ÚJ TARTALMAK

Radó György - A sebzett szív II. rész

Szonja lassan megfordult Szergejre pillantva, s elindult feléje. A férfi, nem várta meg a nő közeledését, hanem elindult a kocsi felé, anélkül, hogy visszanézett volna. Ugyanezt tette Szonja is. A lábam egy pillanatra megmozdult, hogy utána vigye gazdáját, de az ész most ellenállt! A nő egyre távolodott, már a léptei kopogását sem hallottam. Kis idő múlva autómotor zúgását véltem hallani, majd ajtó csapódást, kétszer, rövid egymást követően. Csak a fülem érzékelte ezeket a hangokat, a szemem már nem látott el a kocsiig. Csak az érzékemen keresztül, mintha egy délibábot látna. 

A motor felzúgott, szinte kipörgő kerekekkel indult el. Néhány perc múlva már alig volt hallható az autó zaja. Még néhány pillanat, és csend lett, halotti csend. Úgy éreztem a levegő is eltűnt körülöttem, alig kaptam levegőt. Az agyam kezdett kitisztulni, kezdtem visszazuhanni a valóságba, hisz mindaddig azt hittem, hogy álom vagy képzelődés volt minden: autóérkezés, férfi a hátam mögött, Szonja megjelenése… aztán a búcsú, és minden köddé vált! Vártam az ébredést, bekövetkezett! Lábaim legyökerezve, csak álltam, és bámultam a messzeségbe, amerre az autó elvitte a szerelmemet… hogy? Ez még soha nem fogalmazódott meg bennem… Ettől a felismeréstől alig tudtam a lábamon maradni. Szerelmes lettem egy doktornőbe? Villant át az agyamon. Számon valami ismeretlen, sokrétű, torz mosolyt éreztem… Lelki szemeim előtt megjelent Szonja doktornő teljes valóságban. A kórházban történt szempárbaj, a mai csodálatos találkozás, a hosszú, meleg kézfogás, melyből ő sem akart sürgősen kiszabadulni. Tenyeremben még most is ott érzem puha, meleg, piciny tenyerét. Az autó moraja rég elhalt, csak a szívem vert hangosabban, s izzadságcseppek kezdtek gyöngyözni a homlokomon…Szonja! Tört fel belőlem a sóhaj. Látlak-e még valaha? Feltekintettem az égre, mintha onnan várnám a választ. Szemem megakadt a torony legmagasabb pontján, az ortodox kereszten. Sokáig néztem, számomra is meglepő pillanat volt, hisz soha nem érdekelt milyen vallási felekezet temploma előtt megyek el, és ha a kedvem úgy hozta, bementem gyönyörködni a freskókba. Volt, ahol láttam, volt, ahol csak a sima falak fogadtak… Csak évek múlva tudtam meg, hogy a református egyház nem festet freskókat a falakra. De ott is megtaláltam a szépséget, a gyönyörűen faragott karzatban. S ha éppen gyakorolt a kántor az orgonán, mindig sok időt töltöttem el ott, hallgattam az egyházi dallamokat. Tetszett! Gyermekkorom jutott ilyenkor eszembe. Most csend volt, egymagam hallgattam gondolataimba mélyedve a síri csendet, s néha végig futott a hátamon a borzongás, ki tudja miért? Talán a jelen, a válás, vagy éppen a gyermekkor emlékképei miatt…!?
Hirtelen fáradtság tört rám, úgy éreztem, menten összeesek. Közel volt a padsor, s így odaléptem, s szinte lerogytam. A bal vállamban éreztem egy enyhe nyilallást. Ez eszembe juttatta az elmúlt, közel három héttel ezelőtt történteket. Kátyát, a kedves arcú nővérkét, akivel szoros barátság szövődött közöttünk. Szergej, a nyomozó, Altáj, a szimpatikus mongol származású „mindenes”, Ursula a termetes nővér. Az Őr, a folyosó végén, Borisz doktor. A főorvos, aki a vizitet tartotta olykor, s utasításokat adott a beosztottjainak. Itt el is akadt a gondolatsor. Tenyerem a korlátot markolta, oly erősen, hogy az ujjaim belefehéredtek. Mintha attól féltem volna, hogy kiesek a padsorból.
Pedig egészen öntudatlanul szorítottam annyira. Valakinek a karját szorítottam gondolatban, s mégis elment! Nem tudom mennyi idő telhetett el ebben a fájdalmas mámorban. Halk, lassú, apró léptekre ocsúdtam fel merengésemből, s figyelni kezdtem a hang irányába.
