Alcím: A fegyverbe fogott esztétika
Az
élvezet és az ártatlanság a legszemérmesebb dolgok: egyik sem akarja, hogy
keressék.
Friedrich
Nietzsche
Tömegek a
Madison Square Garden-en, katonák a Május 1. Arénában, párthívek a
Zeppelin-mezőn, gyászhisztéria a Kim Ir Szen téren – koncert, élőképes
felvonulás, Birodalmi Pártnapok, vagy temetés: emberek mindenütt, síró, zokogó
tömegek. Honnan erednek a könnyek?
„Ezen
a földön csak Adolf Hitlerben hiszünk. Hisszük, hogy a nemzetiszocializmus az
egyedüli hitvallás… hisszük, hogy egy Isten van az égben… és hisszük, hogy ez
az Isten Adolf Hitlert nekünk azért küldte, hogy Németország létét örökre
megalapozza.”1
A hit: erő. Az ima megható és felemelő, az ima: fegyverletétel. Közös az isten
és a vezér, közös a könyörgés, közösek a könnyek, és az ima egyen. Kollektív a
hatalomátruházás és az autonómiáról való lemondás, mert nélkülük nincsen
könyörgés. Nincs megtisztulás és ártatlanság, mert nincs mártír, aki átvállalja
a bűnöket. A tömeg fegyvertelenül és áhítattal folyamodik a hatalomért, az
összpontosult, egyetlen erőért, mert benne milliók ereje testesül meg – az
egyén magányos hatalma egy csapásra elpusztítható. A kollektív fegyvertelenség
egyszerre pusztít és életet ad, táplálja a „Legfelsőbb Lényt”, az egyetlent,
aki felfegyverkezett, a halhatatlant, aki erős és könyörületes. Akihez az ima
szól. Akiért érdemes szenvedni, aki érdemes a könnyekre. Miért könnyeznek a
szarkák?
Az
ostinato-t mindenki megérti. Az ütemes ismétlődés, akár a hadsereg menetelése,
erőt demonstrál, tömegeket vonz – és Michael Jackson a tömeg ura volt. Diktálta
az együttmozgást, és hívői szabad akaratukból hajtották végre a koreográfia
parancsát. Michael Jackson a „szeretet hadseregét”2 irányította, katonái pedig feltétel
nélkül imádták a vezért és a zenét, amely megbabonáz, vakbuzgóvá tesz, és
megmutatja a helyes tánclépéseket. Az egység erős és látványos. Az egységet
érdemes közvetíteni.
Láthattuk
a tömegeket, a hisztériát, a színpadra beszabaduló fanatikusokat, az
örömtáncokat, a rajongók könnyeit, a rohammentőt és a kórházi ágyat – mindent,
amit érdemes volt megmutatni. Zárásként a temetést, a virágcsokrokat és megint
csak a könnyeket – mert győzött a média, maga alá temette e művészt, celebet és
diktátort. Az időszámítás újrakezdődött: az óraművek immár a média igájában
kattognak.
„Vezérem,
te magad vagy az út és a cél!”3 Az ima befejező passzusa – a
helyszín ismét a Harmadik Birodalom, s az ámen a Boldogság Kedves Szigetén4
is elhangozhatna. Az ámen maga a túlélés, a szent kötelesség, az észak-koreai
öntudat. Mindez ott, ahol a hivatalos vallás az ateizmus, ahol az időszámítás
Kim Ir Szennel kezdődik, ahol most 0100-at írnak 2013 helyett, ahol az ópium
adagolása 1948 óta tart. Az öntudatlanság itt identitássá magasztosult – Kim
Jong-il-ért szervezetten felvonult tömegek zokognak, mert a Kedves Vezető értük
halt meg, és akinek mártírrá válása közben az utcán egymást tiporhatják az
emberek, akárcsak Sztálin temetésén. Az ezrek feláldoztathatnak tehát a katonai
bakancsok alatt – valaki köré mítoszt font az államgépezet, az állami
televízió.5
„Lehetőleg ne is legyen több akarat, ne is legyen több vágy… Az emberek ne
szeressenek, ne gyűlöljenek, legyenek közönyösek”.6 Nietzsche folytatja: az eredmény a
hipnózis, a téli álom, a „szentté válás”, s akik mindezt felépítik, a szentség
„sportemberei”.7 Ez tehát a vallás neurózisa. A
Kedves Sziget az ateizmus otthona: nem tűr meg más istent, csak a diktátort.
