Barta László - FOREVER MAN – Álomkép valahol, valamikor

A fiatalember belépett a közeli gyógyszertárba. Amint belépett, a kinti utca zaja elhalkult, odabent nyugalom, édeskés illat fogadta. Kellemes fények, rendezett sorokban tégelyek, glédában fehér és színes dobozok álltak a régi, de mégis elegánsnak tűnő tároló szekrényeken.

A pult mögött megjelent egy igencsak szemrevaló, bájos, csinosnak mondható patikus kisasszony fehér köpenyben, hűvös-kimért tekintettel. Barna, dús hosszú hajából egy tincs éppen lecsúszott, amint a pulthoz ért, élénkpiros rúzs fénylett az ajkán.

A háttérben, a patika-ajtó csengőjének csilingelésekor, három-négy fiatal patikuslány kukucskált, nézelődött kifelé. Kíváncsian, unaloműzésként. A félig-meddig elhúzott függöny mögül, messziről is látszódott, hogy a benti lányok, hölgyek is igencsak szépecskék.

A belépő fiatalemberen mindnyájuknak megakadt a szeme. Mértéktartóan elegáns öltönyben volt, fehér ing, kékes nyakkendője jól harmonizált a kék szemeihez. Szoborszerű, rezzenéstelen arca alig árult el valamit. 

– Jóképű fickó! – suttogta az egyik lány. „Áhá” – jött a válasz halkan, „De igencsak félénknek tűnik” – szólt egy másik – „Fiatal!” Bólogattak egymásnak, közben le nem vették tekintetűket a fiatalemberről.

A helyzet, a hangulat, a kép szinte idilli. Más nincs is a patikában, csak ők: a jóképű fiatalember, vele szembe a pult mögött, a csinos patikus hölgy és hátrább, a kíváncsiskodó patikus-lánykoszorú. Álltak és nézték a jövevényt.

A fiatalember átnyújtotta a kitöltött, aláírt receptjét. Rajta a neve, életkora, lakcíme. Lennebb pecsét, orvosi aláírás.

A patikus kisasszony átvette a receptet, s amint rápillantott, kissé, alig észrevehetően, felhúzta a szemöldökét, és amikor elfordult, a szája szélén enyhe mosoly jelent meg. Kimérten hátralépett, bennebb ment, egy távoli szekrény fiókos részéből kiemelt néhány dobozkát és fordult is vissza a várakozó ifjúhoz. A recept már nem volt a kezében. Azt már odabent a többi patikus lány böngészte.

A kiszolgáló patikuskisasszony a fiókból kivett dobozokat most már mosolyogva, kedvesen, a pulton keresztül, átnyújtotta a fiatalembernek. Valami fura csomagolásban, fényes, átlátszó műanyag borításban, rombuszalakú kartondoboz, benne fehér és kék színű pirulákkal.

A fiatalember kissé csodálkozva nézte, mintha értetlenkedne, hogy mit is kapott.

„Nahát, micsoda ez?” – kérdőn nézett, de nem szólt.

– Ezt vegye be! – mondta a patikuskisasszony – „Forever man” ezt írták fel Önnek. Megismételte kihangsúlyozva: „Forever man” – ez kell magának!

– Naponta egyet, étkezés után, este lefekvés előtt!

– Jó úgy lesz – bólint rá a fiatalember. Fizetett és fordult is.

Kifele menet nem látta, hogy odabent, a háttérben csoportosan kukucskáló, kíváncsiskodó patikuslányok kuncogva nézték a távozását.

Ők már tudtak valamit…

„Forever man… forever man” – mondogatta magában az utcán lépkedve a fiatalember. „Mi lehet ez?” – magában hümmögött és sietősen lépkedett hazafele. Amikor pár napja, az orvosa átadta neki a receptet, jóformán oda se figyelt a magyarázatára mire is kell ez neki. Tudta, érezte, nincs valami rendjén nála. Ezért ment kivizsgálásra.

Másnap. Délután naplemente után, úgy estefele, megszólalt a fiatalember lakásajtaján a csengő. Odalépett az ajtóhoz. Kinyitotta. Meglepődve nézte a jövevényt. Az ajtóban a tegnapi patikuskisasszonyt ismerte fel. Aki csak állt a küszöbön, fura arckifejezéssel, és köszönés nélkül, de kedvesen, szinte parancsolóan kérdezte:

– Bevette?

A fiatalember hírtelen szólni sem tudott, csak kérdően felvonta a vállát, szemöldökét felhúzta. Némán értetlenkedve rázta a fejét. Nem értette mit akar a patikuslány, meg hogyan került ide.

 ”Mi akar ez lenni?”

– A „Forever man”-t , – úgy-e bevette? – szólt ismét a patikus kisasszony, most már mosolyogva, huncutkásan.

– Egyedül van? – kérdezte tovább.

 A fiatalember „igent” jelezve bólintott, még mindig meglepve és látszódott az arcán nem tudja mire vélni a patikuslány kérdését. És egyáltalában, hogy van Ő itt, miért jött ide a lakásához?! – cikáztak a gondolatai a fejében.

A bólintás után, a lány se szó, se beszéd, a fiatalembert szép lassan akkurátusan maga előtt betolta a lakásába. Vállával bepöccintette a bejárati ajtót, kimérten, hatásosan az ajtó melletti fogasra dobta a felöltőjét, gyengéden taszigálva maga előtt a hátráló elképedt fiatalembert, egészen a belső szobáig. Odabent egy szempillantás alatt körülnézett, majd szép lassan, szótlanul, akkurátusan kigombolta blúzát, leeresztette szoknyáját, s szemeit egy pillanatra sem levéve az öt továbbra is némán bámuló ifjúról, a többi ruhadarabot is, kombinét, melltartót a közeli székre ejtette. A kővé dermedt fiatalembert magához húzta, megcsókolta. A közeli ágy felé fordította… 

Másnap ismét estefele, ugyanabban az időtájban, mint előző nap, megint szólt az ajtócsengő a fiatalembernél. Nyitotta az ajtót. Tágra kerekedett a szeme. Mintha már látta volna ezt az arcot… Most egy másik patikus lány állt az ajtóban. Ő is csak annyit kérdezett:

– „Forever man” – bevette?

Bólintás. Vetkőzés. Belső szoba…

Harmad-, negyednap ugyancsak sorra becsöngettek a patikuslányok.

És csak kérdeztek. A szokásost: „Bevette?”

Ők mindnyájan a receptről megtudták az ifjú lakcímét. És sorra jöttek. Tudták, hogy mire.