A bejárat felől közeledett. No – gondoltam magamban –, még itt sem lehetek egyedül vele, még gondolatban sem. Fejemet a padra hajtottam, a két öklömre. Nem volt bennem kíváncsiság, ki jön, biztosan egy öregasszony, akinek szintén van valami gondja, amit egyedül, istennel szeretne „megbeszélni”… A következő pillanatban már messze jártam képzeletben. Fogtam apró, piciny, finom, bársonyos bőrű kezét, és lassan lépdeltünk, ami inkább lebegésnek tűnt.
Ebben a pillanatban egy kéz érintését éreztem a vállamon. Lassan megemeltem a fejem, kissé morcosan, és rá pillantottam… most igazán nem tudtam eldönteni, képzelődöm-e vagy álmodok! Kátya állt mellettem, s bocsánatkérően nézett rám, őzike szemével. Szája szegletében mégis ott bujkált egy halvány mosoly, alig észrevehetően. Szemében félelemmel, keverve a mindig ott ragyogó kis huncut villanással. Pedig semmi oka nem volt a félelemre, s ezt ő tudhatta a legjobban, hisz olyan hírrel jött, hogy Néró császár is megbocsátott volna neki, amiért felébresztették a legszebb álmából, vagy, mert rossz hírt hoztak…
– Kátya! – kiáltottam fel a meglepetéstől. Felugrottam ültömből, már amennyire a szűk pad, s a fizikai erőnlétem megengedte.
–Hát te mit keresel itt? – kérdeztem meghatódva, az örömtől elhomályosodott szemmel. – Templomba jársz szabadidődben?
Felelet helyett hozzám lépett és gyengéden megölelt, szemében könny csillogott!
– Nem! Nem templom! – felelte. – Hozzád jönni!
A csodálkozástól percekig szóhoz sem tudtam jutni.
– Hogy találtál rám?
– Szergej mondani, hol lehetsz.
– Aha! – nyögtem ki. – Aztán mit akar Szergej? – kíváncsiskodtam vegyes érzések közepette.
– Da! – hangzott a rövid, tömör válasz.
Ezt megértettem: Igen!
–Vigyelek neki oda, iroda.
Döbbenten gondolkoztam, vajon mit akar? Hisz alig egy félórája, hogy beszéltünk… Biztosan elfelejtett valami hivatalos közlést, ami fontos. Talán még a három héttel ezelőtti üggyel kapcsolatban van valami közlendője.
– Haraso. – feleltem, s elindultunk a kijárat felé.
Kátya végigpillantott rajtam, mintegy vizsgálva állóképességemet. Látva, hogy rendben vagyok, ő ment előttem kifelé s én követtem őt. Közben fejemben egymást váltották a vegyes gondolatok… De egy idő után feladtam a hiábavalóságot, hisz feleletet úgysem kaptam rájuk, Kátyát hiába is gyötörtem volna, nehezen értettük volna meg a valódi okot. Vagy tudta, vagy egyáltalán tilos volt neki amúgy is, információval szolgálni. Így hát szó nélkül követtem. A napfény, – a kellemes, hűvös, homályos helyről kilépve – kissé bántotta a szememet, s hunyorogva, vagy tenyeremet szemem elé tartva ballagtam a távolabb várakozó „police” feliratú autó felé. Beültünk, a motor felbőgött, s nekiiramodott a célja felé.
Szergej mosolyogva fogadott, s kezet nyújtott. Jelentőségteljesen szemembe nézett és hellyel kínált. Az izgalom, ami bennem hömpölygött, egyre csak nőtt és nőtt, mint egy hógörgeteg. Tekintve, hogy önmagamban feltett kérdésekre, mindeddig nem kaptam elfogadható, logikus választ. De most már úgy éreztem, hogy csak néhány percet kell várnom, s a titokzatos találkozásra hamarosan fény derül. Ez abból derült ki számomra, ahogyan Szergej fogadott. Tehát az a bizonyos „hógörgeteg” lassan fogyatkozni kezdett. Most már inkább a kíváncsiság dolgozott bennem. Kátya is keresett magának egy ülő alkalmatosságot, hisz Ő majdnem otthon érezhette magát a bátyja irodájában. Látszólag közömbösen, de a szemében vidámság csillogott. Ez végleg lecsillapította lelkemet! Az ő szeme nem tud hazudni– nyugtatom meg magam végleg.