Mert a Szeretett Vezető egyszerre út és cél, ő az értelem és a jóság, ő maga az
élet. Egy a hit, egy az akarat8, s ha éppen könnyet akar, a
tömegből csak ki kell válogatni a leghatásosabbakat, a „celebkönnyeket”. A
tömeg pusztít, zokogó embereket von ki a sokaságból – hol vannak az értük
hullajtott könnyek? A temetésen kétszáz kamionból szórják a kínai import
virágot. Könnyű elveszni bennük – s a szarkák Kim Jong-il-ért szomorkodnak a
képernyőn.
A
szarka hivalkodó állat. Felkészült a pillantásokra, és a pillantások is
felkészültek hatvanévnyi hipnózis után. De esztétikus-e, amit látni kell?
„Annak a ténynek, hogy a síró emberrel együtt mások is meghatódnak, a sírásra
gátlólag kell hatnia… Minél fejlettebb az ember, annál félénkebben próbálja
elrejteni könnyeit. Annál takarékosabb velük; annál drágább számára a pillanat,
hogy legyőzöttként mutatkozzék.”9 A könnyek szemérmesek. Szemérmesek,
de öntudatlanok, kicsúsznak az önuralom béklyóiból, akkor is, ha kamerázzák
őket. A lencse torz. A kamerázott könny a szelektálás révén válik hivalkodóvá,
a sírás szemérmetlenné lesz, genealógiája pedig talány. Mégiscsak valódi
szeretetből, valódi szenvedésből lennének? A szarkák díszsorfala kész a
fotózásra, az állami televízió napi adása egy zokogó hírolvasó hölggyel zárul –
tragédiát közöl és az elvárt viselkedésformát. Szenvedni látszik. „Áramszünet”.
„Esztétikus-e,
ha a kígyó megfogja a kis szúnyogot, esztétikus-e, ha a macska az egérrel
játszadozik? Mit jelent az esztétika? Egyszerűen logikus, hogy az erősebb győz
a gyengébb felett.”10 Hatékonyság és könyörtelenség, s csakis
azután bukkanhat elő az esztétika: Hitler és a diktatúrák esztétikája. Az
esztétika mint fedőnév és elterelő hadművelet – mint média. A megmutatható
kultúra, az ünnepi felvonulások, az engedélyezett műalkotások, a látványos
tömegrendezvények mind-mind a boldogság ígéretei és bizonyítékai – „A fasizmus
mint élmény: ennél találóbban nem is lehetne jellemezni a náci
szórakoztatóipart.”11 A kultúra itt szórakozás, a
szórakozás pedig kizárja a szenvedést. A boldogság kizárja a boldogtalanságot.
A kultúra és a boldogság maga a Vezér, minden könnycsepp az ő hiányából ered.
Egy az ima, egy a szenvedés.
Mit
jelent az esztétika? Kiszolgáltatottságot. Valamit, ami önmagában nem létezik.