 „Forever man…?” – A fiatalember már csak mosolygott a jövevényekre.

Tudta mit kell csinálni.

Halasi Miklós - Egyperces pillanatok - Az élet értelme

– Az élet értelme? A válasz egyszerű: újabb, a korábbiaktól eltérő élmények gyűjtéséből áll. Tényleg ennyi és nem több. Az élmények tesznek bennünket tapasztaltabbá, bölcsebbé, ruháznak fel széles látókörrel, ezektől leszünk toleránsabbak.

– De mester, mi van a rossz dolgokkal?

– Azok is élmények. Nem lehet mindig csak jó, pozitív hatás az életünkben. Kellenek a rossz dolgok is, hogy a körforgás fennmaradjon. Ezek a negatív élmények. A jó és rossz történések szükségesek a személyiségünk csiszolásához. Az egyik nélkül nem tudjuk értékelni a másikat.

– Én nem szeretnék rossz élményt...

– Azt senki sem szeretne, de törekedni kell azokra a hatásokra, amiket korábban még nem tapasztaltál meg – persze ésszerű határokon belül. Én sem vagyok kíváncsi arra, milyen lehet az, ha levágnák a kezem vagy elütne egy autó. Amikor lehet, olyan élményeket kell gyűjteni, ami önmagad és környezeted hasznára válik. A sors úgyis csak ebbe az irányba visz.

– Aztán jön egy földrengés...

– Ezek a külső hatások, melyekre szükség van ahhoz, hogy új helyzetet teremtsenek és kihatással legyenek a világra. Ha nem történne semmi, unalmas lenne az élet, nem lennének újabb megoldandó szituációk.

– De ott vannak a halottak, akik ártatlanok...

– Ártatlanok? Vigyázz ezzel a szóval, mert csak a te mércéddel azok. Szubjektív dolog, hogy ki ártatlan. Miben? Mi alapján ártatlan? Csak megérdemelten halhat meg valaki? Mi alapján megérdemelten? Ha végiggondolod a kérdéseket, nem tudsz rájuk jó választ adni, csak kitérni. Sok ilyen szavunk van, amit akár hónapokig is lehetne boncolni.

– Én nem vágyom ilyen élményre. Ha pénzem lenne...

– Pénz? A pénz csak egy eszköz, amivel azt hiszed, hogy élményeket vásárolhatsz, de az igazán fontos tapasztalatokat sokszor pénz nélkül is megkapod. A pénz csak arra jó, hogy másféle élményekben részesülj, mintha nem lenne. Felesleges, mert az emberi értékeket inkább eltakarja, mint megmutatja. Nem leszel bölcsebb vagy jobb ember tőle. Ha mégis megadatik, érdemes úgy felhasználni, hogy több embert emelhess fel általa, például iskolákat alapíthatsz, segíthetsz vagy segélyeket adhatsz a rászorulóknak bizonyos kultúrákban. De ha megnézed, a legtöbb esetben anélkül is boldogok tudnak lenni az emberek.

– Igaz, a pénzt nem lehet átvinni a túlvilágra. Inkább új élményeket szereznék.

– Ha gondolod, jobb kézről máris megajándékozhatlak eggyel. Bár szerintem úgyis kaptál eleget fiatalkorodban. A világ összes élménye nem lehet a tied. A sors adta lehetőségek közül te választhatsz, milyeneket szeretnél megélni. Azt senki sem tudja, hogy ki meddig teheti ezt meg, de ez így van jól. Ha valaki rájön az élet nyitjára, onnantól fogva élni fog a lehetőségekkel.

– Ezeket a gondolatokat miért nem írta le valahová, hogy megmaradjanak az utókornak?

– Mert mindenkinek magának kell megtapasztalnia az élet mikéntjét. Ha mindenki kezébe adnánk a megoldást, az lehet, hogy valakinek segítség lenne, de a legtöbben nem értenék meg. A saját tapasztalat az, ami megmarad, a többi elfelejtődik. Neked kivételesen mégis elárultam ezt a titkot, de te is tudod miért...

– Igen mester, tudom és köszönöm! Sajnos már én sem adhatom át másnak, mert a gyertya fénye az utolsókat táncolja. Mindjárt elalszik, ahogy mi is, mert nem lesz levegőnk itt a romok alatti pincében.

Halasi Miklós - Egyperces pillanatok - Helyfoglaló

Elégedetten nyúltam el a parton, behunytam a szemem. A nap forrón sütött, ezért inkább az árnyékba feküdtem, bár a sugarak néha ott is elértek a faleveleken keresztül. A hullámok csobbanása a fülembe kúszott, elringatta, zsongatta az agyam.

Kinyíltak az érzékeim: orromba a frissen sütött lángos illata kúszott, néha főtt kukorica illatával vegyült. A hullámok hangjait a nyaralók zsongása, beszélgetése szakította meg. Néha gyerekordítás tette élvezetesebbé a melankóliát, máskor vihogó tinilányok tárgyalták ki az előző napi estét. A nyár utolsó napjain annyian voltak a víz mellett, mintha csak július közepe lenne.

– Már ne haragudj, de a helyemen fekszel! – szólalt meg egy női hang felettem.

Kinyitottam a szemem, hunyorogtam a hirtelen fénytől és felnéztem. „Nekem szóltak vagy valaki másnak?” – futott át az agyamban a gondolat. Egy kalapos, középkorú hölgy állt mellettem napszemüvegben, csípőre tett kézzel, vállán táskával.

– Elnézést! – nyögtem, ahogy felültem. – Hogy hol fekszem?

– A helyemen! – szólt határozottan a szőkeség és a táskáját határozottan mellém dobta le a fűbe.

– Már bocsánat – néztem körbe –, de számtalan hely van körülöttem.

Úgy éreztem magam, mintha egy üres buszon foglaltam volna el más helyét. Nem értettem, hogy miért nem fekszik máshová, hiszen a parton egy csomó üres terület volt. Miért pont én vagyok útban?

– Igen, van pár hely, de itt én szoktam feküdni! – nagyon ragaszkodott a helyéhez a nő, egyre türelmetlenebbül várta, hogy távozzak.

– Rendben, de én nem szeretnék átpakolni máshová. Én voltam itt előbb!

– Az lehet, de ez az én helyem! – kötötte az ebet a karóhoz. Látva a makacsságát, egyre jobban kezdtem ragaszkodni a birtokomhoz:

– Nincs kiírva, hogy ez a zöld fűszál itt ni, ez foglalt lenne. Van itt valahol egy tábla netán?