Pillantásom Szergejre tévedt. Nagyon nyugodtan ült mellettem, s nem a hivatali székében. Ez, arra engedett következtetni, hogy nem hivatalos ügyben hivatott. Most végleg nem tudom, mire gondoljak…! Mindenesetre teljesen feloldódtam, s kíváncsian néztem, hol Szergej, hol Kátya szemébe, mintegy sürgetően, félre érthetetlenül, hogy – Ne kínozzatok már tovább, gyerekek!
Szergej törte meg a csendet.
– György, izvigyénie! Kátya, Igyi!
Megértettem: „Kátya, gyere ide.” Kátya engedelmesen felállt, és odajött mellénk.
– Gavarity! – utasította a bátyja.
Egyre izgatottabb lettem, hisz pillanatokon belül kiderül minden. Kátya felém fordulva, szemembe nézve, a huncut pillantásával kisérve, ezt mondta:
– Szonja még nem utaz el „mama”!
Valami hihetetlen zuhanyszerű érzés futott át rajtam. Ha valaki megkérdezte volna a nememet, valószínű nem tudtam volna meghatározni! Kátya a szememből olvasott.
– Dá! Szonja márád meg!
Nem tudtam türtőztetni magam felugrottam, és átöleltem a drága kis nővért, az örömhír hozóját! Szegény – így utólag visszagondolva – alig kaphatott levegőt a szorításomtól. Függetlenül attól, hogy a bal karommal sokkal enyhébben tudtam szorítani. Nem tudom meddig szorítottam volna, ha a nyomozóban nem ébred fel az ösztönös védelem. Pláne, ha a hugáról van szó! Szergej halkan, de határozott hangon szólt ránk, vagyis inkább hozzám intézve a felszólítást:
– Sztoj!
Gyenge orosz tudásom mellett ezt is meg értettem. Hirtelen a hátamban éreztem egy pisztoly csövét, ami ijedtséggel töltött el. De ez azonnal el is múlt – amint Szergejre pillantottam, amúgy félvállról –, mert láttam a mosolyt a szája szélén.
Ez a mosoly hasonlított húgának huncut szemvillanásához. Hisz testvérek
– mondtam magamban –. Elengedtem, és most rajtam volt a bocsánatkérés sora:
– Izvigyénie! – nyögtem ki mindkettőjükre pillantva.
Ők összemosolyogtak és megnyugtattak, hogy semmi baj. Telefoncsöngés zavarta meg a csendet. Szergej a nyomozó gyorsaságával nyúlt a kagylóért…
– Dá! Harasó!
Ennyit értettem mindössze.
– Kátya! – fordult a húga felé. – Gyorgyot, pasli Szonja!
– Da?!
– Da, da! – vette tudomásul Kátya az utasítást.
Azzal a nyomozó elhagyta a helyiséget, nekem egy kézlegyintéssel köszönt, s máris kint volt. Hallani lehetett, hogy nagy sebességgel startolt el…
Az „utasítás”, ami a húgnak szólt, nagy örömet okozott. Újra találkozom vele! Kell ennél nagyobb örömhír?! Már álltam is fel a székről, de Kátya visszanyomott.
– Nyugod a György! – mondta szelíden a lány.
Lecsitultam. Ő felemelte a telefont, és tárcsázott:
– Halo! Szonja? … Da! – hallottam a választ.
A Nővér intett:
– Davaj, György! – szemében a hucut mosollyal rám kacsintott.
