Az férfit szomjúság gyötörte. Egy pillanatra megállt, és beleszippantott a levegőbe. Aztán mozdulatlanságba merevedett. Hallgatózott. Az erdő ontotta a csendet. Az orrával apró szimatoló mozgást végzett, mintegy ízlelgetve az előbb beszippantott ózont. Szeme egyre éberebben kezdett kinyílni. Aztán, szemgolyóit, hol az egyik, hol a másik fülére koncentrálva figyelt.
Tőlük akarta megtudni, mit hallanak. Aztán csendesen elmosolyodott keskeny, fehér bajusza alatt.
Fejével egyet biccentett, és csendesen elindult a „megsúgott” irányba. A talaj itt, enyhén lejttet és tele volt ökölnyi, vagy annál is nagyobb mohával betakart kövekkel. Óvatosságra intette őt az erdő!
Mintha tudták volna: Hogy azok a lábak már nem húsz évesek. A természet, lám milyen elnéző az emberrel szemben. Bár fordítva is így lenne –gondolta magában a férfi-. Az arca el is komorult-e gondolatok hatására.
Én akartam-mordul fel félhangosan. A Sors másként rendelkezett. Én a természetet akartam védeni, mint erdész.- Tehetek én róla, hogy a főerdész nem állt a helyzet, segítőkészség magaslatán? Neki a munkaerő volt fontosabb, aki irányítani tudta csemetefák ültetését, az erdő „karbantartását”. De, neki esze ágában sem volt az iskoláztatáshoz segíteni, pedig Anyámmal így egyeztek meg.
Szegény, gondolt az anyjára a férfi-, és egy könnycsepp gördült le napbarnított arcán. Nem törölte le, tudta, hogy követni fogja a másik is. Tovább lépegetett, aztán legyintett egyet a levegőbe, lemondóan, keserűen. De néhány lépés után újra megállt és „mintát” vett a levegőből. Most már sokkal elégedettebb volt az eredménnyel. Arcáról el is tűntek a keserűség vonásai, sőt, egészen felderült a sikerén.
Na! -kiáltott fel önkéntelenül, nem messze van már-. De a lába nem mozdult, mintha gyökeret eresztett volna. Pedig a szomjúság nagyon gyötörte.
Lenéz a lábára, mintegy kíváncsiságtól vezérelve, hogy tényleg gyökeret eresztettek-e lábai? Egy frászt! Gyökeret!? Csapdába lépet! De oly csendesen, történt, hogy mindebből semmit nem vett észre. Igaz, kemény, magas szárú lábbelit viselt. Modern csapda volt, hangtalan. Finom, könnyű acéldrót.
Még szerencse, hogy nem egy kis, vagy nagy erdei vad járt erre. Valamelyiknek most szerencséje volt. De egy ideig a többieknek is!
Az férfi a zsebébe nyúlt és kivett belőle egy jókora méretes tőrt. Lehajolt, és mintha csak holmi selejt cérnát vágna el, oly lazán, könnyedén vágta el a kemény acél drótot több helyen is. Bár egyetlen vágással is ki tudott volna lépni már a használhatatlanná vált szerkezetből. De ö, még három, négy helyen elvágta. Arca, hol dühöt, hol gúnyos mosolyt sugárzott.
Aztán kezébe vette az összevagdalt drótokat, és vizsgálgatni kezdte. Apró vörösesbarna szőrszálakat vélt felfedezni a drótokhoz tapadva.
Most már szaporáznia kellett a lépteit, mert a szomjúság egyre jobban gyötörte. Már hallotta a patak csörgedezését, már meg-megcsillant szeme előtt a hűs patak, fodrozó vize is. Közelebb lépett a partjához, és óvatosan körbe nézett.
Ilyenkor szoktak az állatok is lejönni a hegyekből, szomjat oltani. -A csapda nagyon „jó” helyen volt élesítve!– „Most meg, még jobb helyen”, és felnevetett.
Aztán letérdelt, hogy néhány kortyot „bevételezzen”, hisz nagyon ideje volt már.
A kis patak kristálytiszta vize mozdulatlan volt. Két tenyerét belemélyesztette a vízbe, – majd egymáshoz közelítve,– alól, zárta a tenyerek éleit, és az így keletkezett „edénybe” jutott vizet szájához emelte, majd mohón kortyolgatni kezdte. Szeme a széttört víztükörre tévedt.