– Nem csak ez a fűszál, hanem ez a sok! – mutatott körém. Eszem ágában sem volt felállni, és amíg a törölközőmön ültem, addig biztosan uraltam a kis földdarabot.

– Miért pont ide? Miért az én helyemre? – kérdeztem hunyorogva. Láttam, hogy lassan elveszti a türelmét.

– Mert erre jön az árnyék és nem akarok leégni.

– Én sem akarok, ezért ültem ide – vontam meg a vállam. Látta, hogy nem sokra megy velem, ezért leguggolt elém, a szemüvegét levéve, szúrósan nézett a szemembe:

– Jobb, ha nem szórakozol velem!

– Pedig jobb lenne, ha szórakoznék – vigyorogtam. – De tudod mit? Átadom a helyem, viszont valamit, valamiért...

A következő pillanatban elkaptam a fejét, a kalapját levertem, kibillent a guggolásból és térdre esett. Finoman és szenvedélyesen csókoltam meg a párom.

Egervári József - Viszonylatok

Egy férfit ki kell elégíteni, ez a nő dolga, élvezni sem kell, de kötelesség, mert a férfi nem működik másképpen, legyen tele a hasa, legyen üres a zacskója, intette anyja. Nem szólt semmit, nem akarta megbántani. Huszonnyolc évesen talán tudja már, hogy mit kell tenni. Tanult nő, okos, csinos, de mégsem szerelmesedett bele még egyetlen pasiba sem. Amíg az egyetemen tanult, nem volt rá ideje, kiváló akart lenni mindenből, kivívni apja elismerését, aki gépészmérnökként szigorú, szűkszavú ember volt, de láthatatlan, elszakíthatatlan szálak kötötték össze őket, nem is volt szükség szavakra. Ritkán és csak keveset beszélgettek, burkolt üzenetei csak anyján keresztül jutottak el hozzá; apád is azt mondja, legyen meg a nyelvvizsgád, apád is azt mondja, belgyógyász legyél, apád is azt mondja, a szike nem egy nő kezébe való, a sebészek csak rombolnak, te építs, apád is azt mondja, hogy minden pasi disznó. Ezt ő tudja csak igazán, tette hozzá savanyú képpel anyja, de aztán el is harapta a szavakat, felállt a fotelből és kiment a konyhába. Belgyógyász lett. Az is. Szike is került a kezébe. Tudni, látni akarta, mi van belül az emberi testben, ő akarta rendbe hozni.
Érzékelte, hogy kényes egyensúly mentén működnek szülei, de soha nem volt egy hangos szó sem közöttük, apja sokat dolgozott, anyja szinte soha nem csinált semmit, ritkán elmentek egy koncertre, színházba, de soha nem hívtak vendégeket, soha nem mentek vendégségbe. Nem voltak barátaik.

A férfiak maguknak valók, kislányom, ha nem zavarod meg az életüket, akkor egészen jól viselnek mindent, de soha ne akard nekik megmondani, hogy mit csináljanak, mert akkor összedől a világ. Dicsérd őket, még ha hülyeséget beszélnek is, ha pocsék szeretők, ha béna apák, akkor is, mert ez nyugalmad záloga, a hosszú házasság titka. Ők pénzt keresnek, mi pedig elköltjük. Tisztességes üzlet. Az a néhány apróság, melyet meg kell tenni ezért az ideális állapotért, az igazán semmi.

Egyszer megkérdezte anyjától, hogy boldog-e, aki azonnal rávágta, természetesen, lehetnék hajléktalan is, vagy nyomorék, hát, mi bajom lenne? Nézte a szemét, de meg sem rebbent.
Kereste magának a pasit, de nem találta, az önjelöltek szóba sem jöhettek, valamiért egyik sem volt tökéletes, mindből hiányzott valami, pedig már nagyon vágyott rá, hogy megölelje valaki. Huszonnyolc éves doktornő, és még szűz; nevetséges, szégyenteljes. Utálta magát.
Egy este, zuhanyzás után megállt a tükör előtt, tetőtől talpig átvizsgálta magát, feszes, gömbölyű mellek, se nem kicsi, se nem túl nagy, lapos has, formás csípő, hosszú combok, szép lábak, na, és még hozzá a gyönyörű arc, égő szemek, derékig érő, vörös, hullámos haj. Női szemmel is szépnek ítélte magát, s nem értette, akkor miért nem talál magának pasit.
A pasik csak azt akarják, hogy minél gyorsabban ágyba döntsenek, bólogatott elmélázva anyja, ma már nincs is szinte udvarlás, megváltozott a világ, nincs kedvesség, nincs kommunikáció, neked kell okosnak lenned, sőt, egyenesen rafináltnak, hogy megkapd, amit te is szeretnél. Nem, nem a szexre gondolok, egy nőnek nem számít, hogy kielégül-e vagy sem, hanem az imázs, a külsőségek, melyek a nőt igazán nővé teszik a férfiak világában. Nem a nőnek kell kívánni a férfit, hanem fordítva, meg kell őrjíteni, tudatosítani kell benne, hogy a tenyerén kell hordoznia, mert egyébként elveszíthet. Örökre.

Te így csináltad, anya?, nézett rá elgondolkodva; az volt az érzése, hogy anyja nem mond igazat. Megrázta a fejét, dehogy, kislányom, felelte. Sajnos én már csak közben jöttem rá, mit kellene tennem, de akkor már mindegy volt. Azért mondom el neked mindezt, hogy felkészülj, ha egy férfiből nem faragsz embert, akkor örökké egy mocskos disznó marad.
Nem értette anyját, úgy sejtette, félelmes titkok gyötörhetik, vagy pusztán csak elégedetlen, kielégítetlen, netán másra vágyik, mást akar, csak magának sem meri bevallani. Gyáva volt ahhoz, hogy elhagyja az apját, új életet kezdjen. Meg sem tudna élni, éhen halna. Rosszkedvű lett attól, hogy anyjáról ilyeneket gondol, igyekezett erősen pozitív képet keresni róla, örömmel átszőtt élményeket, ám semmi sem jutott eszébe, anyja huszonnyolc éve az élete része, de mint csak egy fogas, egy ruha, egy unalmas könyv. Kezdte megérteni apja szűkszavúságát, anyjával csak a férfiakról és a szomszédokról lehetett beszélgetni, Krazsák doktorról, akinek a bőre alatt is pénz van, Simoncsiknéról, a fiatal tanárnőről, akinél nagyobb ribancot még nem hordott hátán a föld, Gizér Bandiról, a házmesterről, aki soha nem csinál semmit. Anyja sem csinált semmit, főzött, mosott, halálra szekálta a bejárónőt, tévét nézett, ritkán keresztrejtvényt fejtett. Hat éve olvasott egy könyvet. Még csak a harmincadik oldalnál járt.

