Jó volna, ha végre kibukna belőlem az erőszak… az ember
legősibb, legőszintébb érzése marad folyamatos takarásban. Jól leplezzük, hiába
a sok gyötrelem, még sem merjük kiengedni a gőzt. Álságos világban, válságos
érzelmi halmozódásban él a XXI. század embere.
Mennyivel egyszerűbb a természetben élőknek?! Ha boldogok
kacagnak, ha szomorúak sírnak, a haragot is ki merik mutatni, nem ássák el
magukban. Féltékeny valaki az asszonyára? Egyszerűen oldja meg, fogja a bunkóst
és leveri a delikvenst. Az meg visszacsap, már ha tud, ha meg nem hát így járt.
Haldoklik valaki a környezetükben? Körbeülik, bátorítják, elsiratják, meg
vannak a rituálék, amikkel egymást átsegítik a gyászon. Születik egy új ember?
Amíg a dolgok természet adta voltát éli meg a szülői pár magukra hagyják, mert
tudják, az valami olyan felsőbb érzés, amibe nem fér bele az idegen. Miután
világra jött a cseppség azonnal körbeveszik őket szeretetükkel, gondoskodnak az
anyáról és kisdedéről egyaránt. Ezzel szemben milyen a mai ember? Észre se
veszi, ha a szomszédja összeesik az udvarában. Simán mumifikálódhat, még az
oszló test bűze sem tűnik fel. Gépies, érzéketlen mindent eljátszó, csak
megfelelni akaró automatákká lettünk! Még én is! Hihetetlen, pedig nem ilyen
szerettem volna lenni… Valamikor, amikor csak kamaszodtam, úgy képzeltem a
dühömet is megélhetem anélkül, hogy közben jobbra- balra kapkodnám a fejemet. A
magatehetetlen erőtlen semmi voltomban, de jó is lenne üvölteni egyszer egy
hatalmasat, olyat, amibe beleordíthatnám egész eddigi sikeres, de még inkább a
sikertelen utamat.
Ahogy öregszem, egyre többet
gondolkodom az élet nagy igazságairól. Keresem az értelmét, végig veszem az
alap érzelmeket. Melyik közülük a legőszintébb. A szeretet? Nem, az ölni is
képes! Hogyan? Egyszerűen, mert irigységhez, féltékenységhez vezet, és mert
korlátai vannak. Akkor melyik lehet az az érzés, amelyiknek senki sem szabhat
korlátokat? A válasz elborzaszt, hiszen ez nem más, mint a szégyenteljes,
titkolni, eltakarni illő gyűlölet. Az egyetlen őszinte és korlátok közé nem
szorítható érzelem, a legnatívabb, mert rejtélyes, és mert nem is értjük. Miből fakad? Miért van? Mi a célja? Egyáltalán miért kell nekünk mindenhez az a
fránya cél? Furcsa dolgokat boncolgatok, újra, meg újra visszatérek a
gyűlölethez. Ahhoz az érzéshez, amit világ életemben igyekeztem elkerülni. Mert
ezt nevelték belém! És ami a mai világban egyre nagyobb hangsúlyt kap, egyre
jobban eluralkodik minden felett. A legapróbb gyermek is ezzel találkozik,
ahogy felfogni képes kicsiny emberi valóját, máris telefröcsögi agyacskáját a
televízióból valamelyik, amúgy aranyos állatka dühkitöréseit, veri, öldökli a
másik szintén aranyos parányi állatfigurát, mert a rajzfilmek eladhatatlanok
lennének eme ősi érzelem hiányában!? Milyen morbid, amikor a kedves barika
fojtogatja a megszeppent farkast, vagy az a bolyhos, kedves nyuszika
felkoncolja a rókát, de folytathatnám, se vége, se hossza az erőszak
szemléltetésének. A szeretet unalmas, semmit mondó, abból a mai ember már
egyáltalán nem kér.
De hogyan lehetne megfogalmazni
a gyűlöletet? A minap, elkezdtem kutatni e témakörben. Azt írják (nem én
mondom) a gyűlöletről, hogy valaminek, valakinek, vagy valamilyen folyamatnak,
eszmének stb. az elutasítása. Sőt, még ettől is tovább mennek, mert
tudományosan definiálják, mint elfojtott, kimondott, kimondatlan vagy
megcselekedett… de más szempontok alapján szubjektív zavar, szélsőséges
esetekben bűn és a legmegmagyarázhatatlanabb esetekben azt írják róla, hogy egy
olyan agresszió, ami pszichés zavar, tehát gyógyítani kell. Sőt, még azt is
olvastam, hogy a depresszió nem más, mint egyik visszafojtott formája a
gyűlöletnek… Hadd, ne folytassam mi minden jutott erről az eszembe…
Leültem, magamba roskadtam,
majd elkezdtem gondolkodni. Hiszen ez úgy, ahogy van marhaság, mert mindaz,
amit tiltanak, nem feltétlen rossz, csak más, eltér az alap erkölcsi
normáinktól. Bizony, azoktól a normáktól, amiket emberek szabtak meg, emberek
tiltottak, szintén emberek építettek körbe hatalmas tudatlanság fallal. Vajon
milyen lenne az a világ, amelyikben kevésbé tiltanak, és természetesebben élnek
az emberek? Ha ilyen egyszerű lehetne az élet, jó meg rossz, akkor mi értelme
van ennek az egész álcának, amivel felöltöztetjük magunkat? Lehet-e csak
szeretni, anélkül, hogy más értelmes érzelmeket is átéljünk ezzel párhuzamosan?
