Debreczeny György verse - töredék főhajtások

csodák pedig nincsenek
csordák pedig vannak

*

mindent elértem
amit akartam
az autóbuszt
és aztán a villamost is

*

rendőrkézen a rendőrcsizma

*

minden tanítás
a tanítási szünet is

*

vissza lehet bontani
az embereket
de hol laknak majd
a panelek?

*

feltétlenül hagyja ki
villámakciónkat
vagy szereltessen fel
villámhárítót

*

a szavak vak embere
fehér botjával ütlegeli
az értelmező szótárt
*

tökéletességre törekszik
a kisebbrendűségi érzés

*

a történelem vizeletében
minden egyaránt fontos üledék

*

hogy egyik szavamat
a másikba ne köpjem

*

próbálja megkülönböztetni
az agyból  és a hólyagból
érkező jelzéseket
de nem sikerül

*

ez a szép vers de ronda

*

jaj de szépen zokogtok
menetrendi okokból

*

ismerjük egymást
nem bízunk egymásban

*

hashajtás
akarom mondani
főhajtás
az olvasó előtt

Kurucz Marina - Labradoreffektus

Hányszor ébredtem sírva éjjel.
Úgy fogtam, öleltem két kézzel
A testedet. Álmok. Vágy és kéj.
És harcoltam a szenvedéllyel.

Vadul forogtam csukott szemmel.
És bújtam, megremegő testtel
Az öledbe. Nem volt. Űr a tér.
És reccsentem az éji nesszel.

Sokszor gondoltam végig létünk.
Hogy lennél, maradnál míg élünk
A világban. Kövek. Szó meg kép.
És emlékekben sose félünk.

Mennyi csillagot néztem mélán.
És hittem, valamelyik néz rám
Mint szemtükör. Ragyog. Tengermély.
És megnyugtatja szívem némán.

M. Kovács Melinda versei - Felnőtt játékaink; Öröklét

Felnőtt játékaink

Mellkasodnak feszülök.

Ölelhetnélek,

de én makacsul tollak magamtól el.

Taszítalak,

míg ujjam nem érint már puha bőrt,

nem érez lassan gördülő izzadságcseppet,

testmeleget, szapora szívverést.

Hogy simulnék,

sejtened sem szabad.

Az ágyad alá bújva

vedlem le nedves kígyóbőrömet.

Hogy lopva nézlek olykor,

nekem még jólesik.

Csak meg ne tudd,

hogy látom még a férfit,

ha titkolod,

hogy látod-e még időnként a nőt!

Hogyan szerethetnélek jól?

Teszem fel a kérdést

egyedül, magamnak.

Miként érintselek?

Kérdezném tőled,

aztán mint gyűrött papírlapot,

szakadt nadrágzsebembe rejtem a szavakat.

Ajkad szóra rándul,

s mégis:

Dacos közönnyel figyeled,

ahogy felnőtt játékaink

szapora iramban irtják,

a sokszor tiport, régi érzéseket.

Öröklét

Szétszaggatott rongydarab vagyok,

csipketerítő egy régi asztalon,

reccsenő pad, mi hasadni kész,

hiábavaló, gyenge öntudat.

A jelen résein átillanó rezdülés vagyok,

mi önmagát keresve őrül a holnapba,

ha kiszakadsz belőle, s magára hagyod.

Testembe fogadom lüktető pillanataid:

a belőled épülő színes mozaikot,

szavaidnak sebzett foszlányait.

Mert volt múlt, s mindig lesz jövő,

míg éjszakát követhet nappal,

s reggelt kergethet fakó szürkület.

Megszülhetlek a holnapnak újra,

adhatok életet, hitet,

vagy nyakadba akaszthatom

saját valóm darabjait.

Vidd ami kell: minden a tiéd!

Nem tiltakozom többé.

Nincsenek használható ellenérveim.

Varga Tibor verse - Szólal bennem

Hat napja már,
hogy a halál
megmarkolta szívem,
s míg feküdtem az intenzíven,
távol barát
aggódó szavát
hozta felém az éter
gyógyító elixír gyanánt.