Másnap négykor végzett a kórházban, bement az orvosi szobába, levette a köpenyt, fáradtan ült le a fotelbe. Meghalt egy idős hölgy. Belefáradt az életbe. Ez mindig megviselte. A halál lehelete félelmetes és titokzatos, sosem érezte, hogy már itt az idő, csak megtörténik minden, s ez az egyetlen bizonyosság, mely nem elodázható. Tudta, de nem volt képes elfogadni.
Kopogtak az ajtón, belépett egy fiatal férfi. Összeakadt a tekintetük, olyan volt, akár egy enyhe áramütés, kihagyott a szíve egy pillanatra, aztán elpirult, zavartan pakolászni kezdett az íróasztalán. Bemutatkoztak egymásnak, a férfi a kórház informatikai rendszerét vizsgálta át, új számítógépet és monitort hozott. Amint végzett, elköszönt. A doktornő elalélt a mosolyától. Biztosan már nős. Lehet, gyerekei is vannak. Egy ilyen pasi, akitől az ember lányáról az első pillantásra lecsúszik a bugyi, nem lehet szingli. Nem, neki nem lehet ekkora szerencséje. Soha nem volt. Fáradtan indult haza, csak egy forró fürdőre és egy pohár Martinire vágyott, bár nem volt benne biztos, hogy csak arra. Örült annak, hogy már nem az anyjáékkal lakik, nem akart idióta kérdésekre válaszolgatni.

Másnap is összefutott a folyosón a férfivel, egy bizonytalan mosoly kíséretében zavartan köszöntek egymásnak, aztán mindkettő ment a dolgára. Majd a következő nap is. Pénteken a műtő előtt találkoztak, a szokásos ceremónia zajlott le, már elhaladtak egymás mellett, amikor a férfi utána kiabált. Doktornő, várjon egy pillanatra; benyúlt a táskájába, s előhúzott egy szelet Mercit, keserű csokoládé, a kedvence, elnevette magát, a férfi is; az életmentőknek jár, fűzte hozzá, aztán már indult is tovább.

Néha eszembe jutott, hogy mérget kellene az ételbe keverni, de gyáva voltam hozzá, mondta anyja, ha keveset teszek bele, akkor eredménytelen a kísérlet a boldogságra, és nem akartam életem végig börtönben rohadni. Na, de anya, csapott az asztalra dühösen, normális vagy? Nem, nem vagyok az, csak boldogtalan, csóválta meg a fejét anyja.
Este befeküdt a kádba, vitt magával egy nagy pohár Martinit, hétvégén nem dolgozik, már ez is öröm. Élvezte a forró vizet, csak feküdt mozdulatlan, kortyolgatta a Martinit, s arról ábrándozott, hogy a herceg becsönget, beköti hófehér lovát az előszobába, a radiátorhoz, ölébe kapja és megcsókolja. Hülye picsa, nevette el magát, azt mondják, az összes fehér ló megdöglött már, és az összes herceg is, egy férfit ki kell elégíteni, ez a nő dolga, jutott eszébe anyja intelme, nem a nőnek kell kívánni a férfit, hanem fordítva. Ez baromság! Ő most nagyon kívánt egy férfit, oly nagyon, hogy szinte fájt, de azt nem tudta eldönteni, hogy a teste akarta ezt ennyire, vagy a lelke. Mindegy is volt.

Kikászálódott a kádból, megtörölközött, magára tekerte a finom, puha törölközőt, kicsit szédült a Martinitől, kellemesen kábának, vigyorgósnak és nemtörődömnek érezte magát, megállt a tükör előtt, grimaszkodott, kinyújtotta a nyelvét, nevetett, s úgy döntött, lefekvés előtt tölt magának még egy pohár Martinit, csak hogy még jobban aludjon.
Csörgött a telefonja, anyja hívta. Nem akart vele beszélni, de aztán csak felvette a telefont; szia anya, nem érek most rá, készülődöm, buliba megyek, hadarta el egy pillanat alatt. Anyja dohogott, beszélgetni akart kicsit, egész héten sem tudtak beszélni; a doktornő legszívesebben rávágta volna, hogy nincs is miről beszélni, de lenyelte a durva gondolatot; anya, késésben vagyok, sietnem kell; csak ne felejtsd el, amit mondtam a férfiakról, rebegte ártatlannak tűnő hangon anyja, s köszönés nélkül kinyomta a telefont.

Lesújtva állt a nappali közepén, az élete reménytelenül bonyolultnak látszott, disszonáns felhangokkal, kimondatlan kérdésekkel, kimondatlan válaszokkal. Váratlanul megszólalt a csengő, összerezzent. Este nyolc óra volt. Nem, nem megy be dolgozni, akárki is kéri, akárki is jött érte, az biztos!

Dühösen indult az előszobába, erőteljesen nyitotta a zárat, a kilincset, lendületesen kitárta a bejárati ajtót. Egy óriási rózsa csokor nézett vele farkasszemet, gyönyörű, illatozó vörös rózsák, legalább vagy húsz szál. Lassan emelte fel tekintetét, Máté nézett vissza rá, az informatikus a kórházból. Visszafogottan mosolygott; igen, a kórházi adatbázisból kerestem ki a címét, doktornő, rossz ötlet volt, törvénytelen, tudom, de nem volt más lehetőségem, muszáj volt; muszáj volt?, kérdezett vissza halkan, remegett keze, lába, kinézett a folyosóra, hátha ott ácsorog a fehér ló, de csak a felette lévő emeleten lakó szomszéd intett oda, jól megnézte a férfit; aztán érthetetlen módon besodródtak az előszobába, az ajtó mintha magától csukódott volna be, a zárak önálló életre kelve élesen kattantak. A férfi levette a cipőjét, aztán odalépett hozzá, átölelte, úgy érezte, hogy a testén érthetetlen izzásba kezd az az egy szál törölköző; aztán megcsókolta, kemény és erőteljes ajka volt, rövid szakálla csiklandozta a száját, de jó volt, kimondhatatlanul jó volt, kurva jó volt; ösztönösen vetkőztetni kezdte a férfit, aztán róla is lekerült a törölköző, kezdte elveszíteni eszméletét, amikor bőrük egymáshoz ért; ennek súlyos égési sérülés lesz a vége, biztos volt benne.
Egy férfit ki kell elégíteni, ez a nő dolga, hallotta fejében anyja monoton, színtelen hangját, letérdelt elé, igen, megteszi, persze, a férfiben kell vágyat korbácsolni, igen, a férfiben; szégyellte magát, remegett mindene, meztelenül térdelt előtte, nemi szervét fogta, gyomrában, hasában ezer áramütés, villámlás gyújtott tüzet.

