…A kisváros lakótelepén, arra ébredtek az emberek, az egyik reggelen, hogy nagy nyüzsgés van a közeli parkban. Rendőrautók, mentők jelentek meg. A kíváncsi emberek sokasága is hamarosan ellepte a szerelmesek által kedvelt sétáló utakat, s annak környékét. Megindult a találgatások sorozata. De senki sem tudott biztosat. A rendőrök szalagkorlátot húztak ki a „helyszín” köré. És senkit nem engedtek annak közelébe. Hamarosan megjelent egy komor, fekete, zárt „kasznis” autó. A nagyon közel álló embereket félre tolva, két férfit lehetett látni, akik egy koporsóhoz hasonló, fém ládát vittek be a közeli pad mellé. Az emberek beteltek a „látvánnyal” és lassan szédelegni kezdtek, ki-ki a dolgára. A rendőrautók is dolguk végeztével kitolattak a parkból. Az előbbi fémládát cipelő emberek is visszavitték a fémládát, betették az autóba és ők is, elhagyták a helyszint. Hamarosan egyetlen lelket sem lehetett látni a környéken. Két rendőr megszüntette a lezárt területet, mert a szalagkorlátot összehajtogatva ők is elmentek. A napirendre tért emberek csak az újságokból értesültek, a reggeli eseményről…
Te, emlékszel rá?- kérdezte a fiatal lány. A fiú, nem sok érdeklődést mutatott a kérdés iránt, mert, rövid –nem-el, és egy vállrándítással, lezárni látszott a témát.- De, szerintem emlékszel, hisz egyszer még fel is hívtam a figyelmedet rá- próbálta emlékeztetni tovább a lány. –Lehet- felelte a fiú, változatlanul érdektelenül. – Tudod, az Ági is mesélt róla, meg a Péter. Nekik is feltűnt, egy idős férfi, hosszú, fehér haja volt, egy kicsit még sántított is- azt mondják, az volt a szokása, hogy minden este, amikor a sötétség beállt, Ő megjelent itt a parkban, és állítólag, „minket”- mármint minket, szerelmeseket figyelgetett.- Na, így sem ugrik be?- nógatta a fiút. – De, valami rémlik- adta meg magát a fiatalember.
-És?- kérdezte a fiú, most már némi érdeklődéssel a hangjában. De az is lehet, hogy minél előbb pontot szeretett volna tenni a „téma” végére. „hagyd magad, hamarább szabadulsz” alapon. A lány készségesen folytatta: -azt is mondják, hogy este a sötétebb utcákban is előfordult és a kapualjakban meghúzódó párokat is előszeretettel nézegette. Megfigyelték, hogy ilyenkor egy furcsa, kedves mosoly jelent meg az arcán. Aztán látták, amint a parkban, -itt- és a lány jelentőségteljesen a földre mutatott- az idős párokat is követte olykor. Az arcán, az elmaradhatatlan kedves mosollyal. Aztán volt még egy kedvenc szokása, nevezetesen, hogy, amikor elfáradhatott a sok sétálgatásban, leült egy padra és hosszú perceket, talán órákat volt képes,- mindkét kezét botjára téve, állát rá helyezve- mozdulatlanul, szemeit egy pontra „fókuszálva” merengeni. Előfordult, hogy ilyenkor szemeiből, napbarnított arcán legördült, egy-egy könnycsepp. Nem törölte le, engedte felszáradni. De az is lehet, hogy észre sem vette ezeket a meleg sósízü nedveket. Mint, ahogy azt sem igen, ha valaki leült melléje. Nem beszélgetett, pontosabban nem kezdeményezett soha. De, ha szóltak hozzá, készségesen válaszolt. Azt is látták, hogy ilyenkor, udvariasan, de hamar elköszönt alkalmi beszélgetni akaró partnerétől. S ha szerencséje volt, „dolga” is akadt. Ha éppen arra járt egy idős pár, arca felderült, és követte őket. Tisztes távolból. Soha nem volt „tolakodó”! Erre kényesen ügyelt. Gyakran nem is kísérte őket, csak a következő ülőhelyig. Ott, ismét leült, és folytatta, ahol az imént „abbahagyta”. Látszott rajta, hogy emlékei a múltba repítik…-s nem szereti, ha ebben a „sétájában” megzavarják.-
-Te honnan tudod, ilyen részletességgel, talán te meg őt lested olykor-olykor?-kérdezte meg váratlanul a fiú, nem kis féltékenységgel a hangjában.