Most itt vagyok széles mezőn
hátam mögött a rettegéssel,
bár érzem már újult erőm,
nem tudhatom, mikor ér el,
a Nap fényén mikor int át
a holtan lehulló pacsirták
zuhanása a barna rögre,
a nem-lenni-tudat, az eltűnni-örökre.

Ekkor ismét megszólal az éter,
zsugorodik több száz kilométer,
az űrön az ő szava szól át,
s már újra élek,
hallom fenn a nótát,
szólal bennem a pacsirtaének.

Sapa Brown verse - Paradox

nem foglalkoztat
hogy az utcán mi folyik –
csak a könnyeim

KORKÉP

Elmét kalapácsol minden reggelem,
Kisírt étel rázkódik az asztalon.
Anyám, adj bőven enni a gyereknek
Hadd lássák, „a többek” itt ma jóllakott.

Kövérre hízott nappali fény ragyog,
Állott húgyszagban terpeszt a délelőtt.
S mint ki ide túlöltözött, úgy vagyok
Ásítva állok egy kirakat előtt.

Kabátom ujjából kilógó szálak,
A soha el nem varrott mozdulatok.
Árnyát dörzsölve létezem a mának,
Isten vajon mi végre alkothatott?

Abszurdum

egyetlen percre
elhinni hogy a világ
mostanra jobb lett

Lukács Izabella versei - Sine qua non; Vice versa

 

Sine qua non


Szemed az éj – sötéten villan át
fényed – mindenki vár benne valakit,
és itt minden hang csak egy holdra vonyít.
Ne hagyd el az egyszemélyes falkát,


hol hozzád szól a szó éjszakánként,
mert mennünk kell, ha van honnan, s van hova,
engedve egymást marni már tétova
játék. Álmomban a múlt még rám lép.

Lihegve pihenek rajta a most-on,
félve falom, hogy folyton fájón fojtson
a rőtre pirult, pucér pillanat,

a hűs-hamvas inger, az idill, ha hat.
Talán két tépázott, torzó test alatt
szelídül széppé a szív – sine qua non.


Vice versa

Mára szememben magányok laknak
– enyémek, tiéid, valaki másé –,
csak csúf átkok, duzzadó tilalmak.
Bámulj belém. Nézz, és én látni hagylak,

engedd, hogy mindig mélyebbre vigyen
a sötét center, a fekete spirál
– keresztül imán, hitetlen hiten.
Halványan hervadó, kék-korcs íriszem,

és a rajta csillanó hűs harmat
csak csalfa kincsek, semmi más. Tépd le, hogy
megmutassam e mocskos hatalmat,
mit minden nő rejt és némán takargat;

tűz vagyok én is, vad Vezúv, Etna,
felfűt a forró, nihilista nexus,
s ha hiú bűnöd ölembe vet ma,
föléd hajlok, figyellek – vice versa.

Tudni foglak, ismerni egyedül,
pórázon viszem majd pikantériád,
pupillánk örökre összefeszül,
s te retinámra égsz – emlékezetül.

A. Túri Zsuzsa versei - (Fájdalom)küszöb; Czigány Dezső búcsúja

(Fájdalom)küszöb


Fáradtan,
homályos szemmel
bágyadtan
keresel majd,
mert te sem érted,
véred hajt,
hogy mért voltam
én több mégis,
zsebedben bicska,
kés, a fétis,
s érzed, hogy fent,
vagy alant, érted
jártam jégben,
tűzben,
sárban,
fürödtem,
vagy éppen
kúsztam,
bátran
száz ország
porában,
hogy magasra
törve
végre,
a végtelen
színű égbe
benned égve
bátran
felemeljelek.

Körötted friss
rejtjelek,
csak poroszkálsz
fényre várva,
zárójelbe zárva,
évek kígyózó
utcáin
szédelegsz most,
szegény árva,
nincs több esély,
s tudd, te gyáva,
hogy a lélek elég.
A csönd unalmas.
A zaj zavar.
Köztünk a szakadék
hatalmas,
hiába fedi avar,
vagy hó,
homok,
vagy tó.
Mindenható
kezeid
nyújtanád, mert
azt sem hiszed,
hogy már
nem teremtenek.