Látványt és láttatást hordoz, pillantásra ítéltetett, s nélküle a könnyek sem
drámaiak. Harci díszben tehát a brutalitás: a diktatúra művei
esztétizálják a szenvedést. Háttérbe szorítják a látványosságok, az élőképes
felvonulás, a koncert, a tömeggyűlés, vagy a temetés – igen, az itt hullajtott
könnyek szorítják háttérbe a szenvedést. Az nem esztétikus. Őrjöngő tömegeket
ráz a zokogás, tömegek esnek hisztérikus kétségbeesésbe, megmutatva, hogy a
boldogság szigetein is sírhatnak az emberek. Egyetlen cseppjéről sem maradunk
le – semmiről, ami igazán érdekes.12
Létezik
egy másik „sziget” is, melyen ott van minden, ami „jelentéktelen”, s ami nem
látható könnyedén. Ahol nincs időszámítás, mert minden csak jelenvaló, ahol
nincs beszédkényszer, ahol az emberek szótlanul ülhetnek egymással szemben,
mert minden örök és múlandó. Ott nincs „médiatörvény”, mert nincs média, nincs
nyilvánosság, csak szemérmesség. Ott élnek a közönyös könnyek és Marina
Abramovi performance-ai.13
The
Artist Is Present14 – Abramović, a művész jelen
van. Hetvenöt nap műtárgyként a műteremben – hetvenöt napnyi testmutogatás. A
test jelen van, passzív, és mindenki számára látható. Az idő 716 órára
„megszűnik” – a művész némán, egy asztal mögött ülve tölti, s vele szemben ott
a hívogató, üres szék és a kérdés: hol a látványosság? Hol van az esemény? Mi
ebben a jelentős, mit jelent a szótlanság? Mit jelentenek Marina elejtett
könnyei?
A
művésznek van teste – ennek a ténynek nincs hírértéke. Nincs benne új
információ, mindenkinek van teste, és mindenki tud róla. Amir Baradaran iráni
performance-művész négy alkalommal járult Marina elé – énekelt, táncolt, arcát
vászonra festett szavak mögé rejtette,15 s háromszor kérte meg a művésznő
kezét; háromszor ajánlott házasságot test a testnek, méghozzá Marina tűzpiros
ruhájában. A válasz közönyös tekintet és némaság – könnyeket csupán Amir
asztalon „felejtett” pénztárcája vált ki, a köz általános ámulatára.
A
kiállítóterem egyszerre válik a „jelentéktelenség”, jelentés nélküliség és
eseménytelenség színhelyévé, megmutatkozik, ami nem érdekes. Semmi sem
történik. A közönség fokozatosan lép ki kezdeti passzivitásából: az
ülőpartnerek változatos pozíciókat vesznek fel, s változatosak ők maguk is.
Eseményt akarnak, és világos, hogy a művésztől hiába várják – ezúttal a művész
vár; talán a testek reakcióira. Talán az ösztönökre, a testünkről való passzív
tudás aktivizálására. Talán semmire. Az esemény itt nem létfontosságú. Az
esemény múlandó, fellobban, majd elalszik, az esemény jelentékeny – arra a
néhány pillanatra, ameddig aktuális. Marina állandóságot akar, valami
jelentőset, ami örökké tart. Ízelítőül 716 órát ad a végtelenségből,
pillanatnyi „eseménnyé” varázsolva az eseménytelenséget – kiállítja a test
megélésének lehetőségét. Ez a 716 óra másfajta esemény, mint ami a médiában
szárnyra kap – pusztán egy múló perc az emberiség öröklétéhez mérve. A test
megtapasztalásához ugyanis az időtlenség áll rendelkezésre – s a rejtett testi
dimenziók a kiállítóteremben törnek felszínre. Válaszul semmi sem történik –
ami természetes, nem szorul magyarázatra. Olykor kiabálás hasít a csendbe, vagy
zokogni kezd a szemben ülő. Olykor ecsetet és palettát tesznek az élő modell
elé, vagy ruhájukat tépik. Váltakoznak az arcok – leülhet Sharon Stone vagy
Lady Gaga. Jöhet bármi – közöny. Vagy mégsem?
A
művésznő többszörös túlélője saját életművének – teste a performance színhelye.