Hé, hé, állj fel, emelte magához karjainál fogva a férfi, ne siess, az egész éjszaka itt van még előttünk, átölelték egymást, csókolóztak, a férfi simogatta a hátát, a fenekét, érezte, hogy mellei megkeményednek, mellbimbói ágaskodtak, a vágy betolakodott minden sejtjébe, felborította a rendet, akár a magas láz, felégetett mindent; lehunyta szemét, sosem sejtette, hogy a gyönyör ekkora gazember, ilyen álnok, szemfényvesztő, ilyen szépségesen édes. A férfi mögé lépett, hátulról átölelte, a doktornő visszafordította a fejét, így csókolóztak tovább; kezébe fogta melleit, ő ágyékához nyomta fenekét; mintha csak egy örvény ragadta volna el, forgatta, forgatta vadul, egyre magasabbra; amikor a férfi a combjai közé csúsztatta ujjait, mintha darabjaira hullott volna a világ, hogy utána ismét összerendeződjön, de teljesen másképp, mint amilyen előtte volt, csupa fény, csupa szín, csupa tűz.

Hétfőn a műtőből jött ki, amikor meglátta anyját, aki ott ült egy rozoga, fehér padon; felpattant, elindult felé, halvány mosoly húzta meg ajkát; apád hajnalban meghalt, közölte hidegen; édesem, végre szabadok vagyunk! Megmeredve nézte anyja arcát, a finom ráncokat szája szegletében, szürkéskék, hideg szemét, melyben semmiféle érzelem sem tükröződött; még két műtét vár rá, este tíznél előbb nem fog hazaérni, Máté vidékre utazott, két napra; kislányom, apádat el kell temettetni, de nem akarok túl sok pénzt költeni erre; Rozival, a barátnőmmel megbeszéltük, hogy néhány napra leutazunk Zalakarosra, ki kell pihenni ezt a szörnyűséget, a temetkezési vállalkozónak megadtam a telefonszámodat, ha esetleg még valamit intézni kellene. Nekem nincs most idegzetem ehhez, drágám, ugye megteszed?
Állt mozdulatlanul, nézte anyját, aki beletúrt festett frizurájába, pocsék színész volt, remegett a keze, de legszívesebben már ülne a kocsijában, robogna Zalába; jól van, anya, menj, elintézek én mindent, indulj Zalakarosra. És vissza se gyere. Soha többé!
Lerogyott a rozoga, fehér padra, csak bámult maga elé, nem tudta felfogni, hogy mit jelent végre szabadnak lenni, de végre szabad volt. Gondolatban megölelte apját. Utoljára.

Rácz Lilian - Tűz

„Mert elhagyatnak akkor mindenek.”

 - Pilinszky

1.

 – Lennél szíves elmosogatni legalább most az egyszer? – kiabált ki Judit az étkezőből, miközben hangos csörömpöléssel szedegette össze a már használt tányérokat, evőeszközöket, poharakat az asztalról. – Ennyit igazán megtehetnél, ha már egész nap kizárólag a gépedet bújtad.

 – Megyek már – sóhajtott nagyot a Zoltán, letette öléből a laptopot, feltápászkodott a kanapéról, s odabattyogott a konyhába, ahol nagy halmokban tornyosultak a mosatlan edények, s ő úgy érezte magát, mint valamiféle gályahajós rabszolga, aki csak szolgál és szolgál, némán teszi a dolgát, és a világon senki sem kíváncsi a véleményére.

 – Komolyan nem tudom megérteni, miért olyan nagy kérés az, hogy elmosogass. Mindig mindent megcsinálok helyetted, mert te olyan kényelmesen vagy a kanapén, Isten tudja, mit művelsz…

Judit hangja felolvadt az éter zajában, s ő egyszerre érezte magát hirtelen végtelenül idősnek, olyannak, akinek minden mozdulat éghasadás és földindulás: külön csoda, s külön borzalom egyben. De közben érzékelte a gyomrában az energiát, ami most tehetetlen dühként kezdett összpontosulni ökölbe szorított kezében. Csak nőtt és nőtt benne, másodpercről másodpercre, ahogy a zümmögés továbbra is tartott, s már igazából azt sem tudta, miért ennyire dühös, kire haragszik valójában, a fejében csak képek, gondolatok és elmosódott hangulatfoszlányok kezdtek kavarogni, mint valamiféle hatalmas örvény, ami kérlelhetetlenül beszippantotta mindenét. Látta a laptopon az Ő képeit, az arcáról, hajáról, csodálatos szemeiről. Igazából semmi különleges nem volt ezekben; hogyan is lehetett volna, hiszen alig ismerte. Mégis ő járt a fejében, tőle tudott volna felrobbanni mindene, minden apró sejtje, molekulája és atomja, minden csak felé vonzotta. A keze egyre erősebben szorult ökölbe, a torkában gombóc formálódott, a gyomra apróra zsugorodott…

 – … és komolyan mondom, el sem tudom képzelni, minek nyomkodod a telefonodat annyit, rám pedig már egy percet sem szánsz igazából, és…

Szerette a feleségét… valamikor. Igen magabiztosan ki merte ezt így jelenteni, bár hogy azok a szívének rejtett zugaiból kiinduló, mostanában már mindent elsodró érzések pontosan mikor kezdődhettek, maga sem tudta volna megmondani biztosra. Talán akkor, amikor egy szokásos bevásárlás alkalmával összetalálkozott a pillantásuk a boltban a tészták és a liszt sorában, teljesen lehetetlen körülmények között.

Judit akkor sem értette, mit néz annyira a férje, és csak legyintett, nem is figyelt oda, mert az instantkávét kereste nagy beleéléssel.

– … és emiatt azt érzem, elhanyagolsz. Pedig olyan jó lenne egy kis tűz, és nem tudom, miért van ez, pedig én tényleg mindent próbálok megtenni…

Ez már túl sok volt, túlságosan fájt, fájt a szíve érte és mindenekelőtt magáért, magáért.

És ekkor egy teljesen lehetetlen és elrugaszkodott ötlet hasított az agyába, mint egy éles kés. Elmondja neki.

