Születésnapodra
Velem vagy nélkülem, mi ketten,
Vagy egyedül, külön-külön,
Egymástól távol, avagy közel,
Mert a felhők mögül mégis
- Eljő a Nap – s fénye,
Megvilágítja a sötét pontokat
És feledteti az „árnyékos” napokat.
Ma ne gondolj semmi rosszra,
Csak a boldog születésnapodra!
Kívánok neked minden jót …
S szeretném feledtetni a gondokat.
Velem vagy nélkülem, fényben vagy sötétben
Viharban, hóesésben és napsütésben.
Az Élet megy tovább a maga útján…
S keresi a Boldogság Kékmadarát!
Anyámhoz, újévi köszöntő
Drága, kedves jó Anyám!
Köszöntelek az Újév hajnalán,
Kívánok neked minden jót,
E Földön, mit kapni jó.
Mindent, mi kedve tenéked,
S a boldogság legyen véled.
Legyen áldott az a nap, melyben,
Mint Anyánkat ismertünk meg.
Most jövök csak reá, mily hálátlan
A gyermek! Mikor már kenyerem
Javát régen meg ettem.
Így köszöntelek hát drága Anyám,
Most, az Újév hajnalán.
Vigyázz hát magadra, s maradj
Közöttünk, nagyon, nagyon sok napra!
Köszönjük, hogy a bajok viharában felneveltél,
S minden rosszat, nekünk elfeledtél.
Legyen tehát az újesztendő számodra,
Egy kezdő élet, boldog hajnala…
Felejtsd a „holnapot”
Anyák Napján kereslek meg újra én,
Hogy versben nyújtsam át, mezőnek
Friss illatát, s szívemnek minden hőfokát!
Mit is mondhatnék-e szent napon,
Melyről tudom, hogy a legnagyobb,
Hisz, nélküled nem lennénk boldogok!
Mondom tehát azt, amire gondolok:
Hogy vajon, hová tűntek a „tegnapok”?
Melyet, akkor, úgy hívtál: „és a holnapok”?!
S hová lett a kicsi „tekenő”, melyben minket,
Annyiszor, dolgos kezed féltve ringatott?
S a szíved, szemed fényén át, csak reánk vigyázott!
Réveteg pupillád „vallatta” sokszor a „holnapot”,
Hogy a kicsi, gyermekszáj, majd hallgatni fog…?
Ha a tejbegrízt, már csak vízzel adhatod!
S jöttek sorban a könyörtelen, tőle félő „holnapok”,
S, mily csoda!? A „tekenő” mélye hallgatott…
Mert volt, aki így is gondosan ringatni tudott!
S, ha jött végre már az est, fáradtan
pihent le a hajszolt test, ám virrasztva
fent, mert a „holnap” még nem jött el!
„Dikó” is, melyben Apánk hált, magában hordozva,
szótlanul, az Élet gyötrelmes sóhaját, kérdezve,
veled együtt: milyen lesz a „holnapunk” ilyentájt…?
A „holnapból” egyszer csak, „tegnap”, és Ma lett!
S a rántott levesből „csirke” lett, és húsleves!
A „tekenő -bölcső” is már réges-rég szétesett…
Kicsi házunk, messze „lent”, oly sokszor ébreszt
Bennem gyermeki nosztalgiát, midőn lelkemmel „látom”:
Anyám szép arcát, hosszú, korán őszült haját!
S a „tekenőből” mi, alighogy kirepültünk,
Máris sírnak-rínak, de már modern „bölcsikéből”
Unokáid, mert távol van szerető Nagyanyjuk, mellőlük!
Felejtsük el hát együtt a fájó emlékű „holnapot”,
S mi, köszönjük, drága Anyánk önzetlen, értünk hozott „áldozatod,”
Melyet csillogó, mosolygó szemekkel hoztad mindig, oly nagyot!
Kísérjen hát mindenütt a boldogság közöttünk,
Még sok-sok nyáron keresztül,
Hogy szebb, és szebb Anyák Napját veled érhessünk!
A NŐ
Istennek legszebb teremtménye a Nő!
Benne van a nőben, minden, ami az
Élethez szükséges, nélküle nihil miden…
Felsorolni mindazt, amihez Ő, a nő
Kell, lehetetlen, nélküle az Élet!
Ő ad új Életet, Ő vigyázza álmainkat,
Tőle kapjuk, a legszebb gyönyöröket,
Kedvességet, simogatást, gondoskodást!
Ő szenved értünk, ha mi szenvedünk,
Ápol fáradhatatlanul, ha betegek vagyunk!
Mi, a „teremtés” koronái, csak statisztálunk,
Gyermekeinket, kit neki nemzettünk,
Óvja, még a széltől is, s ha kell, meghal érettük!
Nélkülük nincs nemzetünk, nincs „népünk,
Fegyvert ragad, ha mi elesünk a csatában,
Szurkot önt, ha ellenség támad falainkra!
Mellettünk van éjjel nappal, lesi gondolatinkat…
S mi gyarló, gyenge férfiak, mindezt ritkán,
Oly ritkán méltatjuk, s adjuk vissza!
Pedig, Ő a Nő a mindenünk, Anyánk,
Szeretőnk, feleségünk, barátunk, szomszédunk!
Mily esetlenek vagyunk, ha nincsenek mellettük,
Gyermekeink őrangyalai, s teszi mindezt önzetlenül!
Szívük harcol értünk kifulladásig, ha beteg,
Mi elmegyünk mellettük, de, Ő felkel akkor is ágyából,
S szótlanul tesz eleget nekünk: nem kér sokat,
Csak szeressük! S „mi”? Többször elfeledjük…!
Meleg testük, puha karjuk ölelését várjuk…
S Ő, megtesz mindent nekünk, bármit kérünk!
Ha kell anyatigris! S csak egy pillanat, és átölel karjuk,
Nélkülük elveszünk, s időn belül, sárban „fetrengünk”
Oxigén ő nekünk, mert, ha nincs „levegőnk”, végünk!
Meleg ágyunk kihűl, ha nincsenek mellettünk…
Karjukat nyújtják, ha „kátyúba” esni látszunk,
Nem félnek, hogy őket is magunkkal ránthatjuk…
Teszik dolgukat, pedig a legszebb teremtményünk!
Nekünk a dolgunk vigyázni rájuk, nem kímélve magunk,
De, mi, többször, önző módon magunkra gondolunk…
Szeressük Őket, nélkülük, el sorvadunk, nem leszünk boldogok
Megjegyzés küldése