Eltemettelek.
Jöttek mások.
Látomások.
Árnyruhások.
Álruhások.
Túl sok.
Jöttek, hogy
körülnyargaljanak.

Fényglóriát horgolok
füvekből.
Nyakláncot fűzök
szappanbuborékból.

Vízre vetített világ.
Az első mosolyban
benne a búcsúszó.

Nem óvlak
többé.
Így hideg
gömbbé
lesz a csend,
ha a hit
bástyái ledőlnek,
s közöny
tüskés bokrai nőnek
csengő virágok
helyett.

Félhetsz, hiszen
szerelmem tovafut
s te hiába markolod
a hideg hamut.
Nincs rád gondom,
csak úgy mondom,
egész halkan:
azt gondoltad,
belédhaltam,
pedig már rég nem várom,
hogy elérjenek
a ringató szavak.

Már mindent szabad.
Mert egy perc alatt,
lehullt rólam
a lánc,
így lettem csontig fagyva
szabad...
Repülve  a fény felé,
szemem csukva.
(A lét elé. Rajtam
csuklya).

S te nyitott
szemmel
is elbotlasz
a küszöbön.


Czigány Dezső búcsúja

Nem rontom tovább a levegőt már itt,
szinte összenyomnak lidérc-falak.
Tévútra tekergő, öntépő vágy vitt,
mert a szabadságból csak gyász maradt.

Megölt családom nekem mindig elhitt
mindent, mindegy mások mit mondanak.
Jobb ez így. Derűben elalszunk. Ne szidd
Fiam apád...  Tudd, hogy nem bomlanak

kötelékeink... Legyen inkább ünnep,
hogy vad félelmeink végre megszűnnek,
ne akarj gyűlölni minden áron...

Megértettem a hosszú évek során,
könnyebb átlépni minden furcsa csodán,
mint megélni... Jöjjön hát az álom...

Mórotz Krisztina versei - Töprengés; portré apámról

Töprengés

Che cos'é di nuovo? -- töprengés--- hajszálrepedések mik nincsenek,
a fehér szobám falára képzelem
A szőttes keménysége nem zavaró.
Gyere ülj ide mellém fordulj felém
Ki kéne cserélni ezt a szobát.
Letépni a szőtteseket, elfelejteni a gerendát a barna szekrényt.
Önmagam madárrá varázsolni, aki mindig a hideg felé repül
Északra repülő madarad is le fog szállni az ágra.
Madarak és csendek ne menj el.
Északra szeretnék szállni hidegben
akkor dermed a lélek vagy a szív.Te hogy hívod?
Ne érezz gyere ülj mellém
nem szólni.Hallgatni.
Maszatos arcra könnyek fagynak. kiére?
Fák: szépek sudarasak.
Akác, satnya akác mire rászáll a madár.
bizalom Közhely kontráz a fa
egyszerű szól a levél te ezt még nem érzed
Peter mondatait hallom a hol nem voltokat. nincs színük.
nevetésük van azt mondja ki a napra.a Nap most a lélek.
Rádfigyelés. Könyv koppan a földön.
Szemem lágyan csukódik. A 123. oldalalon hagytam álmom.
Nem akarom a meleg takarót. Fázom. A lópaták nyomot
ütnek a sárban, alatta vékony jég reccsen.Chagall ecsettel táncol.
A tépett képeslap sorain Che cos'é di nuovo? Nem tudok szólni
Ez azt jelenti hallgass meg!
Isten hozott ráz fel és le a sírás


portré apámról

apám dióleveleket éget,
a nap fényét betakarja füsttel,
villával húzza össze a leveleket,
tenyerén megül a dió barnája,
körme alatt föld,
diót rágcsál, két dióval tör fel egyet,
dió pattog, lusta vagy, nem
szedted össze a maradékot, dohog,
apám a  természet, és a föld,
tudod, az a jó kérges, agyagos föld,
amiben kapálás közben gyakran ütközött kavicsba,
de tartotta a vizet, a naptól ugyan cserepes,
nevetünk, meséli az öreg diófát,
ki kell vágni, elszívta  életét a borostyán,
de nincs kulcsom a fa lelkéhez,
elhanyagoltam, rászáradt a burok,
öregasszony könny lett, feketére aszott,
elkomorodok,
meghatódom apám káromkodásain,
amivel a pattogó szikrákat kíséri,
ahogy fájós derekát egyengeti,
pár szál haja szemére lóg,
nehezen égnek a nyirkos levelek,
és mi bekormoljuk az eget,
apám távolodik, arca dióködökbe vész,
ráeszmélek, egyedül maradok...  

P. Ábri Judit versei - Lélegzet; cérnaszál

Lélegzet

négy fal között
nő a napkorong
szökevény a vágy
szökevény a kín
fölfelé csorog
szálirányban a zajjal
osztójeleket árkol
a falnak vetül
hasamnak feszül
vérét fölfogom
dühe tarkómon
élesen szisszen

négy fal között
nő a boltozat
szökevény a vágy
szökevény a kín
kapukat szaggat
magházaiból visszahull
a teremtmény
s ölembe térve
sírni tanul


cérnaszál

nincs választóvonal
időm felvázolt gondolat
arcod kőmetszetén
kellek még
ahogy egy út
egy térköz
kaptárak előtti borongóvirág
majdnem igazi

kellek még
holnap tántorogva is jöhetsz
szeretlek majd
űzlek és kioldalak
e megtanulható kegyelemből

körkörös út
szapora léptekkel
nem érek oda sehová
csak rád vigyázok
őrizlek ahogy egy
átlósan összeöltött űr
őrzi a cérnaszálat

Pilitoza Szandra versei - Megszegés; Diszkréció; Autogram

Megszegés

Törjed meg
a kenyeret:
morzsái
madarak –
válladra
röppenő
és hűtlen
akarat.

Diszkréció

A második bőröd
kabát, mivel múltam
még tartozott neked –
csendem kulcsaival
tele mindkét zsebed.

Autogram

Kapart nevekkel
merítkezel
és az én testem
a fénykép sebe:
írott fonálként
dőlök bele.

Csák Gyöngyi versei - A hang; Mikor

A hang

a hang,

a nő hangja

elér odáig, addig,

fáradtan száll alá

a görög homokba

felfedezi a márványt a férfiban,

titkát, ahogy leoldja az

archaikus mosolyt,

a hajnali tengerhez zarándokol,

majd törülközik a mediterrán szélbe

reped a márvány,

a márványban megrémül a férfi

aztán a halászok megérkeznek,

dalaikba foglalják a reggelt,

részeg pásztorok a késnek adják

ártatlan bárányaikat

hiába kék ég és béke,

mert hamis a béke kékje,

amíg fekete madarak szárnyalnak odafenn,

a hang megriad,

a hang a nőé,

a hang a nő keze

a kéz nézi a márványból kimetszett

férfi arán az álom nyugalmát,

a férfit madár őrzi,

a madár éles csőre a nő kezébe vág

a hang megriad

elhozza magával

haza az út porát

Mikor

csöndjeidbe csobban
a zokogó kő lelke,
Istenhez fohászkodsz:
óvja s hozza vissza
hős Odüsszeusz
bolyongó hajóját
a várakozó partra.

Balázs Csilla Kinga versei - Nem eladó; Sara Lesopus: Hívd fel, Hank (szerelmemnek, Hanknek)

Nem eladó

Nincsen apám, se anyám.
Soha nem is volt.
Csak a farkas torkú hegy.
Csak a kába Hold.

Se istenem, se hazám.
Enyém lett a Föld.
Angyalsereg vigyáz rám.
Meg a repülők.

Se bölcsőm, se szemfedőm.
Megszoktam, na és.
Elkotor majd valaki.
Torkunkon a kés.

Se csókom, se szeretőm.
Aki volt, se volt,
csak az álom-temetőm:
kedves, sötét holt.

------

Embert most már nem ölök.
Nem túl nagy öröm.
Bratyizhatsz az ördöggel:
ő vág fültövön.

Harmadnapja nem eszek.
Nem is akarok!
Még egy hétig böjtölök:
Kicsit tisztulok.

Hány esztendőm? Nem tudom.
Kószál a lélek.
Nemtelen és kortalan.
Bürök. Csend. ÉLEK!