Színhelye mindannak, ami „illetlen”, ami nem esztétikus. A meztelen test nem
esztétikus, és főként nem illendő. Szinte fizikai fájdalommal jár a hasba
karcolt vércsillag, vagy a jégkereszten fekvő test látványa: testi reakciókat,
olykor könnyeket csal elő a passzív szemlélődésre nevelt közönségből. A
közömbösség felszámolódik. Marina, a testművész, életre kelti a nézőt, midőn
fizikai és lelki határokat feszeget – s mindeközben ő marad közönyös. Közönyös
a szenvedéssel, az üres magamutogatással, a hatásvadászattal, a propagandával,
a médiával, a celebekkel, vagy a síró szarkákkal, azaz a látvánnyal. A művész
független. Ő már mindent látott, elvesztette ártatlanságát, s ezért tekinthet a
világra „szenvedélyes közönnyel”.16 S egykori művésztársa, akivel
tizenkét évig feszegette a test határait, akivel nyolc órán keresztül nézett
farkasszemet, aki íjával egy órán át célzott a szívére, hogy Nyugvó energiává
alakítsa a halálos nyílvesszőt, s akitől 1988-ban a Kínai Nagy Falnál vett
búcsút, 2010-ben helyet foglalt a MoMA átriumában – Ulay és Abramovic újra
szemben ültek, hogy kezet szorítsanak.
Vannak
könnyek, melyek nem törődnek azzal, hogy esztétikusak-e, melyek nem függnek a
felvevőgéptől, nem függnek a médiától, nem függnek semmitől – megörökíthetőek,
de nem a dokumentációtól válnak önmaguk drámájává. Szemérmességük kizárja a
hivalkodást, közömbösek a látvánnyal, és nem az érzelmekkel. Nincs idő a kamera
beállítására – spontán törnek ki és hamisítatlanul. S a könnyek még mindig
veszélyesek – akár Hitlerért vagy a Kedves Vezetőért, akár Michael Jacksonért,
Lady Gagáért vagy Ulayért ejtették őket, sosem tudhatjuk biztosan, hogy kinek a
parancsára születtek, ki vigasztalódik általuk, kinek a szeretetét bizonyítják
– nem tudhatjuk, pontosan honnan erednek.
László Laura
Csengelle
FELHASZNÁLT
MŰVEK:
Szakirodalom:
BERTÓK T.
László: „A kollektív könnyfakasztás pszichológiája”. In http://mno.hu/kulfold/a-kollektiv-konnyfakasztas-pszichologiaja-1040383
FRIEDLANDER,
Säul: A náci antiszemitizmus. Egy tömegpszichózis története. Ford.
Kormos Illés. Budapest, Uránusz, 1996.
LÉVINAS,
Emmanuel: Teljesség és végtelen. Ford. Tarnay László. Pécs,
Jelenkor, 1999.
NIETZSCHE,
Friedrich: Adalék a morál genealógiájához. Ford. Romhányi Török Gábor.
Budapest, Holnap,1996.
NIETZSCHE,
Friedrich: Imígyen szóla Zarathusztra. Ford. Wildner Ödön. Budapest,
Göncöl, 1908. (A dolgozat mottója: 270. o.)
ORMOS Mária: Hitler.
Budapest, T-Twins, 1993.
PLESSNER,
Helmuth: A sírás és a nevetés eredete. Ford. Kelemen Pál. Lk. k.t.
2002/11.
PÓLIK József:
„Szemérem és interpretáció.” In http://www.c3.hu/scripta/vulgo/2/1-2/polik.htm
SZŐKE Annamária
(szerk.): A performance-művészet. Budapest,
Artpool-Balassi-Tartóshullám, 2000.
WICKE, Peter: A
szórakoztató zene Mozarttól Madonnáig. Ford. Borbély Mária, Magyar István,
Klément Krisztián. Budapest, Athenaeum, 2000.
Képek:
A montázs a http://www.flickr.com/ képeinek
felhasználásával készült.
1 Säul Friedlander: A náci antiszemitizmus. Egy
tömegpszichózis története. Ford. Kormos Illés. Budapest, Uránusz, 1996.
164. o.
2 Michael Jackson a klipjeiben szereplő „tömeghadsereget”
és rajongótáborát illette az Army of Love kifejezéssel.
3 Säul Friedlander: i.m. 164. o.
4A Koreai Népi Demokratikus Köztársaság egyik gyakori
elnevezése, hasonlóan a ’Paradise for People’, a ’Nép Paradicsoma’
propagandisztikus megjelöléshez.
