Bárkányi Adorján - Megsárgult könyv

 

1.

Tom Smith, átlagos név, átlagos lakás, átlagos intelligencia. Ezekkel a jelzőkkel le is írtuk őt, egy városi idős embert. Szeretet hiányában élt, egy átlagos méretű lakásban, ami a szeretet hiánya miatt mégis óriásínak tűnt. Hiányzott belőle a nő, akinek miközben készíti az ebédet, gyermekek futkároznak a lábai között. De neki ez már soha nem adathat meg. Ő már eljátszotta az esélyét.

Zakót viselt, és egy barna fotelban ült, a kandallóval szemben. Nézte a lángokat. Valaha benne is hasonló lángok égtek, nyúltak a magas felé… de aztán a láng füsté vált, és elveszett az égben, a sok millió csillag között.

Verses köteteket olvasott, de már-már kietlenek voltak neki a sorok. A költők igaz érzésekkel írják tele a lapokat, azzal a nem rejtett szándékkal, hogy a kedves olvasó átérezze az érzéseiket, hisz borongós lelkük révén, így kívánják közvetíteni fájdalmukat, és örömüket. Tom becsukta a könyvet. Miért olvasson háborúról, ha soha nem harcolt? Miért olvasson szerelemről, ha soha nem szerette senki?

Az ember miért lépjen egyik lábával a másik után, ha még soha nem esett el?

A válasz egyszerű: Azért, mert az ember hisz.

Hisz a reményben, hisz a változásban… de ezek csak szavak, ráadásul nem a megfelelőek. Az ember a legjobban az állandóságban szeretne hinni… hogy, a jó nem változik. Ennél nincs nagyobb félelem.

A könyvespolchoz sétált. Visszarakta a verses kötetet, és már majdnem hátat fordított a könyveknek, amikor meglátott egy klasszikus regényt. A címe egyszerű volt, egy közhely: Igaz szerelem – ezt a címet viselte a megsárgult borítóján.

A legtöbb ember egy erőltetett fintor után elfordult volna. De Tom nem így tett, mert ismerte a könyvet. Tudta, a könyv tartalma egyben válasz is a kérdésre, miszerint az írója miért adott neki ilyen egyszerű, és unalmas címet.

Levette a polcról a könyvet, és visszasétált a foteljához. Fellapozta.

Egy régi történet.

2.

Két fiatalról szólt, akik vergődtek a mindennapok között. Minden Hétfőt egy Kedd követett, és minden Szombatot egy Vasárnap. A legrosszabb sors.

A lány aztán találkozott a fiúval. Ez már a harmadik oldalon megtörtént.

Tom becsukta a könyvet.

– Nem is ismerték egymást! Hogy lehetett minden olyan jó, ha nem is ismerték egymást?! – törtek ki érzései hangosan. Egyedül volt a szobában, még is szörnyen érezte magát a meggondolatlan szavaiért. Ahhoz hogy felébredjenek az érzelmek, ahhoz találkozniuk kell. Nem tűnik nehéznek a gondolatmenet, ennek az összetört szívű embernek mégis problémát okozott.

Újra kinyitotta.

A fiúnak tetszett a lány, és a lánynak is tetszett a fiú. Mégsem szóltak egy szót sem. Valami ekkor már mégis összekötötte őket, és ezt a valamit legbelül érezték.

Az idő telt, de a valami kötele nem gyengült. Jött a sors. A két fiatal lehetőséget kapott ettől az erőtől. Rengeteget beszélgettek, és nem számított, hogy a beszélgetés tárgya éppenséggel mi volt, a lényeg az volt, hogy ők beszélhettek. Beszélhettek a folyókról, beszélhettek a folyók melletti leveleket hullató fákról, és aztán… szépen lassan… beszélni kezdtek az érzéseikről is. A sors fintora az, hogy ezt nem tudatosan tették.

Újra találkoztak, ezúttal csak ketten. A fiú szíve a torkában kalapált, a lány arca pedig piros volt. Jelzések, amelyeket mindketten láttak, és amelyeket semelyikük nem mert elhinni.

Az igaz szemeik kerülték egymást, túlságosan nagy volt a fájdalom, és a csalódás félelme. A találkozásra szánt idő hamar eltelt, és úgy végződött, ahogy elkezdődött. Egy öleléssel.

Aztán még többet beszéltek, és csak beszéltek. Minden reggel futólag látták egymást, és az a pár pillanat után, már lázas szívvel néztek a nehéz nap elé. Mert ha van hit, akkor van erő is.

Hamarosan újra találkoztak.

