Eleinte azért nyúlsz drogokhoz, hogy pörögj, vagy mert a kövér Buddha földöntúli nyugalmát akarod elérni. Végül azért lesz szükséged drogokra, hogy ne érezd magad rosszul. Ez egy olyan folyamat, amelynek során átversz, meglopsz és feláldozol mindenkit, akit szerettél és aki szeretett. Aztán már csak az anyagozás marad az egyetlen, de talán nem örök szerelmed. Kubiszyn Viktor, a Drognapló című könyv szerzője bebizonyította, hogy még a legszenvedélyesebb függőségből is van kiút.
A híressé vált Trainspotting című filmben elhangzott egy olyan mondat, hogy a heroin hatása akkora élmény, mint a legjobb orgazmusod ezerszerese. Ebből arra következtettem, hogy az ember az örömszerzésért kezd anyagozni. Te miért lettél drogfüggő?
A kábítószer-használat alapvetően az élménykeresésről szól. Én a '90-es években kezdtem el drogozni, az akkor elérhető kábítószerek közül pedig majdnem mindent kipróbáltam, és ahogy mondod, minden drognak vannak pozitív hatásai. Ez lehet szorongásoldás, hallucináció, békességérzés, egónövelés vagy egyfajta eufória: pillanatnyi orgazmus-szerű állapot. Ezeket a szereket nyilván azért kezdtem el használni, mert örömöt adtak. Persze voltak olyan drogok, amik nem jöttek be, de ez alkat és személyiség kérdése is. Hogy ki milyen anyagot használ, attól függ, ki mit akar önmagán gyógyítani az adott kábítószerrel, és hogy mennyire találja meg benne az élete értelmét.
Térjünk vissza egy kicsit a heroinhoz. Tényleg ez az a drog, amely a végállomást jelenti?
A heroinnal kapcsolatban van egy mítosz, mégpedig, hogy valaki az első vagy a második szúrás után rászokik. Ez nem igaz, mivel az első néhány használat még nagyon rossz. Ismerek olyat, aki tizenöt, húsz, harminc alkalommal „kerázott”, de nem jött be neki. Mostanában egyébként azt látom, hogy megjelentek az úgynevezett dizájner drogok, amikre egy csomó régi, kőkemény „dzsanki” ismerősöm átállt. Tehát szó sincs arról, hogy vannak olyan szerek, amik hihetetlen eufóriát adnak, hanem bizonyos típusú emberekben van egyfajta igény, ami ezekhez a drogokhoz vezeti őket. Éppen a Trainspottingban mondták, hogy „változnak az idők, változnak a drogok, változnak a zenék”. Tehát ezek mind változnak, de az igény megmarad. Az válik függővé, aki a fogyasztásban, vagyis ebben a típusú örömszerzésben találja meg önmagát. Onnantól kezdve, hogy valaki függővé válik, ez az öröm elvész, és aztán csak azért fogyasztasz, hogy ne legyél rosszul.
A drogok mennyit dobtak a kreativitásodon?
Kamaszkoromban, amikor elkezdtem anyagozni, egy olyan jellegű ideológiával indultam neki, ami nagyon sok művészeti ágban, nagyon sok alkotónál megjelenik, ez pedig a tudattágítás. Én kamaszkoromban szerettem az irodalmat, és főleg a vállaltan drogos szerzők jöttek be. Azok az irányzatok tetszettek, amelyek hasonlítanak a drogos élményekhez és „határsértő” tapasztalatokat mutatnak be. Abban az időben próbáltam írni és meg is jelent egy-két versem, de később egész egyszerűen elpárolgott a motiváció. Sokkal inkább rácsatlakoztam arra, hogy a fogyasztott szerektől jussak élményekhez, így az írás adta „fless” elveszett. Gyakorlatilag az anyagozásban találtam meg az önmegvalósítást, de ez persze csak egy illúzió, hiszen a drogok semmi maradandót nem adnak.
Mégis megírtad ezt a könyvet az izgalmas, de gyakran sokkoló és brutális utazásaidról...
