Meghaltunk. A Mennyország kapujában állunk és arra
várunk, hogy bebocsássanak bennünket. Már csak hárman vagyunk: Rachel, Timothy
és Én.
– Gyermekeim! – szólt ki egy
hang. Isten az. – Angelica! – szólított meg engem. – Ketten léphettek be a
Mennyország kapuján, egyikőtöknek távoznia kell. Neked kell eldöntened, hogy
Rachelt, vagy Timothy-t hozod-e magaddal.
– Tessék? És egyáltalán miért
én?
– Ez a sorsod! Te vagy a mérleg.
Én vagyok a mérleg, mérlegelnem
kell.
Rachellel már hetedikes korom
óta barátnők voltunk, teljes mértékben megbíztunk egymásban, minden titkunkat
elmondtuk egymásnak. Ő volt a legjobb barátnőm földi életemben, amíg meg nem
haltunk ebben a busz balesetben.
Timothy-t 16 éves koromban
ismertem meg. Majdnem két évvel később összejöttünk és együtt voltunk egy rövid
ideig, majd miután szakítottunk, barátok maradtunk. Ez a baleset vetett véget
mindennek.
Bárcsak ne ültünk volna fel erre
a buszra!
Annyira vártuk ezt a napot!
Végre újra együtt lehettünk volna hárman, erre ez történik...
Most mit csináljak? A plébános
úr mindig azt mondta a templomban, hogy a rokonokat kell előnyben részesítenem.
Egyikük sem volt a rokonon, csak rendkívül közel álltak hozzám, mintha a
testvéreim lennének. Ők viszont unokatestvérek voltak. Várjunk csak? Mi lenne,
ha...?
– Uram!
– Döntöttél már gyermekem?
– Muszáj nekem az egyiknek
lennem? Hiszen azt nem mondtad, hogy nekem kell lennem, csak azt, hogy nekem
kell választanom. Rachel és Tim sokkal jobban megérdemli a Mennyországot, mint
én!
– Ez a végleges döntésed? –
kérdezte.
– Igen – bólogattam
határozottan. – Elbúcsúzhatok tőlük?
– Egy percet adhatok.
– Nem muszáj ezt tenned! –
mondta Tim. – Válaszd Rachelt!
– Vagy Timet! – erősködött
Rachel.
– Srácok! Nem ismerek még két
olyan embert, aki jobban megérdemelné nálatok a Mennyországot. Ég veletek! –
mondtam nekik a könnyeimmel küszködve.
– Ég veled! Szeretünk! – mondták
egyszerre, majd minden elsötétült körülöttem.
....
– Kisasszony! – szólongatott egy
hang, egyre hangosabban. Lassan kinyitottam a szemem. – Magához tért!
Bevisszük! – Csak ennyihez volt erőm, aztán újra le kellett hunynom a
pilláimat.
Egy kórházban ébredtem fel.
Fehér ágyak, fehér függönyök, fehér falak.
– Doktor úr! Felébredt! –
szólalt meg egy nővér. A doktor odajött hozzám, majd alaposan megvizsgált.
– Doktor... doktor úr! A
barátaim? Ők jól vannak?
– Sajnálom kisasszony! Csak maga
élte túl a balesetet. Fogadja őszinte részvétemet!
Akkor igaz. Valóban a Mennyben
voltam. Isten visszaadta az életemet, cserébe a tettemért. Viszont
elveszítettem a két legjobb barátomat és ezt az űrt már soha, senki nem fogja
tudni pótolni a szívemben.
A temetés egyszerűen borzalmas
volt. Két koporsó, egymás mellett. Az igazán jó unokatestvéreknek közös
szertartás jár.
Ennyit még soha életemben nem
sírtam. Felnéztem az égre könnyes szemmel, majd ezt suttogtam:
– Ég veletek!
Megjegyzés küldése