Tom becsapta a könyvet. Szemébe könnyek szöktek. Jól tudta mi következett ez után, és úgy érezte, már nem lenne képes elviselni az érzéseket, amiket az a felszínre hozna. Egyszerűen nem. Az ő döntése, nem olvassa tovább a könyvet.

Megszólalt a telefon – mégsem, tévedett. Valamiért ennek ellenére mégsem volt képes levenni reménnyel teli szemeit a telefonról. Nézte, és már nem könnyezett. Miért pont most szólalna meg a telefonja? Amikor már idejét se tudta, mikor használta?

3.

Az éjszakája szörnyű volt. Nem tudott aludni.

Eljön az idő, amikor az ember éjszakánként, már nem a falra vetülő árnyékok titokzatos és ijesztő alakjaitól fél, hanem a magány árnyaitól. Tom még soha nem látott ennyi érzést a sötétségben. Pedig még a sötétségben is van szerelem.

A szerelem vak, és határtalan – tartja a mondás. Ez megkérdőjelezhetetlen, ugyanakkor említésre méltó az a nem túl közkedvelt tény is, hogy a szerelem nem bolond, és nem adja könnyen magát. A szerelemért tenni kell, de nem úgy, ahogy az emberek gondolják. Tom itt rontotta el az életét. A szerelemért ugyanis csak úgy tehet valaki, ha önmagát adja. Nem szabad másnak mutatkozni, mert arra az élet rájön, és irigy lesz, mert ha valaki így tesz, akkor már nem a saját életét éli. Az élet pedig mindig azt akarja, hogy mindenki boldog legyen.

Tom boldog lehetett volna, de becsapta a saját életét.

Már soha nem kaphatja vissza…

Hajnalban már nem bírta tovább. Egy percet sem aludt egész éjjel, és feleslegesnek tartotta volna a további nyűglődést.

Kicsit fázott a pizsamájában, de a kandallóban még parázslott az éjszaka rádobott fa. Rárakott pár testesebb darabot, és a tűz újra, mohón enni kezdett.

Egy ideig csak forgatta a megsárgult borítójú regényt a kezében. Nem kellett volna belekezdenie, nem volt jó döntés… még aludni sem tudott miatta. De aztán rápillantott a tűzre, és meglendítette a kezét.

Az Igaz Szerelem a tengelye körül forogva repült a végzete felé, de nem jutott el odáig. Halk huppanással, másfél méterrel a kandalló előtt landolt.

Nem volt elég elszánt. A hite megakadályozta, hogy eldobjon magától minden reményt.

Beletörődve, folytatta az olvasást.

Hamarosan újra találkoztak.

Igaz, lázas, és hosszú készülődés után, de újra,… találkoztak. Amikor a fiú kitárta szívét, kapott egy puszit. Ez volt a legőszintébb válasz, amit kaphatott.

Elszállt az idő, meghajlott a tér. A fák már nem fák voltak, a virágok pedig megszűntek virágoknak lenni. Minden más lett, csodálatos, új világ nyílt meg akkor a fiú előtt. Beleremegett nem csak a térde, de az egész teste is. Nem a puszi miatt, az Ő puszija miatt.

Lassan megfogta a lány kezét, és egymás szemébe néztek. Mindketten szívből beszéltek.

Miért nem tudott ő is önmaga lenni, és szívből szeretni, és igaz tekintettel szerelme szemébe nézni? – Tette fel a kérdést önmagának. Pedig ilyen egyszerű lett volna. Minden ilyen egyszerű, ha hagyjuk, hogy az legyen… akkor miért?

Tom végigolvasta a csodálatos történetet. Volt, amikor könnyekkel küzdött, és azok nem egyszer le is győzték őt. Az érzései az olvasás közben lassan átalakultak kényszerből akarattá, a fájdalomból pedig lassan, hiány lett.

Végül már nem várta, hogy megcsörrenjen a telefon. Ő maga sétált oda hozzá, mert már képes volt befejezni az előbbi félbehagyott mondatot:

Már soha nem kaphatja vissza…

…az elvesztett időt.

Minden mást azonban igen. Mert aki hisz, képes önmaga lenni, és megtalálja a tökéletest, az képes boldoggá is tenni a szeretett személyt. Neki már csakis ez volt a célja.

Tom eddig arra vágyott, hogy olyan boldog lehessen, mint a fiú… ekkor már pedig arra, hogy olyan boldogok legyenek, mint a lány és a fiú.

Másnap délelőtt kabátot húzott, és kalapot vett a fejére.

Soha többé nem tért vissza a házba. A megsárgult borítójú könyv pedig ott maradt a fotel melletti kis asztalon, az utolsó oldalon kinyitva...

A könyv várta, hogy valakinek újra reményt adhasson.

Oszdd meg: