ÚJ TARTALMAK

Balatincz Miklós versei - Fagyott fenyvesek; Kushadni csak; Nincs, aki felmutassa; A kibuggyanó kétség

Fagyott fenyvesek

Mikor szemhéjaimra
gyengéd sötétség telepszik,
vörhenyes tó arcára
állatformájú köd fekszik.
A csiklandás talpamon
ébreszt alvó szarvast, őzet,
dohány-salak torkomon
zúzmarába von zöld fenyvest.
Gyomrom hideg fájdalma
éhező farkast tapos
utolsó vonyításba.

Lassan pusztul minden fa,
a pulzáló élet elsorvad,
ahogy hűlő ajkamba
fogaim belemarnak.
S ha első sugárcsonkok
nem nyitják szemhéjamat,
a sorvadó faroncsok
kísérik majd álmaimat.


Kushadni csak

A feszítő őrjöngés,
mi belülről ájulásba ringat,
mint felfröccsent röhögés,
meleg vérüket ontani izgat.

A határok süllyednek,
egyre bontja őket az őrület.
Mások szenvedésének
gulág-zaját kitépni nem lehet.

Mint bádogdobozba zárt
kavics, cserép és borotvapenge,
mit száz diktátorkéz ráz,
zajos kacat milliók élete.

Nem öli el tébolyom,
csak a halál gyengéd remegése.
Ha koponyám szétzúzom,
a gyilkolás-vágy tán kihuny végre. 


Nincs, aki felmutassa

A fáradtság gerincemet átharapta,
idegeimet összezúzta állkapcsa.
Vajon e leheletnyi hűvös gyengeség,
embertestem zúgó hálózata,

börtönfalakra kapart reménytelenség
mennyit ér fölvésve napette viaszra?
Istennek felmutatott tehetetlenség.

Mint fába mart évgyűrűk szenvedő arca,
zord fakönyörgés az embertestbe szívva.
Isten, hogyha létezel, hinned kell nekem!
Béna testem csak porba hullt viasztábla.


A kibuggyanó kétség

Kályhacsövek kushadnak,
alján szeméthalomnak.
Egykor putri díszei,
most szeméthegy ékei.

Kormos fehérségükben
igazságok szem-mélyben.
Felfeslő illúziók,
meg-megvillanó izzók.

Mocsárba nyomott énként,
konzervált lidércfényként
rejthetetlen fehérség.
A kibuggyanó kétség.




Oszdd meg:

Megjegyzés küldése

 
Copyright © 2014 Comitatus folyóirat. Designed by OddThemes