ÚJ TARTALMAK

Radó György versei 5.











Születésnapodra






Velem vagy nélkülem, mi ketten,


Vagy egyedül, külön-külön,


Egymástól távol, avagy közel,


Légy boldog nagyon! Kedvesem!



Mert a felhők mögül mégis


- Eljő a Nap – s fénye,


Megvilágítja a sötét pontokat


És feledteti az „árnyékos” napokat.



Ma ne gondolj semmi rosszra,


Csak a boldog születésnapodra!


Kívánok neked minden jót …


S szeretném feledtetni a gondokat.





Velem vagy nélkülem, fényben vagy sötétben


Viharban, hóesésben és napsütésben.


Az Élet megy tovább a maga útján…


S keresi a Boldogság Kékmadarát!















Anyámhoz, újévi köszöntő







Drága, kedves jó Anyám!


Köszöntelek az Újév hajnalán,


Kívánok neked minden jót,


E Földön, mit kapni jó.


Mindent, mi kedve tenéked,


S a boldogság legyen véled.


Legyen áldott az a nap, melyben,


Mint Anyánkat ismertünk meg.


Most jövök csak reá, mily hálátlan


A gyermek! Mikor már kenyerem


Javát régen meg ettem.


Így köszöntelek hát drága Anyám,


Most, az Újév hajnalán.


Vigyázz hát magadra, s maradj


Közöttünk, nagyon, nagyon sok napra!


Köszönjük, hogy a bajok viharában felneveltél,


S minden rosszat, nekünk elfeledtél.


Legyen tehát az újesztendő számodra,


Egy kezdő élet, boldog hajnala…
















Felejtsd a „holnapot”







Anyák Napján kereslek meg újra én,


Hogy versben nyújtsam át, mezőnek


Friss illatát, s szívemnek minden hőfokát!




Mit is mondhatnék-e szent napon,


Melyről tudom, hogy a legnagyobb,


Hisz, nélküled nem lennénk boldogok!




Mondom tehát azt, amire gondolok:


Hogy vajon, hová tűntek a „tegnapok”?


Melyet, akkor, úgy hívtál: „és a holnapok”?!




S hová lett a kicsi „tekenő”, melyben minket,


Annyiszor, dolgos kezed féltve ringatott?


S a szíved, szemed fényén át, csak reánk vigyázott!




Réveteg pupillád „vallatta” sokszor a „holnapot”,


Hogy a kicsi, gyermekszáj, majd hallgatni fog…?


Ha a tejbegrízt, már csak vízzel adhatod!




S jöttek sorban a könyörtelen, tőle félő „holnapok”,


S, mily csoda!? A „tekenő” mélye hallgatott…


Mert volt, aki így is gondosan ringatni tudott!




S, ha jött végre már az est, fáradtan


pihent le a hajszolt test, ám virrasztva


fent, mert a „holnap” még nem jött el!




„Dikó” is, melyben Apánk hált, magában hordozva,


szótlanul, az Élet gyötrelmes sóhaját, kérdezve,


veled együtt: milyen lesz a „holnapunk” ilyentájt…?




A „holnapból” egyszer csak, „tegnap”, és Ma lett!


S a rántott levesből „csirke” lett, és húsleves!


A „tekenő -bölcső” is már réges-rég szétesett…




Kicsi házunk, messze „lent”, oly sokszor ébreszt


Bennem gyermeki nosztalgiát, midőn lelkemmel „látom”:


Anyám szép arcát, hosszú, korán őszült haját!




S a „tekenőből” mi, alighogy kirepültünk,


Máris sírnak-rínak, de már modern „bölcsikéből”


Unokáid, mert távol van szerető Nagyanyjuk, mellőlük!




Felejtsük el hát együtt a fájó emlékű „holnapot”,


S mi, köszönjük, drága Anyánk önzetlen, értünk hozott „áldozatod,”


Melyet csillogó, mosolygó szemekkel hoztad mindig, oly nagyot!




Kísérjen hát mindenütt a boldogság közöttünk,


Még sok-sok nyáron keresztül,


Hogy szebb, és szebb Anyák Napját veled érhessünk!

























A NŐ




Istennek legszebb teremtménye a Nő!


Benne van a nőben, minden, ami az


Élethez szükséges, nélküle nihil miden…


Felsorolni mindazt, amihez Ő, a nő


Kell, lehetetlen, nélküle az Élet!


Ő ad új Életet, Ő vigyázza álmainkat,




Tőle kapjuk, a legszebb gyönyöröket,


Kedvességet, simogatást, gondoskodást!


Ő szenved értünk, ha mi szenvedünk,


Ápol fáradhatatlanul, ha betegek vagyunk!


Mi, a „teremtés” koronái, csak statisztálunk,




Gyermekeinket, kit neki nemzettünk,


Óvja, még a széltől is, s ha kell, meghal érettük!


Nélkülük nincs nemzetünk, nincs „népünk,


Fegyvert ragad, ha mi elesünk a csatában,


Szurkot önt, ha ellenség támad falainkra!


Mellettünk van éjjel nappal, lesi gondolatinkat…




S mi gyarló, gyenge férfiak, mindezt ritkán,


Oly ritkán méltatjuk, s adjuk vissza!


Pedig, Ő a Nő a mindenünk, Anyánk,


Szeretőnk, feleségünk, barátunk, szomszédunk!




Mily esetlenek vagyunk, ha nincsenek mellettük,


Gyermekeink őrangyalai, s teszi mindezt önzetlenül!


Szívük harcol értünk kifulladásig, ha beteg,


Mi elmegyünk mellettük, de, Ő felkel akkor is ágyából,


S szótlanul tesz eleget nekünk: nem kér sokat,


Csak szeressük! S „mi”? Többször elfeledjük…!




Meleg testük, puha karjuk ölelését várjuk…


S Ő, megtesz mindent nekünk, bármit kérünk!


Ha kell anyatigris! S csak egy pillanat, és átölel karjuk,


Nélkülük elveszünk, s időn belül, sárban „fetrengünk”


Oxigén ő nekünk, mert, ha nincs „levegőnk”, végünk!


Meleg ágyunk kihűl, ha nincsenek mellettünk…




Karjukat nyújtják, ha „kátyúba” esni látszunk,


Nem félnek, hogy őket is magunkkal ránthatjuk…


Teszik dolgukat, pedig a legszebb teremtményünk!


Nekünk a dolgunk vigyázni rájuk, nem kímélve magunk,


De, mi, többször, önző módon magunkra gondolunk…


Szeressük Őket, nélkülük, el sorvadunk, nem leszünk boldogok!







Oszdd meg:

Megjegyzés küldése

 
Copyright © 2014 Comitatus folyóirat. Designed by OddThemes