Kezét, lassan elvette a szájától, s a maradék vizet visszaengedte a patakba, úgy, hogy a tenyereit éppen hogy szétnyitotta, s a víz lassan csordogálva kifogyott az alkalmi „bögréből”.
E közben szemét le nem vette a remegő víztükörről. Azt sem vette észre, hogy markában már egy csepp víz sincs. Hosszú percekig így maradt. Messziről úgy tűnt, mint aki imádkozik. Szája széle, időnként meg-megremegett, mintha valóban imát mormolt volna. A víztükör lassan kisimult, már csak az aprócska halak ficánkolása borzolta fel újra.
Majdnem felkiáltott meglepetésében, mert a felborzolt víztükörből egy idegen, és mégis ismerősnek tűnő női arc nézett vissza rá. Emlékek törtek rá, e kedves látvány hatására.
Először, azt hitte, álmodik. De ebben a pillanatban halk nesz ütötte meg a fülét. Közvetlen utána egy faág reccsenését hallotta. Csak a fejét fordította óvatosan abba az irányába, teste mozdulatlan maradt. Régi beidegződés! Izmai megfeszültek! Amint szembesült a valósággal, izmai újra elernyedtek, de még most sem változtatott a testhelyzetén. Nem akarta elijeszteni a szintén szomjazó, vörösesbarna kis őzikét.
Miután mindketten tudomást szereztek egymásról, meggyőződtek a veszélytelenségről, a kis állat lassan megindult a víz felé, kellő óvatossággal. Az ösztön, azért működött, mert kellő távolságra állt meg a parton a térdeplő embertől. Majd még egyszer körbenézett, beleszimatolt a levegőbe, és fejét a víz fölé hajtotta, aztán, békésen, inni kezdett.
Egyszer csak, minden látszólag ok nélkül, hirtelen felkapta a fejét, és nagy sebességgel eliramodott oda, ahonnan jött, be az erdő védelmébe. Talán ivás közben jutott el a tudatáig, hogy az a szag, amit beszippantott, veszélyt jelent számára. Ez a kis élőlény, már a génjeiben hordozza az ember által okozott, – a természetbe túlzottan beavatkozó – veszélyeket. Az is lehet, hogy árva szegény –gondolta magában–. S önkéntelenül is meg tapogatta az imént felszedett drótcsapdát.
Arcán most egy mosoly jelent meg, majd torz vigyorba ment át. Az ember jutott eszébe, aki önmaga is volt.
Hirtelen a vízre pillantott. Az arc, eltűnt. A vigyor is az arcáról. Helyette, fájdalmas, az évek hosszú sora szántotta ráncok, ütköztek ki rajta. Felállt. Miközben egy hosszú, sóhaj hagyta el ajkát. Szeme sarkában egy könnycsepp jelent meg. Engedte lepottyanni. –Az, lassan el is indult végső útjára, legördült az orr és az arcél között húzódó, mély árokban. Ott egy pillanatra megállt, várta az utánpótlást,–- talán a társát-, mert egyedül nem jó…, de az nem jött. Ezen megsértődve, vagy meg bántódva, végzetes cselekedetre szánva el magát,” fejest” ugrott a patak hűs vizébe. Örökre ott hagyva az embert, meg a bűnös Világot. – Egyesült a tisztasággal…!
Ő bámult még egy ideig „terméke” után, – amely, vegyülve az édesvízzel, messze járt. Mintha sajnálná otthagyni a vizet. Vagy talán az előbb megjelent „vízképet”…?!
Aztán, erőt vett magán, és megemelte a bal lábát. De, hiába. Az nem mozdult. Neki rugaszkodott még egyszer, de most elszántabban, erőt adva bele. A lába ezúttal engedelmeskedett, nagyot cuppanva előre lendült. Rájött, hogy az iszap „fogságába” került lábait, erősebben kell kiszabadítani, mint egyébként. Hisz a sokáig egyhelyben való tartózkodás miatt, egy kicsit meg süllyedtek.
Kihúzódott az iszapos talajtól a szilárdabb részre, aztán normális „vágtába” kezdett. Útját a vízfolyás irányába folytatta. Szeme, minduntalan a vizet pásztázta, mintha valaminek a megjelenését várná. Sokáig gyalogolt még így, egyik szemét a víztükrön tartva, a másikat lábai „segítségére”, hogy hova tegye újra. Szomorúan vette tudomásul, hogy a várt jelenség nem ismétlődik meg. Szemeit, párhuzamosra vette, és lépteit meggyorsította.
Kezdett alkonyodni. A kis falu, ahová igyekezett, az erdő szélén húzódott meg a dombok völgyében. Szeretett itt élni. Itt csend volt, az emberek kedvesek, barátságosak, és „kevesek”. Néhány tucatnyian éltek mindössze ebben a kis hegyi faluban. Sok évvel ezelőtt, amikor idekerült, az emberek kissé gyanakodva fogadták az idegent. Aztán kölcsönös közeledés következett az őslakosok, és közte. Igyekezett hasonló barátsággal közeledni hozzájuk, nem tolakodó lenni, s ha nagyritkán előfordult, hogy egy-egy szomszéd némi segítségre szorult, mindig szívesen segített nekik.
Egyébként magányos farkas volt, ifjú kora óta. Korán elkerült a szülői házból, minden gondját, baját egymaga oldott meg, jól – rosszul, mikor, – hogy. Segítségért, soha nem fordult senkihez. Sem erkölcsi, sem szellemi, és anyagi okok miatt sem.
Szülei messze, túl a hegyeken éltek, az ősi fészekben. Testvérei, szétszóródtak, országszerte. Így, tehát nem tudott tanácsot kérni senkitől közülük. A munkatársai, pedig el voltak foglalva a saját bajaikkal. A magányossága, nem zavarta, bár közösségben élt, mégsem került senkihez közeli barátságba.
Nagy ritkán fogadta el az alkalmi meghívást, ide-oda. Egyedül igyekezett menni mindenhova.
Végre sikerült száraz, kemény talajon haladnia. Gondolataiba mélyedve lépkedett tovább, de jóval lassabban tette egyik lábát a másik után. Minduntalan a víztükörben megjelent vibráló arckép járt a fejében. Ismerős, és mégis idegen arc volt.
Akkor, miért volt mégis ilyen hatással reá?! Szabadulni még sem tudott a gondolattól, hiába törte a fejét, semmire nem jutott. Annál inkább tört reá újra a szomjúság. Ez egy kissé eltávolította gyötrő gondolataitól, és az iváson kezdte törni a fejét. Közben szeme kereste a meg felelő helyet, hogy oltsa végre szomját. Agyában végre, meg indult valami tisztulási folyamat, valami kezdett rémleni…
Ahogy haladt a víz mellett, az, mely még néhány száz méterrel följebb patak volt, egyre szélesedett, lejjebb már szinte folyóvá duzzad. Most hirtelen szinte folyóvá szélesedett. De, ugyanolyan tiszta volt, mint föntebb.
Ismét megállt, hogy még egy-két kortyot igyon.
Közelebb is ment a vízhez, s egy alkalmas helyen letérdelt, és markából az előbbi „edényt” formálta, mint néhány perccel azelőtt. A víz tükörsima volt, szinte sajnálta meg zavarni ezt a mozdulatlan világot. De, a szomjúság győzött. Leguggolt tehát a vízhez legközelebb, és már-már bele is „kanalazott” amikor a pillantása bele mélyedt a víztükörbe.
Ijedten torpant meg, mert a víztükörben nem a saját arcát látta, mint azt várta, hanem helyette egy gyönyörű, fiatal lány tükörképe nézett rá! Azt hitte, álmodik, vagy vizionál, vagy éppen álmodik netán?
De, nem mozdult. Nézte a varázslatot. Ismerte ezt az arcot, fiatal korából. A világ minden kincséért sem „törte” volna meg ezt a képet! Már a képzelete játszott vele, mert arra lett figyelmes, hogy a lány mosolyog. Gyönyörű szemei nevetnek, kis fitos orra szinte meg fogható közelségbe került. Közel volt hozzá, hogy meg érintse…. De, tudta, nem szabad!
Hosszú, hullámos haja elveszett a vízben. Az ember szinte meg kövülten, immár térdelt, és nem bírta levenni a szemét a látomásról. Mormolt valamit, aztán körbenézett, és egy faág, mely közvetlen mellette feküdt, félig a homokos talajban, meg fogta és kiszabadította sanyarú helyzetéből, és a nedves homokba kezdett valamit írni. Néhány pillanat múlva, egy név rajzolódott ki a fövenyből: Zsófi.
