Gyerekkoromban a gyermekparalizis miatt sokat voltam
kórházban, ahol sok ismerősre, barátra tettem szert. Miután hazamentünk, a
legtöbbjükkel tartottam a kapcsolatot, aminek a leggyakoribb módja a levél volt.
Már
kilencévesen nagy levelező voltam. Emlékszek, apám az első levelekbe
besegített. Ötleteket adott szófordulatokra, néha újraíratta velem az egészet.
Levelezéseim
másik nagy korszaka a középiskola befejezése után kezdődött, ekkor
osztálytársaim szétszóródtak az országban, a fiúk egy része előfelvételis lett
(ez a felsőfokú tanintézmény megkezdése előtt egy év katonaságot jelentett), ki
ide került főiskolára, ki oda egyetemre. Azokkal, akikkel fontosnak tartottuk a
kapcsolat fenntartását, ennek lehetséges és legpraktikusabb módja a levelezés
volt.
L. Tibor
barátommal folytattuk – szerintem – a legmélyebb, legtartalmasabb levelezést az
életről, a közéletről, a politikáról, az aktuális kulturális kérdésekről,
könyvekről, filmekről, színházról. Itt bizony öt-tíz oldalas kézzel írott
értekezésekről volt szó. Ez a levelezés a rendszerváltás előtti tíz évre esett,
ha tetszik ez adja meg a jelentőségüket is.
Ki ír ma
papíron kézzel írott levelet? Ki ír ilyen levelet az sms, a net korszakában?
Az
elektronikus úton történő levelezés milyen módon rögzíthető a jövő
számára? Az sms-ézésről már nem is
beszélve! Ezek a félszavas, utalásszerű szövegek milyen értéket képviselnek a
jövő szempontjából?
Mindez Hamvas
Béla Levelek című kötetének olvasása
közben jutott az eszembe.
A levél egy
adott szinten önálló irodalmi műfaj évszázadok, évezredek óta, számtalan
íróról, költőről, festőről, politikusról, tudósról tudunk, akik komoly levelezésben
voltak egymással. Ezeknek a levelezéseknek a többsége egyrészt szépirodalmi
rangúak, másrészt kultúrtörténeti, tudománytörténeti, politikatörténeti
érdekességek, jelentőségűek. Ha nincs is adott esetben szépirodalmi értékük,
kordokumentumnak mindenképp tekinthetők.
A levél egyik
speciális formája a levélregény (fiktív levelek), ez is egy (regény-) műfaj. Az
egyik legismertebb „levélregény” Mikes Kelemen Törökországi levelei. Ehhez hasonlatosak a 18. századból
Montesquieu: Perzsa levelek, Laclos: Veszedelmes viszonyok, Hölderlin: Hyperion című művei. A levélregény
leginkább a szentimentalizmushoz kötődik (Richardson: Pamela, Rousseau: Új Héloise,
Goethe: Werther, Kármán József: Fanni hagyományai).
A levél, mint
irodalmi műfaj halott. A mostani technikai fejlődést látva, elég nehéz
elképzelni, hogy a kézzel írott levelezés újraéled.
A nyúlfarknyi
sms-ekből, a szűkszavú e-mailekből nem lesz irodalmi szöveg. Olyan biztosan
nem, mint amilyen szövegeket tartalmaz Hamvas Béla Levelek című kötete.
A helyzet
rosszabb annál, mintsem konstatáljuk, hogy meghalt egy műfaj. Ezzel
valamennyien szegényebbek lettünk, a kultúránkon, a hagyományainkon keresztül.
Általában rosszabb, szegényesebb lett az emberek kifejezőkészsége.
A levelezésben
elsődleges kérdés, hogy ki, kivel levelezik. Ez különösen igaz egy művész,
tudós, politikus esetében. Igaz ez Hamvas Béla esetében is.
A kötet az
1916-1968 közötti levelezéséből ad válogatást, vagyis több mint ötven évet ölel
át, egy félévszázadot. De milyen félévszázadot!
Ha az
eseménytörténetet nézzük: első világháború, proletárdiktatúra, Horthy-korszak,
második világháború, ötvenes évek, 1956, a megtorlás évei, hatvanas évek.
Egy ilyen
időszakban még inkább hangsúly kap, hogy Hamvas Béla kivel levelezett. Az első
kör a szülők, a család. A másik kör az ismertebb személyek: Gulyás Pál,
Várkonyi Nándor, Wöeres Sándor, Füst Milán, Molnár Antal, Kerényi Károly,
Sárközi György, Cs. Szabó László és nem utolsó sorban Kemény Katalin (a
felesége). A harmadik kör a kevésbé ismert személyiségek, úgyis mondhatnám,
hogy általam kevésbé ismert személyek: Demény János, Veress József, Németh
Ferenc, Dobes László, Szabó Irma. Van néhány levél, amelyek kívül esnek az
említetteken.
A levelek
témái három nagy csoportba oszthatók: magánéleti, egészségügyi kérdések,
benyomások; egy harmadik személyhez vagy egymáshoz kapcsolódó értékelések,
észrevételek; munka. Az egyes témakörök között természetesen vannak átfedések.
Ez a levél műfajából is következik.
Hamvas Béla leveleiben
direktben nem politizál, de szinte minden levélben érezni a kor éppen aktuális
hangulatát. Ez így egyáltalán nem apolitikus beállítottságról tesz
tanúbizonyságot. A másik momentum, amely végigkíséri a leveleket, az Istenben
való hit, az a mély meggyőződés, hogy Isten megkerülhetetlen.
1916. április
27-én írja Édes Apucikámnak: „Elhagyott lövészárkok, az út szélén fakeresztek –
máshol csak egy dombocska jelzi, hogy itt valamikor meg lehetett halni.
Jól érzem
magam, hát hiszen ez még nem harctér, csak a hangját halljuk halkan, néha este,
mikor csend van, de így szokunk bele lassan.”
Vagy később,
1916. június 30-án Édes Mamucikámnak: „Istenem – meleget enni, ágyban aludni!
Majd lesz még, hisz van veszély, halál, de van Isten is!”
Félelem,
aggódás, bizalom, hit Istenben.
Molnár
Antalnak 1936. augusztus 23-án ezt írja: „Az embernek egyedül a divat
biztosítja a sikert – ez érthető, ez a korszerű, ami közönségnek,
feljebbvalónak, ifjúságnak, kiadónak egyaránt kell, mindenkinek, akiktől függ:
a hír. Divattal szemben állni annyi, mint kockáztatni a hírt.”
Emlékeztetek
rá, hogy ez több mint hetvenöt évvel ezelőtt íródott. De mai médiavilágunkról
is szól.
Befejezésül
egy rövid idézet az 1943. november 24-én Demény Jánosnak írt levélből: „…
tudatosan cselekedve és élve az ember gyorsabban jár, mint ha önmagával
ellenkezik és a sorsa ellen lázad”.
Hamvas Bélától
– a leveleiből is – tartást tanulhatunk, tanulhatnánk. Azt, hogy ez a belső
tartás tart meg bennünket emberi méltóságunkban az élet legkülönbözőbb
helyzeteiben is.
Olykor
belegondolok, hogy a mai technikai lehetőségek mellett megszületnének-e Hamvas
Béla levelei.
Valójában nem
tudom a választ. Ha megértjük emberi tartását, talán a válaszig is eljuthatunk.
Urbán-Szabó Béla
Megjegyzés küldése