 – Elég legyen! Vége – szólalt meg Zoltán először emelt, s egyre inkább elhaló hangon. Mélyet sóhajtott. – Van valakim, Judit, érted? Van valakim. Ő… Én… Nem is tudom, hogy kezdődött, de nem volt komoly, csak egy kis flörtnek indult, de tudod, hogy van az ilyen, nem, Judit? Neked is biztos volt ilyen, ugye, volt? És nem gondoltam volna, hogy… hogy…

Judit csak állt vele szemben, szemét tágra nyitotta, s úgy tűnt, mint aki lefagyott: sóbálványként meredt a férjére.

 – Takarodj a lakásomból – nyögte pár másodperc elteltével, arcát a kezébe temetve. Masszírozni kezdte a halántékát, s úgy tűnt, mondani fog még valamit. Végül csak elsírta magát.

2.

Az első néhány héten boldogok voltak. Egy idő után azonban valami elkezdett fakulni, és Zoltán számára a Szeretővel töltött napok is szürkévé váltak, mint egy közepesen esős novemberi nap; s ez különösen fájdalmas volt annak tudatában, hogy ezek a napok egykor a nyár leggyönyörűbb pillanatait idézték. Ráadásul annyira fiatal volt a szeretője, még szinte gyerek.

Hazavágyott. Újra és újra azon kapta magát, hogy elképzeli a városon kívül fekvő, csendes házukat, a benne levő összes tárggyal, a könyvekkel, amiket régebben annyira lelkesen gyűjtött és olvasott, a képekkel, amiket a különböző alkalmakkor készítettek.

Nem emlékezett, hogy került oda, de ott találta magát. Judit még ott lakott, látta, mivel az erkélyen voltak a kis cserepes növényei, amiket olyan nagy gonddal ápolgatott, de ő maga munkában volt. Bement. Minden lépés, amit megtett, olyan volt, mintha egy számára már ismeretlenné vált területet hódítana meg újra, s ez valamiféle furcsa örömmel töltötte el. Első látásra minden ugyanolyan volt, mint ahogy azon az ominózus napon ott hagyta, s csak pár másodperc nézelődés után kezdte észrevenni az apróbb változásokat. Eltűntek a képek, a kedvenc könyveinek is csak hűlt helyét találta, az ott maradt ruhái szintén sehol nem voltak. Ezek azonnal elkezdték zavarni, sőt egyenesen idegesíteni őt.

 – Ennyire felejthető lennék? – gondolta magában, s kezdett kételkedni abban, hogy jó döntés volt-e egyáltalán odamenni. Gyorsan el is hagyta a lakást, mert kezdtek furcsa érzések kavarogni benne, már semmiben sem volt biztos; de legfőképp az foglalkoztatta, hogy hova lettek a ruhái, s még inkább a könyvei. Nagyon szerette azokat a példányokat.

3.

Még néhányszor vissza kellett térnie a házukba, hogy rájöjjön. Az utolsó alkalommal újabb villámcsapásként érte a felismerés: a régimódi komód és a kandalló között levő helyre ruhák és könyvek voltak bedobálva a lehető legkisebb érzékenységgel, minden össze-vissza gyűrve. Mind az övé volt.

Ahogy a szemét a kandalló belsejére emelte, észrevette a még nem teljesen elégett könyvdarabokat; a kis adag ruha már eléggé szétmállott.

 – Szóval ennyit érek – gondolta magában, s a régóta nem érzett, emésztő düh újra fellobbant benne valahol mélyen.

Összeszedte Judit jó néhány ruháját – bár fogalma sem volt, mik a kedvencei –, illetve a szépítkezőasztal taralmát is egy szatyorba söpörte. Aztán a kandallóhoz ment és ráborította mindet a még izzó parázsra. Ezután rágyújtott egy cigarettára, és ahogy igen nagy lelki nyugalommal szívta a füstöt, valamiféle kellemetlen érzés tört rá. Koszosnak érezte magát, mocskosnak, mintha mindene beszívta volna a kandallóból áradó füstöt. De ez eltörpült amellett, amikor megérezte a szagot, a saját szagát. Büdös volt, mintha minden szerve belülről rothadna.

Az elszívott csikket remegő kézzel rápöccintette a halomra, majd a nappaliban anyaszült meztelenre vetkőzött, a ruháit a kanapéra dobta, és így vonult be a fürdőbe. Nézte magát a tükörben, de nem látott semmi elváltozást. A kosz és a bűz azonban továbbra is jelen voltak az érzékeiben, és már egész testében remegett, amikor a zuhany alá lépett. A tűzforró víz azonban nem hozta a várt enyhülést.

A fürdőszobából átsietett a nappaliba, hogy magára vegye a ruháit, ám azok már nem voltak a kanapén. Félig már futva, remegő testtel visszament a fürdőszobába, ám persze ott sem voltak.

Kezdett összezavarodni.

A nappaliba immár csendes, lassú léptekkel ment, dobogó szívvel. Ahogy befordult a kandalló felé, sóbálvánnyá dermedt. Felesége halkan dúdolgatott magában, miközben a ruhákat egy fémdarabbal, egyesével a tűzbe eresztette, miután mélyen beléjük szagolt.

 – Kérem vissza a ruháimat – nyögte ki halkan Zoltán, miközben a nőt nézte.

– Mindig is olyan jó illatod volt – suttogta Judit mélázva, miközben egyenesen a tűzbe meredt. Ezután kissé leguggolt, egyik kezébe a forró vasat vette, a másikba pedig felkapott a földről egy kannát tele valamilyen folyadékkal, majd felé kezdett lassan lépkedni. – Egy rossz mozdulat, és ezzel a vasdarabbal foglak megpiszkálni. Elég világosan fogalmaztam?

 – Mi a… - kezdte volna Zoltán, miközben hátrálni kezdett, megbotlott és el is esett a mögötte levő asztalkában, amin a közös képeik sorakoztak. Pár másodpercig csak nyöszörgött az eséstől, aztán érezte, ahogy folyadék kerül mindenére. Ahogy az érzékei újra működésbe léptek, felfogta, miben is úszik mindene.

Benzin.

Kétségbeesetten a feleségére kapta a tekintetét, aki csak erre a felismerésre várt.

- A tüzet hiányoltuk, nem igaz? - szólalt meg egy cigarettára gyújtva, miközben félredobta a kannát. Mélyen beszívta a füstöt, majd a férfi irányába pöckölte a még égő csikket. – Íme hát!

Tóth Margit - A füstölt kolbász

A füstölt kolbász történetéhez nagy feneket kerítek, úgy mint annak idején( isten nyugtassa ) szegény Dénes bácsi tette.