Szíve szaporábban kezdett verni, melle is sűrűbben emelkedett, egyre nagyobbra. Meg rohanták ifjúkori emlékek: a hárs illatát, szívük, amikor kéz, a kézben sétáltak a hársfák árnyékában, s csodálták a naplementét…! Szívták tele boldogsággal, szerelemmel!
Azóta, sok évtized eltelt s soha többé nem találkoztak. Csak most! A lány most is olyan szép volt, mint akkor…! Valami, egyszer csak széttörte ezt a gyönyörű képet… Ne! Zsófi, ne menj még el! Kiáltott fel a férfi önkéntelenül: Gyere vissza! Most is szeretlek!
De, a lány nem jött, valami akadályozta: szeméből jégesőként záporoztak a könnyek a víztükörbe Fiatal volt, tele reményekkel, tervekkel, szerelemre éhesen, fájdalommal, hisz el kellett válnia szerelmétől, de az ÉLET hívta! Mennie kellett! S, Ő ment…! Városi ember lett, járta mégis az országot, mert a munkája ezt követelte.
-Teltek, múltak az évek, évtizedek! Közben letöltötte a kötelező katonai szolgálatát, meg nősült, véglegesen városi embernek mondhatta magát. Hivatásos katona lett. Szerette! Határőrségnél találta meg a benne rejlő hazaszeretetet, a fiatal korában ki nem élhetett rejtett „kalandvágyait”! Kiélhette a természethez való vonzódását! A „hősnek lenni” vágyait. Határsértőt, ellenséget elfogni. Minden idegszálával a hazáját akarta, -tette is szolgálni!
Közel két évtized múlva, őt is elérte a statisztikát „javító” válás! Követte füllel-ezt az úgynevezett élettársi kapcsolat. Közben nyitott szemmel, kelt a Világban! A városi élet, nyüzsgése kezdte zavarni. Az-járt emberek közönyössége minden iránt. Ez alól csak a pénz utáni hajsza volt kivétel! Érezte az emberek elanyagiasodásának szagát!
Ez, nem az ő világa volt! Mindenki hetek, hónapok alatt akart meg gazdagodni, lehetőleg úgy, hogy Ő járjon jobban…! Hiszékeny, s ő maguk is hajlamosak a minél olcsóbban meg szerezni az adott árút. Ez az emberfajta egy cseppet sem különb az eladótól! Csak alkalom kérdése…! Gátlástalanul becsapni a becsületes embertársát. Könnyen, olcsón, jót meg kaparintani, ez volt a szlogen. Mindenki zöldséges boltot nyitott, mindenki ment a Balatonra lángososnak… hetek alatt nőttek ki a „boltok”, csúnyábbnál, csúnyábbak! Nem számított, csak a „lé” jöjjön! A higiéniáról már nem is beszélve. A „hatóság” hatástalan volt..., ki tudja miért? De a Balaton lassan drágább lett, egy Egyiptomi útnál, Tanzánia jött divatba, mindenki külföldön nyaralt. Kezdett émelyegni a fiatalembernek a gyomra…!
A fiatalok rászoktak a szipózásra, ami annyit jelentett, hogy nylon zacskóba Technokolrapidot (univerzális ragasztó) ki ne ismerné?! Aztán jöttek az enyhébb drogok.
Később a kemények! Már a túladagolás halált is hozott… Elvonókúra! S ez mellett ott volt az alkohol!!! A „hatóság” csendben „dolgozott”, több –kevesebb sikerrel (inkább kevesebbel)!
Begördült a maffia is! Mindent megtanultunk, ami rossz Nyugatról beszivárgott! Sajnos itt táptalajra is akadt. Gyilkosságok sorozata, adóbehajtók kegyetlensége, a lakásmaffia is kinőtte magát! Szerencsétlen, idős embereket húztak csőbe „jogot tanult” emberek segedelmével!
A város hamarosan tele lett hajléktalanokkal. Az utazási irodák egymásután hagyták külföldön utasaikat, csődöt jelentve. Egy - két nap alatt „felszívódtak”! A milliókkal együtt…!