***

Kevesen tudják, hogy miután befutott, Charles Bukowskit hónapokon át üldözte szerelmével egy magyar származású költőnő. Pószél Enikő – költői álnevén Sara Lesopus – angolul írta klasszikus formákba faragott verseit. Egyik Bukowskinak (Hanknek) címzett szerelmes vere végre magyar fordításban is olvasható.

Sara Lesopus:
Hívd fel, Hank
(szerelmemnek, Hanknek)

Bepörgök tőled, mint pultra dobva a cent,
csak igyunk még pár korty töményt a sörre, borra.
Hidegben jó a puncs is. Ez egy körte-torta?
Na gyerünk, a szoknyámon nincs gomb, csak patent.

Itthon menő vagy, Európában A trend!
Tudtam, hogy érsz valamit, de ki hitte volna:
a ringyók repülnek utánad Göteborgba’!
A szerelem, hányszor elmondtad, drága Hank,

a pokol kutyája, nagy, rozsdás bajonett:
a szívben; Napba szálló köd, démon-dinamók…
Rád izzadtam, mint nyakadra az amulett,

kis szajha Odiliád vagyok, szent Odett,
te döntsd el, de ha kész vagy, hívd fel a kiadód:
jelenjen már meg valahol ez a szonett!

Markovics Anita verse - Alakváltó

Alakváltó

Szeretőre lelt ím a lány! S benne

rég halott apját fogja kézen. Bár

öntudatlanul: ösztöne vitte, hiszen

emlék és illat már rég nem él,

az ujj, az arc, az alak nem dereng,

nincs fénykép, mi őt őrizné,

csupán egy árny dereng az idők ködén át sután,

s egy palló, mi csúszós volt s mohás.

A tó pangó hal-illata lágyan lebegett

a kert alatt, ahol dús jegenyék ágai közt esett

magas dombok szántásai mögé ékelődve esténként a nap,

úgy piroslott s pislogott, akár a ribizke.

Galacsint gyúrtam, éppen ahogyan most

férfim kezét fogom. Mikor e pallón átvisz, az olyan,

mintha megébredne gyerekkorom, s átlépné ő velem

ugyanazt a tavat, amit már oly sok élet óta ismerek.

Megyünk, megyünk, kéz a kézben, én nem tudom, mióta már.

Néha én vagyok a lány, néha ő a férfi, máskor

cserélünk, ő az anyám, én az apja,

volt hogy testvér, jóbarát. Mindegy is!

Megyünk át a pallón, ide s tova, olykor

összefúrva homlokot és orrbegyet,

hajunk közös sátrában érnek titokzatos lehelletű reggelek,

tartunk valahova egy misztikus nagy ölelésben,

hiába morognak körülöttünk a vad hegyek.

Soós József versei – Sors; Régi ház

Sors

Már minden őszi levél

fújtató szelek szárnyán

száll, kereng, fénybe repül

Csak én fázom, reszketek,

fagyban-ködben fürdőzök,

s maradok még idefent -

egyedül

   Régi ház                                               

/Göcseji emlék/

                                                 

Vén fenyves mellett

áll a régi ház

Érzem a gyanta

édes illatát

Gyep verte fel az

ódon falakat

Porladó téglák

kipiroslanak

Udvaron vadfüvek

bokrok hátán

Táncol a holdfény

aranysárgán

Ágak közt árva

madár fészkel

Teremtéseleji

csöndességben

M. Kovács Melinda versei - Míg szétfolyik a bor; Asztalához hív a csend

Míg szétfolyik a bor

Az álomhatárról rideg kézzel

ránt vissza a hajnal,

s téged idéz az első gondolattal:

régi kedvesként nézek a szemedbe.

Akarlak mohón, s nem egyszer…

Erőtlen türelemmel csallak:

légy ma te a reggel,

s terülj el hanyagul

léha életemben.

Ahogy lustán kilépsz

a délután lomha percei mögül:

várom, hogy az asztalomhoz ülj,

s konyhámba lopózz…

Nem főzünk ma vacsorát.

