ÚJ TARTALMAK

Lukács Izabella versei - Sine qua non; Vice versa



Sine qua non


Szemed az éj – sötéten villan át
fényed – mindenki vár benne valakit,
és itt minden hang csak egy holdra vonyít.
Ne hagyd el az egyszemélyes falkát,


hol hozzád szól a szó éjszakánként,
mert mennünk kell, ha van honnan, s van hova,
engedve egymást marni már tétova
játék. Álmomban a múlt még rám lép.

Lihegve pihenek rajta a most-on,
félve falom, hogy folyton fájón fojtson
a rőtre pirult, pucér pillanat,

a hűs-hamvas inger, az idill, ha hat.
Talán két tépázott, torzó test alatt
szelídül széppé a szív – sine qua non.


Vice versa


Mára szememben magányok laknak
– enyémek, tiéid, valaki másé –,
csak csúf átkok, duzzadó tilalmak.
Bámulj belém. Nézz, és én látni hagylak,

engedd, hogy mindig mélyebbre vigyen
a sötét center, a fekete spirál
– keresztül imán, hitetlen hiten.
Halványan hervadó, kék-korcs íriszem,

és a rajta csillanó hűs harmat
csak csalfa kincsek, semmi más. Tépd le, hogy
megmutassam e mocskos hatalmat,
mit minden nő rejt és némán takargat;

tűz vagyok én is, vad Vezúv, Etna,
felfűt a forró, nihilista nexus,
s ha hiú bűnöd ölembe vet ma,
föléd hajlok, figyellek – vice versa.

Tudni foglak, ismerni egyedül,
pórázon viszem majd pikantériád,
pupillánk örökre összefeszül,
s te retinámra égsz – emlékezetül.





Oszdd meg:

Megjegyzés küldése

 
Copyright © 2014 Comitatus folyóirat. Designed by OddThemes