése? =
Magyar Tudomány, 2013/8. = http:// www.matud.iif.hu / 2013 / 08 / 08.htm)
[10] Gazdag László:
Transzcendens világ(ok) – a természettudomány szemével. = Kapu, 2002/11-12. sz. 23. Megjegyzés: a
pszí-mező kifejezés Erwin Schrödinger pszí-függvénye, azaz a hullámmechanika
alapegyenletének elnevezéséből származik.
[11] E tekintetben a hálózatkutatás, a rendszerelmélet és
a globális, ökotudatos szemléletmód előremutató eredményekkel rendelkeznek.
[12]
Steven Weinberg: Csillagokra látni. Természettudomány és filozófia. HVG Könyvek. Bp. 2005.
67-68.
[13] A tudat megismerésben
betöltött szerepének vázlatos megtárgyalására e munka szerzője is tett már néhány kísérletet A tudat pszichológiai és
ontológiai természete című kétrészes írásában. = Holnap Irodalmi és
Kulturális Magazin (1. rész: 2016/6. = http://
holnapmagazin.hu / articles.php?article_id=15192; 2. rész: 2016/9. = http:// holnapmagazin.hu / articles.php?article_id=15231)
[14]
Timothy Ferris: A világmindenség. Mai kozmológiai modellek. Typotex. Bp. 2011. 297.
[15] Umberto Eco: Nyitott mű. Európa. Bp. 1998.
100-101.
[16] Érdemes megjegyezni, hogy József Attila
művészetbölcseletének kialakítása során tulajdonképpen ezt az akadályt
kísérelte meg elhárítani. Nem véletlen, hogy tervezett doktori disszertációját A művészet metafizikája címmel tervezte
megírni, s e töredékekben maradt írásának egy helyén éppen amellett érvel, hogy
a költő a versírás folyamán nem mást tesz, mint a műalkotás határain belül „a
szemlélhetetlen világegész helyett szemlélhető műegészet alkot.” (In. József Attila: Tanulmányok és cikkek
I. /Sajtó alá rendezte: Horváth Iván és Tverdota György./ Osiris. Bp. 1995.
216-217.)
[17] Fehér Márta: Tudományról és tudományfilozófiáról. In.
Boros Gábor (főszerk.): i.m. 1312.
[18] Friedrich
Nietzsche: Az értékek
átértékelése. Holnap. Bp. 1994. 88. Foucault
pedig A diskurzus rendje című
tanulmányában, „az igazság akarását” is konceptualizálva, megállapítja annak történeti
beágyazottságát és működéséhez korlátozó funkciót rendel. In.
Michel Foucault: A diskurzus rendje. = Holmi, 1991/7.
sz. 871.
[19] Sutyák Tibor:
Hiba hiba hátán. In. Kitolási szakasz. Fiatal filozófusok antológiája. Balassi Kiadó. (József Attila Kör).
Bp. 1997. 164.
[20] Sutyák Tibor: Hiba hiba hátán. In. Kitolási szakasz. Fiatal filozófusok antológiája. Balassi Kiadó. (József Attila Kör).
Bp. 1997. 165.
Megjegyzés küldése