Hogy volt, hogy nem volt, de tata és mama akikről a történetem szól negyvenhat évet töltöttek el egymás mellett. Az addig tartó út egyáltalán nem volt sima. Végigdöcögték. Megmaradtak egymásnak jóban-rosszban, egészségben-betegségben, nélkülözésben-bőségben. Hogy mi tartotta egybe őket? Még önmaguk előtt is megmagyarázhatatlan titok maradt. A sok civódás- perpatvar kovácsolta volna acéllá életük fonalát. Ki tudja?

A lila vederbe besarvalt káposzta finomra beérett. A levelek is megpuhultak benne. – Itt az ideje, hogy a cserépfazék es lekerüljön a szekrény tetejiről és megkezgye rendeltetésit. –   gondolta örömmel anyóka. Már érezte is a benne rotyogó füstölt hússal vagy kolbásszal megspékelt töltött káposzta illatát. – Káposzta – káposzta, de hús is kell belé! – morfondírozott anyóka. Nagy zérussal sikerült egy bő kilónyi, őrölnivaló disznóhúst beszerezni. Ez is egy külön történet. Aztán apó sok istálkodás után valahogy, nagynehezen leőrölte.

– Van káposzta. Van őrölthús. Éppen egy darabocska füstölt csülök, oldalas hiányzik belőle! –göngyölgette tovább kívánságait anyó. Rendszerint a töltelék masszáját is megbolondította egy kevés apróra vágott füstölt hússal, az adta meg az igazi smakját. – szerinte. Ha délután tette oda főni a káposztát, éjfélig őrizte. Változtatott az időponton. Mivel vasárnapi ebédre szánta, gondolta, hogy szombaton összerakja. Vasárnap, korán odateszi főni. Szombat délután, öt óra tájékán hozzakezdett a töltött káposzta előkészítéséhez:

Feltette a lapítót az asztalra. A lapíton a kék válingocska, benne a lényeg ,az őrölt disznóhús. Mellette: a rizzsel telt doboz, egy tojás ,só, bors, paprika, no meg egy csipetnyi csombor. Igen – igen. A csombor elmaradhatatlan fűszere a jó káposztának. A kályhán apróra vágott dinsztelt hagyma, zúzott fokhagymacikkel. Egy nagyobb csészében forrt a víz. Ugyanis anyó a töltelékes masszába mindig egy kevés zobogó vizet öntött, hogy jópuha legyen a töltelék.

Türelmüket kérem! Csak most térek rá a lényegre! Jöjjön hát a füstölt kolbász!
Anyónak, ha nem volt füstölt csülök, oldalas, akkor a finom füstölt házikolbász is megtette. Mivel jellegzetes szaga volt betette a kamrába. Igen ám, csakhogy tudta jól, apó kedvence a nyers füstölt kolbász. Gondolta, jobb ha levág egy darabocskát neki. A többit pedig elrejtette tata szeme elől. Belétette a kuktába. Hát ne add isten, pont a kukta kellett. Apóka meglelte a kolbászt és feltette a kamra polcára, legelől. Elég volt csak a kamrába benyítani, anyó szimata rögtön kiszúrta. Kapta magát és hamarjába máshová dugta. Hogy hová? Hiába kereste órákon át egyedül, majd kettecskén. Átkutták a kamra minden zege– zugát, sehol nem találták. Aztán elindult az igazi megspékelt kolbászos lavina. Egymást vádolták, hibáztatták. Dobták egymásra a vizes lepedőt, ki-ki a maga kiagyalt szövegével.

– Nem tudsz a kolbászról? – indított mama. – Nem es láttam! Te tetted el! Vedd elé onnan ahova tetted! – hárított tata.

– A hűtőszekrénybe nem tettem! Kizárt dolog! Szigorúan tilós füstölt kolbászt ennem! Tuti, hogy nem ettem meg! Bíztosan megetted! Ez az!!! Megetted s most rám akarod fogni! – jött a csattanó mamától. – Esküszöm a polcra tettem, azóta sem láttam!

– Ha a polcra tetted, a polcról vedd le! –

– Isten lássa lelkem, nem ettem meg! Nem-e dobtad el? Lehet, hogy belédobtad a szemétbe! – igazolta magát apó.

– Hátha ennyire begörcsölt az agyam, akkor az nagyon szomorú! Méghogy én eldobtam vóna? Várjunk csak?... A kamra előtt kötözted össze a szemetet! Fogadni mernék, hogy a papírokkal együtt belédobtad a szemetes zacskóba. A kolbász es papírba vót csomagolva. – kezdett a nyomozásba mama.

A végén már önmagukban is kételkedni kezdtek. Szikrát hányt a szemük, füstölt az agyuk! Hiába szimatolt anyó, rámolt apó, a kamrában nemhogy a kolbász , de még csak a szaga sem volt. Apó nem ette meg. Anyó nem dobta el. Bíztosan a kucu elvitte! Volt kolbász! Nincs kolbász! ...Egyszer volt, hol nem volt , csak a hült helye volt.

Ez már túl nagyfalat volt anyókának ahhoz, hogy a történteket megeméssze. Csalódottságában, bánatában, feledékenységének tehetetlenségében visszadobált mindent a helyére: a húst, a rizset, a tojást, fűszereket.Csalódott volt, mert a vasárnapi töltöttkáposztás ebéd elmaradt, pedig megígérte. Bánatos volt, mert csak a családjának szeretett volna kedvében járni.Egyes- egyedül szigorú diétája miatt úgysem ehetett volna belőle. Hogy furdalta-e apót a lelkiismeret, csak ő tudja. Az utolsó nyílát is kilőtte:

– Az a kolbász, ha tiszta színaranyból lett vóna, akkor es számot tett vóna, amit te ma velem elműveltél érte! 

– De te,... legalább elmondhatod, hogy egyes-egyedül ettél es belőle! – nyugtázta elégedetten mama.
Anyóka fejében azóta is a füstölt kolbász története motoszkál. Be-benyít a kamrába. Szimatol, szaglász, keres, kutikál. Közben, elbízonytalanodva az „elmeszesedő” öregkorára gondol.

U. I.:

A kolbászt hetek múltán megtalálta anyóka. Ott volt, ahová elrejtette...