Repültem, hisz tudtam már mindent! Mindent? Semmit! Maximum, sejtéseim voltak…! Kátya, „kitaszított” az irodából, és alig zárta be az ajtót, mikor megállt egy autó mellettünk, és a sofőr intett, hogy üljünk be. Kátya meg sem lepődött, már ment is, magával cipelve engem is. Óvatosan, tette mindezt, hisz tudta, hogy a bal karom sérült. Annál is inkább, mivel Ő volt az, aki a legtöbbször új kötést tett a karomra, annak idején. A kocsi elindult velünk, s áthajtott azon a kis téren, ahol néhány hete az a bizonyos baleset történt velem. Persze abban a pillanatban megrohantak az emlékek. Gyönyörű nyári, meleg délelőtti nap volt, s én gyönyörködtem az ortodox templom remek építészeti stílusában, melyet belülről is meg szándékoztam nézni. De abban a pillanatban, hogy indulni készültem, valaki megragadta a karomat, és vonszolni kezdett át a téren. A meglepetéstől még magamhoz sem tértem, amikor mögöttünk lövöldözést hallottam. Visszanézni sem volt időm, oly erősen, és gyorsan húzott magával – egyértelművé vált számomra, hogy én túsz lettem! S ha akadályozom Őt a menekülésében, ki tudja mire szánná magát…? Az volt a sejtésem, hogy akkor Ő tesz ártalmatlanná! Nem volt választásom! Rohantam vele! Átfutottunk egy keskeny utcán, majd egy erdős részbe érkeztünk. Hatalmas nyírfaerdőt véltem felismerni, akaratlanul is gyönyörködtem bennük, hisz gyerekkorom óta a kedvenc fáim egyike volt… Szinte most is éreztem az illatukat, a veszély ellenére is. Tán fel sem fogtam igazán, mi is történik velem, azt hittem, filmforgatásba csöppentem. Annál is inkább, mivel golyók süvítéseit sem hallottam magam körül. Pedig ezt igazán jól ismertem a korábbi éveimből, hisz lőkiképző voltam a határőrségnél. Később tudtam csak meg, hogy ezek a lövések igaziak voltak, csak éppen figyelmeztetőek! Azt is, hogy az üldözők, tudták, hogy én nem lehetek veszélyeztetett, hisz láttak mindent. Futottunk! Egyszer csak a fickó elengedi a karomat, és eltávolodik tőlem. Nem tudtam mire vélni, de mivel lendületben voltam, így tovább futottam, immár jó távol tőle. Egy idő után azonban mégis úgy döntöttem, hogy nem futok tovább, hisz nem követtem el semmilyen bűncselekményt. Éppen az lesz a tanúm, hogy megállok.
A gondolat még végig sem futott az agyamon, amikor újabb lövések dördültek mögöttem, de mintha közelebbről hallottam volna őket. Úgy is volt! Hisz én alig voltam tudatomnál, de már jóval lassabban futottam. Inkább már kocogássá csendesültem. Ebben a pillanatban erős ütést éreztem a bal vállamban, vagy valamivel arrább az izomzatban… Saját tengelyem körül pördültem egyet, és elterültem a puha avaron. Estemben még sorozatlövéseket is véltem észlelni tőlem balra, amerre a fickó eliramodott. Annyit még láttam, hogy ő is pördül egyet, hátra bicsaklik a teste, és összeesik! Elkapták! Volt az utolsó gondolatom… Amikor magamhoz tértem, ágyban voltam bekötözött felsőtesttel. Körbe néztem, semmi kórházi jelleget nem fedeztem fel, kivéve azt az „akasztófa” állványt, miről csövek, vezetékek lógtak, egyik pont felém. Rájöttem, infúzió! Bárcsak illúzió lett volna ez az egész – asszociáltam önkéntelenül –. Remek, eszméltem fel. Mégis csak kórház, vagy valamilyen egészségügyi intézmény lehet, hisz ilyesmi nem minden bokorban terem, jutott eszembe a kedves népdal szövege. Kesernyés szójáték – gondoltam magamban –, de nagy baj nem lehet, ha ilyesmi jut az ember eszébe…!?
Próbáltam megmozdulni, hogy körbe nézzek, hol is vagyok? Azonban rá kellett döbbennem, hogy csak a fejemet tudom némiképpen forgatni, mert egyéb testmozgás fájdalmat okozott. Főleg a baloldalam. Amit sikerült felfedeznem, az egy szokványos éjjeliszekrény, fehér. A szoba közepén egy közepes méretű asztal, két székkel körülötte. Természetesen azok is fehérek. Gyanús! A bejárati ajtó mellett ruhafogas, rajta két fehér köpeny…! „Válámi ván, de, nem az igazi, prgy” – jutott eszembe Arkagyij Rajkin orosz humorista régi szállóigévé vált mondása…
Pillantásom az ablakokra tévedt. Nicsak! Hördültem fel halkan. Rács van rajtuk! A berendezés hasonlított kicsit egy kórteremhez, sok hiányossággal, de mégis, a rács, az rács… sehogy sem illett bele egy kórházi ablak építészetébe.
Na, menjünk tovább, gondoltam. Milyen meglepetés vár még rám, a berendezést illetően? A meglepetés nem is váratott sokáig magára, mert nyílott az ajtó, és egy fehér köpenyes fiatal nő lépett be, ápolónői egyenruhában, pontosabban köpenyben. Az első megállapításom, hogy igen csinos, szép arcú „nővérke”! Ez mindjárt enyhítette az előbbi negatív benyomásaimat, az addig látottak alapján.




Oszdd meg:

Megjegyzés küldése

 
Copyright © 2014 Comitatus folyóirat. Designed by OddThemes