Simulj kezem alá este,

rejtőzz forró tenyerembe,

s ágyamhoz ha lépsz,

lepedőmre gyűrd az álmot,

a lényedtől teljes világot,

s maradj, míg szétfolyik a bor.

Asztalához hív a csend

Asztalához hív a csend:

legyen ma az este hallgatag,

ha magamat belőled kirekesztve,

magamon kívül hagytalak.

Szétfolyt a bor, a pohár üres,

s hajnalban szürke, fakó a fény.

Szorongva ébred bennem a másnap,

hitétől fosztva koldul a vér.

A remény voltál, az ébredés,

a múlandóságtól szabadító szó,

buja mozdulatomra a késztetés,

a lázadást áhító béklyó.

De legyen az este hallgatag,

ha magamat belőled kirekesztve,

magamon kívül hagytalak.

Arctalan álom űz…

Rongytakaróm vagy.

Lukács Izabella versei – Agónia; Végtelen

Agónia

Én a farkas vagyok Isten fekete

Bárányának elnyűtt bőrébe bújva.

Bűneim és csapzott hitem vetem le

S utolsó utamra indulok – újra.

Üldözöm és falom a mámort,

Hogy gyáva gyönyörökkel telve

Köpjek ki majd mindent, mi vád volt,

És sirathassam estelente.

Végtelen

...Kongó kezeid közt, kopott koloncaként a kornak.

Körötted kóborlások keserű kincsét kutattam –

veled. Vágyaink vakságában véletlenek voltak

válaszai a valótlan valósnak; via viam

mortis. Maró miértjeim menekülő magánya

bennem már minden. Búcsú s megmaradás is hiába, -

múltamnak borzongató, beteg, makacs bestiája.

Melletted meredek bele a kába éjszakába...

Elém korlátot emel a hajnal.

– Éjjel él mind, ki szabad fenevad-

Zengve zavar fel villódzó zajjal,

Csöndemből csak kiragad, s benne hagy.

A. Túri Zsuzsa versei - Lemondás; Elátkozott

Lemondás

A vén Hold ma is csak egy sárga köménymag,

emlékköves úton hosszan elkísér,

felveszem az estét csillogó páncélnak,

mindig akad álom, mely újat ígér.

Ablakodból a fény kifolyik a földre,

elmosódott szélű, amorf pocsolya,

rácsuktad az ajtót a ringató csöndre,

mosolyod mostmár a győztes mosolya.

Tudom, jobb neked, ha hazudsz önmagadnak,

emléked csak ködös képek halmaza,

szavaim a közöny ágán fönnakadnak,

nélküled, mondd, hová mehetnék haza?

Elátkozott

Elátkozott kertben régi vágyban égő

zavart féltékenység páraként lebeg,

utálat láncain következetlenség

kerítése mögött győzni nem lehet.

Sasok fent, mindegyik Nap szeretne lenni

felszakadt alkonyat fejükre feszül ,

elítél mindenki, az is, ki nem ismer,

remény nincs, inkább az átok teljesül.

Hogyha most eltűnnék, vajon ki siratna?

Ki jönne utánam, ki tudja, hova?

A múlt oly fárasztó, a jövő meg satnya,

Köröttem sok rideg, fukar pléhpofa.

Tejfölös hegytetők fölé az tud szállni

kit nem bénít szégyen, nem zavar a harc,

s úgy tud földre esni, hogy tán meg se nyekken,

hazugságból élni neki nem kudarc.

Minden választásunk veszteség is egyben,

csak még nem hisszük el az út elején,

olvadozunk az új boldogság-elegyben,

később jön a káosz, fájón, feketén...

Kilépek a fényre feltépett lapokból

nevetséges hírnök, szófolyam vagyok,

végigfolyva félszeg kérődző imákon

mélyről néha fénylő halpikkely ragyog.

Megszentelt csalás a rend előszobája,

kihímzett hazugság, tánc a színeken,

nem muszáj belépni, leülhetünk kint is,

ami másnak érték, nekem idegen...

Lajtai Gábor versei - Csontpalást; Dualizmus; Harmadikszemes látás

Csontpalást

Anyaggá fajul a vétek,

Úgy védi az ideát;

Csontpalástot ölt a lélek

S él egy kicsit ideát.