Hamarosan új üzletágról hallottak az emberek: Korrupciós botrányok, itt már milliárdok tűntek el nyomtalanul, politikusok keveredtek gyanúba, vállalkozók, adócsalás miatt kerültek rács mögé. Az ország lassan, de biztosan csúszott a gazdasági válság szélére. Az emberek még közömbösebbek lettek egymás iránt. Ha meg láttak egy fekvő embert, már oda sem mentek hozzá meg nézni mi van vele. Csak legyintettek, részeg, vagy, ha fiatal volt, biztosan be van „lőve” mondták egymásnak, vagy magukban meg beszélve s mentek, mert „sietek”!
Már nem segítik át az időseket az úttesten, még a fehér botosokat sem! A fiatalok sem ugráltak fel a tömegközlekedés székeiről, hogy átadják a helyüket az időseknek, de még a jól észre vehető nyomorékoknak sem. Az ülésen nem is ülve utaztak, fenekük valahol az ülés szélén túl „csüngött”, ők meg hátukon fekve bámultak ki az ablakon, valami nagyon érdekesre figyelve! Az már csak hab a tortán, hogy az iskolában a tanárverés lett a „módi”…
Hát ebből lett elege a középkorú hősünknek, s döntött úgy, hogy elhagyja a várost, talán örökre, hisz jobbra úgy sem számíthatott, hogy majd talán egy-két évtized múlva újra „emberek” fogják lakni a városokat…?!
Így, hát elindult, hogy „remete” legyen! Nem gyűlölet kergette Őt el a városból, s főleg nem az emberek iránti. Nem! A tehetetlensége a jelenségekkel szembeni dühe! Eszébe jutottak bölcs mondások: ”Minden népnek, olyan kormánya van, amilyet meg érdemel, s ha ez a kormány sokáig van hatalmon, akkor a nemzetben van a hiba”! A rendőrséggel ugyanez a helyzet.- Amilyet meg érdemel-!
Jól fejébe, szívébe vésve tapasztalatait, elindult hát, hogy egyedül élje a hátra lévő néhány évét, a természet ölébe, melyet úgy szeretett! Csinált is magának gyorsan egy lakható, félig földbevájt, félig a felszín fölötti kis „kalyibát”! Gyerekkorában is ez volt a kedvenc játéka!
Föld alatti bunkereket készített, és ott töltötte a szomszédos gyerekekkel a napjait. Talán ez a tevékenysége a háborúból maradt vissza emlékeiben, hisz több éven keresztül, mély, erős bunkereket építettek az emberek. Többnyire a saját udvarukon belül. Hisz, ha meg hallották a légi veszélyt jelző sziréna hangját, máris futottak le, és várták reszketve a sorsuk alakulását.
Ő, most ilyet eszkábált magának, mintha a gyermekkora csak most ért volna véget. A közeli völgyben megbúvó kis faluból, minden szükséges szerszámot be tudott szerezni szerencséjére.
A falu lakossága, mint általában az idegeneket kissé gyanakvóan szemlélték, de nem volt semmi baj. Idővel, meg szokták, és még barátságot is kötött némelyik lakossal. Volt olyan idős ember, aki még meg is kérte Őt, hogy ezt-azt a ház körül megjavítson, fát aprítson nekik. Természetesen szívesen segített, aki erre meg kérte. Így, amolyan „bevándorlónak” tekintették, és elfogadták. Ő pedig, hamarosan elkészítette a kis” bunkerét”.-
…Barangolásai során sok elhullott állat tetemével „találkozott”! Már tudta, hogyan teszi magát hasznossá! Így kezdődött az orvvadászok által telepített csapdák felderítésének ötlete. Nap, mint nap, járta az erdőt és sorra semmisítette meg azokat. Nagyon sokféle csapdával „ismerkedett” meg. Legtöbb volt belőlük a hurkos megoldás, de nem sokkal kevesebb a ”farkascsapda”, ami az állat lábát oly erővel fogta meg, hogy szerencsétlen állatnak a lábát is eltörte. Talált olyan csapdát is, melyben még ott volt az állat alsó végtagja, mert a szabadulása érdekében elrágta a lábát! A rókára volt ez leginkább jellemző! Tudott még egy állatot, ami ugyanígy szabadította ki magát, s ez a farkas volt.