5 Forgács Attila, a Corvinus Egyetem Kommunikációelméleti
Intézetének igazgatója a diktátorok iránti pozitív érzelmi töltetet egyfajta
szerelmi kapcsolatként írja le, amikor Stockholm-szindrómaként értelmezi. Lásd
Bertók T. László Forgács Attilával készített interjúját in http://mno.hu/kulfold/a-kollektiv-konnyfakasztas-pszichologiaja-1040383
6 Friedrich Nietzsche: Adalék a morál
genealógiájához. Ford. Romhányi Török Gábor. Budapest, Holnap,1996. 159.o.
7Uo. 159. o.
8 Lévinas írja Teljesség és végtelen c. művében:
„Az akarat ellentmondást rejt: egyrészt védettséget jelent minden külső behatás
ellen (…) másrészt e sérthetetlen szuverenitás állandó sérülékenységét
hordozza, olyannyira, hogy az akaratlagos lét meghajlik a csábítás, a
propaganda és a kínzás technikáinak. Az akarat behódolhat a zsarnoki nyomásnak
és a korrupciónak, mintha a gyávaságot és a bátorságot pusztán az ellenálláshoz
felhasznált és a vele szemben alkalmazott energia nagysága különböztetné meg.”
Lásd Emmanuel Lévinas: Teljesség és végtelen. Ford. Tarnay László. Pécs,
Jelenkor, 1999. 200–201. o.
9
Helmuth Plessner elmélete A sírás és a nevetés eredete című
tanulmányában. Az idézet így folytatódik: „A személyes szint csökkenése
és az individuumok közötti határ elmosódása olyan »együttes indulatokra« és
kollektív reakciókra teszi fogékonnyá az embert, amelyek pl. a majomhordáknál
oly jellemzően lépnek fel. Az ember kifejezései összes fajtájában a gátlások
megfelelő kiesésénél mindig is ki lesz téve az átragadás veszélyének, a
sírásban épp annyira, mint a nevetésben.” Lásd Helmuth
Plessner: A sírás és a nevetés eredete. Ford. Kelemen Pál. Lk. k.t.
2002/11.
10 Ormos Mária: Hitler. Budapest, T-Twins,
1993.130. o.
11 Peter Wicke: A szórakoztató zene Mozarttól
Madonnáig. Ford. Borbély Mária, Klément Krisztián, Magyar István. Budapest,
Athenaeum, 2000. 170. o.
12Helmuth
Plessner írja említett művében: „(…) a szórakozás és szenvedés, jókedv és
fájdalom túlságosan elnagyolt ellentétek az élet gazdagságához képest. A
nevetés-öröm egyenlőség még valamennyire helytálló, de a sírás-fájdalom
egyenlőség biztosan hamis.”
13 A műfaj nevének írásmódjában Szőke Annamária
(szerk.): A performance-művészet című szöveggyűjteményének hagyományát
követem: „[az] eredeti angol szövegekben a preformance szó hol a
hagyományos „előadás”, hol a témának megfelelő „performance” értelmében fordul
elő.” Lásd Szöke Annamária (szerk.): A performance-művészet. Budapest,
Artpool-Balassi-Tartóshullám, 2000. 9. o.
14 Marina Abramovi
2010.
március 14-től 2010. május 31-ig tartó életmű kiállítása New Yorkban, a Museum
of Modern Art-ban, melynek keretein belül a művésznő önmagát is kiállította –
bárki leülhetett vele szemben, és tetszőleges időt tölthetett a társaságában.
15 Amir Baradaran Marina Abramovi
korábbi
interjúiból idézett a vásznakon, s ezzel sikerült megnevettetnie a művésznőt. A
The Artist is Present részletei, valamint Amir Baradaran The
Other Artist Is Present című performance-a megtekinthető a youtube
videomegosztó portálon.
16 Nietzsche kifejezése a művész megjelölésére.
Lásd Friedrich Nietzsche: Az értékek átértékelése. Ford. Romhányi Török Gábor. Budapest, Holnap, 1994.
149. o.
Megjegyzés küldése