Dualizmus

Szélcsend tombol a véremben

Biztos pont csak a véletlen

Égig nyugtat a félelmem

Fényed lénylik az éjemben

Harmadikszemes látás

Nyakig ült a fényben,

Fénykör feje fölött,

Öt szóval üzente:

„Ha látsz, nem vagy lökött.”

Balázs Csilla Kinga versei – Vigaszdíj; Ő?

Vigaszdíj

(interaktív vers, melynek utolsó sorát az olvasó tetszés szerint variálhatja, sőt, tovább is írhatja a verset!)

Nyakas vadócként, kigombolt ingben

ritmust dobolsz a „szabadság nincs”-ben?

Kihunyt parázson poshadt széna forr

s illó olajból préselt rozsda – bor…

Szürke habarcsban kőnek se néznek?

Párducok adnak testet az éjnek,  

lobot vet alattad a szalma:

tied a szerelem hatalma!

A szerelem tűzfalhoz állított

és  vitte mind, mit addig halmozott?

Nevét a szél amíg kibömböli,

az illatát a sárba döngöli…

Fekete – fehérre vált a virág,

fekete ágon fordul a világ;

forog, őröl az elme malma:

tied a gondolat hatalma!

Marad a kortárs igézet foglya,

s liliomként a semmit nyafogja?

Kongó hordónak vélik Szófiát,

kiröhögik a filozófiád,

s már te sem leled magad a szóban?

Agyad, mint do – dongó a hóban

a  „dö-döm-dö-döm”-ig  ha fagyna:

tied a zene s tánc hatalma!

Hang-angyal röptet, gyöngyszemmé göngyöl,

Nap-gonga gong, az élet göröngy –öl,

fuvola fájdalom, pengő hurok;

új tért nyit, reped a lélek - burok.

Kék halak úsznak a belső fényben -

unod a tempót az együttlétben?

Más kell? Tied a kelme halma

s a képzőművészet hatalma!

Képeid, amik csak későn érnek,

leecsülik a gazdag szegények?

Teret a korrupt rendszer porcióz,

s illúziót rombol a víziód?

Szótlan a szőlő, nem cseng a barack,

új kenyeredhez nem jut csak tarack…

Vacsorát álmodsz az agyagba?

Tied a természet hatalma!

Vetettél , de kertedben csak törpe

termett s gyümölcsfáid mind kitörte?

Már égig ér a csattanó maszlag?

Sárkányfog tépi, lángol az asztag?

Míg sorsod üstjét sírva foltozod,

kapd el, amit itt neked hámozok!

Tudás és vigasz ez az alma:

tied a tervezés hatalma!

tied a tapasztalat 6alma!

tied a barátság 6alma!

tied a szeretet 6alma!

tied a türelem 6alma!

tied a kitartás 6alma!

tied a 6alma hatalma!

Ő?

Kirúgja az ágy, leveti a szék,

villanva pukkan és kiég az ég.

Inog és csúszik alatta a kő;

mert eszét vesztette minden, megint.

(De hol lehet most, merre jár Nagy Ő?)

Vak varjú száll, leszédül egy cserép,

kifut a tej, törik a csésze szét.

Tükörbe pillant és széthull a nő.

Aarcára felken egy kis rózsaszint…

(De hol lehet most, merre jár Nagy Ő?)

Sok boldog óra. Kész. Véget ért.

Az összes kártyáján kódot cserélt

és elsepert a möszijő: „ Agyő!”

Ma sincs posta, a fiának sem írt…. 

(De hol lehet most, merre jár Nagy Ő?)

-„Megállj, nyakadba sózom én ezért

korunk legocsmányabb válóperét!

Hogy megüt a guta, elönt a hő!” –

-dühöng a nő…. Leül…. Sóhajt… Legyint.

De hol lehet most?  Merre jár Nagy?

Ő?

Víg Orsolya verse - Madarak

Szép volt,

kissé hallgatag.

– Olyan ez,

mint a csillagokkal 

labdázó madarak.

S az élet:

a fűben a sáskák;

néznek fel...

– Melyik csapat

vesztét akarják?