A szeretet rabság. Ha csak szeretünk, fojtunk, ha folyamatosan szeretnek,
fuldoklunk. Még a legnemesebb emberi kapcsolatokban is szükség van a
változatosságra, ha másként ez nem megy, akkor egy jókor jött, kiadós megbeszélés
típusú veszekedésre, amiben kiadhatjuk magunkból minden addigra felgyülemlett
gyűlöletünket. Csak kimondtam, mert bizony, aki tiltja, fel sem fogja, mit
tilt. Ha nem tiltanák, nem volna piacképes, senki sem akarná megvásárolni,
átélni, átvenni, utánozni, de akkor hogyan lehetne egyensúlyban tartani ezt a
rabsorsot?
Mit is teszünk ösztönösen a
kiegyensúlyozás érdekében, ha már alaposan kiveszekedtük magunkat? Megöleljük
vitánk tárgyát. A korlátozások helyett választhatom a tudatosságot, mert akkor
ösztönösen elvetek minden diktált stigmát. Hagyom csak úgy megtörténni a
dolgokat, nem félek, természetesen fogadom a szeretetet, a gyűlöletet, a jót és
rosszat egyaránt.
Képmutatók vagyunk! Egyszerűen
arról van szó, hogy nem ismerjük önmagunkat! De ha nem ismerjük önmagunkat,
akkor hogyan találhatunk rá saját életünk értelmére?
Húszas éveim vége felé jártam,
amikor egy kiadósabb veszekedést követően azt a tanácsot kaptam egy éltesebb,
már sokat megélt ismerősömtől, hogy vásároljak magamnak egy jókora tükröt. Megvettem,
elé álltam. Majd ember nagyságút választottam ki, alig fért be az akkori,
gyufásdoboznyi előszobánkba. Néztem magamat, furcsa, ismeretlen nő látványa
tárult elém. Olyané, aki soha sem szerettem volna lenni. Mit küzdöttem azért,
hogy mindig fitt legyek, hogy darázs vékony maradjon a derekam, hogy rezignált
tudjak maradni a külvilág előtt, hogy tökéletes feleség-, anya-, munkaerő-,
kolléga-, barát… lehessek. A tuti nő?! De egyebet nem találtam, így egy kellék
maradt, ami elé beállhattam leellenőrizni az eredményt, ha kicsinosítottam
magamat.
Utoljára pár nappal ezelőtt
álltam a tükörbe. Azt hittem, már gyakorlott vagyok, bátran megtehetem, nem fog
gondot okozni, hiszen nekem már semmi újat nem tudna mutatni. Ott állt előttem
egy elhízott, jócskán ráncos, nagyorrú, egyenruha arcú idegen, korosodó
asszony. Hogyan lehetséges ez, hiszen itt bent nem változott semmi, ugyan az
lakik, aki ezelőtt 30 évvel. Ahogyan ott nézegettem magamat, egyre közelebb, és
közelebb, mintha csak be akartam volna nyúlni és kifordítani a belsejét, jöttem
rá, hogy gyűlölöm azt a komikus alakot, akiről azt mondják, hogy én vagyok.
Semmi sem az, aminek látszik… Az nem lehetek, mert én kissé hűvösen
visszafogott hölgy vagyok. Ez itt meg egy ideges, önmagától félni képes
öregasszony. Ugyan olyan, mint a többi átlagos ötvenes. De, ha csak ennyit
láttam volna?! Akkor értettem meg, amit sok évvel korábban mondott a középkorú
ismerősöm. Hirtelen levetkőztem mindent, amit belém neveltek, megvetettem,
gondolatban megöltem azt, akit magam előtt láttam. Végre, először életem
folyamán megkönnyebbültem. Ha úgy tetszik, hagytam megélni a saját magam iránt
érzett gyűlöletemet. Ahol az imént még harag volt, ott béke lett.
Szeptember van, hideg van,
fűtök. Nincs célom! Megszűnt minden, ami fekete-fehér, jó-rossz,
szeretet-gyűlölet, tél- nyár, ősz vagy tavasz… hadd kavarodjanak össze! Hagyom
magamat bepréselni egy óriás mixerbe…
Jeget kér? Igen… azt hiszem… Jó
nagyot kortyolok.
Dezső Ilona Anna
Megjegyzés küldése