De, ebben az erdőben nem éltek farkasok! Amibe Ő belelépett, az, drótcsapda volt szerencséjére. Pedig már óriási tapasztalatot szerzett, ezen embertelen szerszámok felderítésében. És mégis…?
Olyan sasszeme volt, hogy, ha egy letört faág nem úgy feküdt, ahogyan az a fáról leesik, vagy az avar gyanúsan, úgymond természetellenesen fel volt bolygatva, biztos volt benne, hogy ott csapda van elrejtve. A megsemmisítése már nem okozott gondot neki…
Néha lement a kis falucskába, meglátogatta az öregeket, akikhez a legközelebb került érzelmileg. Aztán beszerezte a szükséges élelmiszereket, s egyéb szükséges dolgokat. Majd elbúcsúzott tőlük, és ment vissza a saját „otthonába”! Néhány nap múlva ismét lement a faluba.
Az amúgy is csendes kis falu, most még csendesebbnek tűnt. Az emberek arcán valami búskomorság ült. Alig köszöntek vissza. Rossz érzés fogta el. Belépett a boltba, ahol már törzsvásárlónak számított. A boltos, csak biccentett, de nem szólt semmit. Kérdőn nézett vendégére. Az meg csodálkozó szemekkel a boltosra. Néhány perc is eltelt ily módon, míg végre az idős bolt tulajdonos törte meg a csendet, s csak ennyit mondott: „elmentek”!
A „remete” megkövülten állt, s nem hitt a fülének. Lassan eljutott a tudatáig a közölt szó. Lassan meg fordult, s kifelé índúlt. – a postásnál van valami írás, magának- hallotta valahonnan, messziről a hangot. Fejét lehajtva, mormogott valamit, s átlépve a küszöböt, elindult „lefelé” meg keresni a postást. Nem sokáig kellett mennie, mert alig tett meg néhány tíz métert, jött vele szemben a hivatal embere. Köszöntek egymásnak, a postás kinyitotta a táskáját, s átnyújtott egy borítékot. -bemehet, a kulcs, a szokott helyén- szólt még utána a levélhordó. A férfi bólintott, és folytatta útját. A szíve már tudta mi a valóság, de, az esze, még nem fogta fel a történteket. Úgy érezte, minden ereje elszállt. Még néhány lépés, és találkozik a felfoghatatlannal…! Belépett a kapun, s egyenesen a „lócához” ment, s lehuppant, mint akinek elszállt minden ereje. Mérhetetlen fájdalmat érzett a szíve körül!
Halotti csend vette körbe! Sokáig üldögélt még magába roskadva, eszébe sem jutott, mit szorongat a kezében…! Végre az összeszorított markában megzörrent valami. Csodálkozva nézett az öklére, majd lassan kinyitotta, és ott volt benne egy gyűrött papír. Kisimította, aztán nagyon lassan kezdte feltépni a borítékot. Hivatalosnak tűnt a benne lévő írás! Pecsét, aláírás aztán egészen a lap alján, két név, lakcím:” mint tanuk” volt látható. -még be kell mennie a Hivatalba- kiáltott még utána a falu „fontos” embere.
Már a Nap is eltűnt a dombok mögött. Nem tudta mennyi idő telt el így, magába mélyedve, csak az ösztöne, ami működött, s indulásra ösztökélte. Ropogó térdekkel állt fel, s elindult „hazafelé”! Mire elérte kunyhóját, már majdnem sötét volt. Bement, odament a fekvő helyére, és végig heveredett rajta. Két kezét a tarkója alá tette, úgy bámult bele az éj sötétjébe. Odakint ragyogó holdvilágos éjszaka volt, de ő, ebből mit sem látott… az ajtót be sem csukta!
Hajnalodott mikor felébredt, de semmi nem jutott el a tudatáig még, hogy mi is történt tegnap?! Lassan, nagyon lassan fel eszmélt, s tudatosodott benne az elmúlt néhány óra eseménye. Amint fel ült, zsebében meg zörrent a papírcsomó. Most értette meg igazán, a valóságot!
Még soha nem érezte magát ennyire magányosnak, egyedülinek! Időbe telt, míg magához tért mélységes fájdalmából. De, az „Életnek” mennie kell tovább parancsolta magának. Várják a csapdák! Néhány állatot ma is meg kell mentenie tőlük! Fel vette hosszú, kemény botját, s elindult felderítésre.