Kívülről nézve valóban izgalmasnak tűnik, mert rengeteg, abszurdnál abszurdabb dolog történik az emberrel, és olyan, mintha számtalan kalandos eseményben venne részt. Belülről azonban van egy paradoxon az egészben, hiszen ez egy teljesen felelőtlen, a társadalom normáiból kiszakadt életforma, amiben mindig pénzt kell csinálni valahogy. Ha az élmények formát kapnak, akkor tényleg izgalmasnak tűnnek, valójában azonban ez egy olyan típusú mókuskerék, amiben semmi izgalmas nincs. Az ember nem úgy éli meg, hogy „de jó, megint feltörtem egy kocsit”, hanem, hogy megint kell a lóvé, amit valahogy „meg kell csinálni”. Ez egy olyan sötét eszű vergődés, ami lelki és mentális szinten nem ad semmit. Én, amíg aktív drogos voltam, nem írtam egy sort sem, mert amikor benne van az ember, akkor nem tud formát adni az egésznek. Persze mindaz, ami velem vagy másokkal történt, élményanyag szempontjából egy kincsesbánya. Én azonban nem bátorítok senkit arra, hogy ezen az úton végigmenjen, mert az, hogy valaki túléli, nincs benne a pakliban, inkább az, hogy belehal.
Ahogy egyre keményebb drogokra szoksz rá, úgy egyre jobban az anyag kezdi uralni az életed. Meglopod a családod, a barátaid, átversz mindenkit, aki megbízik benned, végül pedig csak az anyagozás marad. Ennek a folyamatnak nálad mik voltak az állomásai és mi volt a legszélsőségesebb pontja?
Én a mélypontot a második korszakomban éltem át, hiszen huszonkét évesen egyszer már leszoktam. Akkor a környezetemben lévők, akikkel együtt anyagoztam, olyan dolgokba keveredtek, amik megijesztettek. Páran börtönbe kerültek, páran erőszakos bűncselekményeket követtek el, páran meghaltak. Mivel megijedtem és fizikailag is nagyon beteg voltam, ezért leálltam. Aztán huszonöt évesen visszacsúsztam és akkor indult el a klasszikus „dzsankulási” folyamat. Feléltem a pénzemet, utána elkezdtem eladni a cuccaimat, aztán loptam. Először a szűkebb környezetemtől: a barátoktól, a barátnőtől, a családtól, és ez fajult odáig, hogy nem maradt senki körülöttem mert kipakoltam bárkit, aki befogadott. Végül különböző, teljesen szürreális módokon kezdtem pénzt csinálni a nyolcadik kerületben. Ez a klasszikus megélhetési bűnözés remek példája volt: loptam, betörtem, de kéregettem is, és folyamatosan lehúztam az embereket, akik még adtak esélyt. A legdurvább talán az alkalomszerű prostitúció volt, amikor különböző pasiktól szereztem pénzt. De adtam el generációk óta a család tulajdonában lévő nyakláncot is, ami anyámnak nagyon sokat jelentett.
És mikor maradtál a legjobban egyedül?
Az utolsó három évben normál emberi kapcsolatom tulajdonképpen már nem is volt. Mivel az emberek egy idő után megunják, hogy folyamatosan lehúzzák őket, már mindenki lemondott rólam. Nyilván voltak körülöttem emberek, de ezek nem emberi kapcsolatok voltak, hanem érdekkapcsolatok az orgazdával, a kínaival, az arabbal és persze a közös tré a többi drogfüggővel. Az utóbbinak az volt a lényege, hogy együtt éljünk túl egy ellenséges környezetben.
Másodszor miért szoktál vissza, és mi garantálja, hogy ezúttal tiszta maradsz?
Az első leszokás után – mivel nem vettem részt terápián – a függőségem munkamániává alakult át. Nem gondolom, hogy akkor igazán megváltoztam volna. Úgy estem vissza, hogy meló mellett elkezdtem light drogokat használni, ami ment is egy évig, de aztán unalomból és teljes motiválatlanságból megint visszaszoktam. Aztán 2009-ben, amikor elkerültem rehabra, konkrétan haldokoltam. El akartam menekülni abból a helyzetből, amiben voltam, de nem tudtam, ezt hogyan tegyem meg. Tulajdonképpen a rehabon szoktam le, de persze nem is ez volt a legnehezebb része, hanem, hogy mi van helyette, miként változik meg a személyiséged úgy, hogy képes legyél tisztán létezni, és ez az igazi kihívás. Arra nincs garancia, hogy életem végéig tiszta maradok, mivel mindig döntés kérdése, hogy használok-e valamit vagy sem. Ami megtart, talán az, hogy megtértem, tehát kaptam egy spirituális biztonságot, és emellett nincs szükségem arra, hogy mindenféle szerrel üssem magam. Azt a típusú hiányt, amit eddig a kábítószerekkel próbáltam befoltozni, azt ez most betölti. Garancia azonban nincs semmire, hiszen történhet bármi. A tisztaságomat folyamatosan ápolni kell és karbantartani, ami pedig a legfontosabb: nem szabad elfelejteni, hogy függő vagyok.
Balatincz Miklós
Megjegyzés küldése