- Á, ne butáskodj, többnyire barátnőimtől tudom, meg azok barátaitól. Ők, elég gyakran csak a miatt jöttek ki ide, hogy az öreget kifigyeljék. Hol a lányok, hol a fiuk. Attól függött, hogy ki ért ki előbb a randevú helyére. Kedvenc időtöltésük lett De az öreg, hamar kiszúrta őket, és olyankor leült a padra és mélázott. Egyszer én is korábban jöttem,- tudod, amikor te legalább fél órát késtél…-hol is voltál akkor,?- kérdezte a lány váratlanul. A fiú arcán halvány pír jelent meg egy pillanatra…! – Hát,…tudod, edzésen voltam, és a haverok elcsaltak egy névnapi bulira, vagy talán „legénybúcsúra”?-nem is tudom már- vágta ki magát a fiatalember kissé zavartan. Szerencsére ebből, mit sem vett észre a lány. Sokkal jobban lefoglalta érdeklődését az öreg története…!
- Na, és te mit láttál?- érdeklődött a fiú.
- Én, azt a padon ülő merengését csíptem el, képzeld, olyan volt, mintha egy szobor lett volna, meg sem mozdult hosszú-hosszú percekig. Alig győztük kivárni, míg meg mozdul.- Úgy tűnt, hogy megszűnt, körülötte a világ…olyan jó volt nézni a kis öreget. Tök jó volt, ránk ragadt az ő nyugalma, amit maga köré „varázsolt”! Ha megzavarta valaki, vagy valami, mondjuk egy kutya, összerezzent egy kicsit, körbenézett, felmérte a helyzetet és, amikor nem látott „veszélyt” felénk sandított, és aranyosan ránk kacsintott, ajkán a furcsa kis torz mosollyal…-szeme pedig boldogan csillogott- mi pedig megszégyenülve a „lebukás” tudatától, elsomfordáltunk, néha vihogva, hogy leplezzük zavarunkat. Ő hosszan, utánunk bámulva mosolygott. Ilyenkor a kezével végig simította a szeme alatt…
- Szerinted, Ő volt?- kérdezte a fiú-
- Szerintem…? Hm… Remélem nem! Hiányozna a kis öreg.
- Igen- nekem is, válaszolta a fiú. Aztán megmarkolta a lány kezét és gyors léptekkel, szinte futva vonszolta maga után őt…majd lihegve, boldogan „lerogytak” a padra. Egymást átölelve belefeledkeztek, Ámor nyilának „varázserejébe”! Alig bontakoztak ki egymás karjaiból, amikor egy halk puffanást hallottak maguk mellett. A gyér világítás nem tette lehetővé, hogy azonnal felfedezzék a zaj okát. Keresgélni kezdték, tárgyaikat, nem valamelyiküktől esett-e ki valami. A lány fedezte fel előbb. Lehajolt érte, és a fény felé fordítva, magasra emelte…a lányban meghűlt a vér egy pillanatra. Halk sikoly hagyta el ajkát. A fiú is oda fordult, s egy pillanatra értetlenül, szinte közömbösen bámult a lány kezében lévő tárgyra. Szerencsére, egy éppen arra kanyarodó autó reflektorfénye megvilágította azt:
A lány, egy sokszor „simogatott”, finoman megmunkált, botot tartott a kezében…-itt „felejtette”- szólt a lány, alig halhatóan s a hangja elcsuklott…
Radó György
Megjegyzés küldése