Most jutott eszébe, hogy még nem is reggelizett, s mégis szomjas…! Bele szippantott a friss, tiszta reggeli levegőbe, és elindult a kis patak felé.
Alig tett néhány lépést, amikor lábát meg fogta valami. Rögtön tudta mi az, s kicsit dühös is lett magára, hogy ezt nem vette észre. – Ez már a második, csapda ami őt fogta meg. De a szomjúság, s a tegnapi szomorú hír, elterelte figyelmét. Meg bocsátotta magának figyelmetlenségét, és tovább indult! A patak mellett ismét meg állt, és végleg oltotta szomjúságát. Többnyire megnyugodott, a csapdák okozta bosszúsága miatt érzett dühén. Ránézett még egyszer a fövenybe írt névre, hogy végleg szívébe zárja ezt a nevet ”Zsófi” …Nagy lélegzetet vett, és lassan felállt, „ceruzáját” a vízbe dobta s csak ennyit mondott: Isten veled szerelmem! Köszönöm, hogy újra láthattalak, utoljára. Azzal meg indult célja felé. Vihar közeledett!
Vissza- vissza, nézve a hullámzó, vízre, hátha láthatja még Őt…!? Az férfi már nem az volt, aki néhány órával ezelőtt elindult a csapdákat felkutatni: - A korát meghazudtoló, izmos, széles vállú életerős férfi-. A vízparton egy aggastyán ballagott… gondolataiba mélyedve lépegetett, pedig a vihar előszele, már a fedetlen fején a hosszúra nőtt haját igencsak felborzolta. De, ő, egy cseppet sem izgatta magát ezen.
A folyó vizét is felkorbácsolta az egyre erősödő szél. Néha már a bokáját is beterítette egy-egy nagyobb hullám. De, mégsem ment messzebb a parttól. Hisz ott meg az erdőt szaggatta már a vihar, s a fák ágait kezdte tördelni. Ott, veszélyes volt menni, itt csak vizes lett a lába, egyéb veszély nem fenyegette…
Eszébe jutott, hogy mióta szétverték a kunyhóját az orvvadászok, azóta az ég alatt kellett aludnia, s vizes ruhában, ez még nyáron sem kellemes. Ezen a napon nem volt szerencséje, mert csak azt a két, csapdát sikerült „hatástalanítania”, azt is a lábával, s nem a szemével.
Ezért döntött úgy, hogy ezen az éjszakán a faluba megy aludni, és megszárítani a ruházatát.
Szomorúan gondolt a két idős emberre, akik hálából reá hagyták kis házukat. Azóta is őrzi a borítékot, amelyben a végrendeletük lapult. A „hivatalban” is elintéződött az ügy. Övé lett jogilag is a házikó!
Vegyes érzelmekkel teli ballagott tovább, kissé meg gyorsítva lépteit, mert a vihar már a sarkában volt. Néhány pillanat telt el, és már utol is érte egy hatalmas villámlás, dörgés kíséretében. A villám, egy közeli fába csapott, amely derékban kettétört…
Most, még sietősebbre vette lépteit, mert az eső zuhogni kezdett, mintha dézsából öntötték volna. A következő villámfényénél nem tisztán kivehető mozgást vett észre, kiélesedett hallásával még a „csörtetést” is hallani vélte. Persze, - gondolta magában - az állatok is menedéket keresnek a vihar elől. Tovább nem is gondolt rájuk, csak a csapdáktól féltette őket. De, most nem tudott rajtuk segíteni…
A kis falu lakói átvészelték az ítéletidőt. Másnapra a gyönyörű nyári meleg hamar felszárította az utcákat, s meg kezdték a viharkárok helyrehozatalát. A szomszédok segítettek egymásnak, hogy mihamarabb rend legyen ismét a kis falujukban. Látták, hogy a „remete” házát is megtépázta alaposan a vihar. Várták, hogy hamarosan előkerül a gazda is, aztán együtt meg javítják a kis házikót.
Aznap nem jött meg, -na majd csak előkerül- mondogatták egymásnak az emberek-. Harmadnap is eltelt, s a „remete” csak nem jelentkezett. De, várták!
Már több hét is, hónap is talán eltelt, de Ő nem jött még mindig.
A „remetét”, soha többé nem látta senki…
Radó György
Megjegyzés küldése