Tóth Margit - Anyám és az árnyéka (Emlékképek)

„...Édesanyám sok szép szava, / Kit fogadtam, kit nem soha. / Megfogadnám , de már késő, / Mert eltőt a sok szép Idő...” – népdal 

Alig derengett. Anyám már dagasztotta a kenyeret. Erő kellett hozza. Két agyondolgozott kezével gyúrta-gyúrta a kenyértésztát, addig amíg összeállt és jó állagú lett a massza. Szülém homlokán pedig gyöngyözött a veríték. És még a nap java – része hátra volt. Fiatalként kezdte és annyi év után járatos volt benne. Az biztos, hogy az ő ropogós héjú, puha bélű, kovászos kenyerénél finomabbat soha sehol és azóta sem ettem.

– Az a jó kenyér, lelköm leánkám,amelyik nem marad sületlen, nem tapad fel az ínyedre és nem nyuvaszgat amikor le köll nyelnöd. Nekem örökké sikeredik. Jól jegyözd meg: A tésztát addig gyúrod amíg beléizzadsz. A kemencét pedig addig hevítted, amíg jól áthevül, hogy megsüljön a kenyértészta. Majd idővel te es megtapasztalod. 

A kiszedett kenyeret leverte, így lett szép, piros, ropogós a héja.

– Te gyermek, a kenyér héját mind egy falásig megegyed, attúl lesz piros az orcád! – mondogatták az akkori öregek. Fogatlanul elmajszolgatták, amin én erősen elcsudálkoztam. Így el is hittem, hogy olyan lesz a két orcám, mint két szép piros bazsarózsa. Piros héj ide, ropogós oda, amondó vagyok, hogy igen elkalandoztam. Visszatérnék hát a sütéshez.

Költ a tészta. Hevült a kemence. Az én jó anyám má' csak tudta, hogy hány kötés hevítőt kell elégetnie, hogy áthevüljön a kemence. Ebbe es volt jártassága. Elészerelte a mindig tisztára súrolt hosszú nyelű bevető lapátot, a szenes vakarót és a vízzel tele vedret. Kiszaggatta egyformára a tésztát. Hajtogatta szép kerekre, gömbölyűre. Volt amikor káposztalapit tett alája úgy vette bé a kemencébe. Egy sütet 8-12 kenyér között lehetett. Így majdnem két hétig megvolt a mindennapi kenyerünk, pityókás, kovászos kenyér volt, béle sokáig puhán maradt. Kedvencem amit soha nem hagyott el az én jó szülém a vakarék és a tésztájából sült palacsinta.
Áthevült a kemence. Vette a fából készült szenes vakarót. Jól béfért vele egészen a kemence hátuljáig majd óvatosan az aljából kihúzigálta az égő szenet a kemence szájáig. Közben az átforrósodott vakarót (lapát) belé-belé mártogatta hideg vízbe.
Innentől kezdődött a baj. Üres volt a veder. Egy csepp víz nem volt benne. Közelebb volt a patak, mint a kút. No, meg éppen virradott. Közelünkben majdnem a kapu sorkánál, a magas poznán csak egy sápadt villanykörte világított.

– Hamarjába lefutok a patakra vízért. Elköl a tészta. Ügyekeznöm kell! – fordult meg az eszében. Elkapá a vidret és elindult a patak felé. Annyira ismerte az ösvényen a járást, hogy béhunyt szemmel es le tudott volna menni. Belémerítette a vidret a vízbe. Kapkodta a lábát visszafelé. Hát alíg lépett egynéhányat észrevette, hogy egy furcsa alak a háta megett követi. 

– Ne, te ne! Ki és miféle alak vagy te?

Nem volt valami jeszke fajta , de most az egyszer rendesből bérezelt. Megállt. Az alak es megállt. Pitymallott. Szétnézett. Sehul senkit nem látott. Esment elindult. El az alak es. Megint megállt, meg a fura árny es. Megszaporázta lépteit. Közeledett a kapu felé. Az üsmeretlen rém sem volt restebb nála. Mindenütt ott volt a nyomában , háta megett. Hol megnyúlott, hol küssebb lett. Az én jó anyám esszeszedve minden merszét felemelé a vidret és jó, erős hangon megszólalt:

– Na, megállj! Akárki es vagy eltakarodj ünnen, mert ha nem, leöntlek! Mindjárt reád öntöm ezt a vider vizet! 

Nagy elszántsággal egy-kettőre leöntötte a fura alakot. Hiába. Megfogá a kapu kilincsét. Hát az árny es ott vala esszezsugorodva megette.

– No, te Margit, ezt jó megcsinálád. Életödben még e se fordula meg veled. Meg ne tudja valaki, hogy a saját árnyékodot öntötted nyakon, egy vider vízzel.-jött- ment benne a gondolat, miközben szép sorjában vetette bé a kenyértésztát a forró kemencébe.

Kép: Zoltán Suhaj festőművész alkotása

Édes Anna - Karma

Délutáni csúcs. A mocim betegeskedik, villamossal megyek hazafelé. A rosszullét kerülget. Ötven fok meleg, zsúfolt kocsik. Az emberek a forróságtól fáradtan, kimerülten dülöngélnek a kanyarokban. Felszáll egy lány, talán huszonkét éves lehet. Féltőn, óvón teszi a kezét hatalmas pocakjára. Keskeny, szép madonnaarcán aggódás. Az ajtók záródnak. Találkozik a szemünk, rámosolygok. Félénk, barna őzikeszemek. Körülnézek. Megvan az emberem. Tizenhat lehet, vékony, unottan rágózik.

– Szia. Van itt egy kismama – mutatok a lányra.

– És? – kérdezi, majd elfordítja a fejét. – Gondolom, le kellene ülnie. Elmélyülten tanulmányoz egy legyet az ablakon.

– Hát, üljön – mondja.

– Hová? – kérdezem kedvesen és a hangomból fél liter sósav borul a nemesebb szerveire.

– Mit ‘tom én, minek utazik ekkora hassal? – megvetően vigyorog. Lelki szemeimmel látom, ahogy Linda kilép a klumpájából. A lány elpirul.

– Orvosnál voltam – mondja. – Nincs autónk. Mozdulok, most elkapom a tökeidet, kicsi béka.Valaki megfogja a karom, az előbb még nem volt itt. Ránézek. Szakállas, száznyolcvan centis, izompólóban. Ha ez a hegy nem barát, megtérek őseimhez. Rám kacsint.

– Bocsi angyalka. Odafurakszik az evolúció zsákutcájához. A béka metálzöld lesz. A szakállas szótlanul nézi, mosolyog. Mint egy keselyű a gnúra. Béka felpattan, sürgős leszállnivalója van. A hegyomlás int a lánynak, aki kisebb nehézségek árán oda gombolyodik és hálás arccal leül. Egyszerre kezdünk mindhárman nevetni, ahogy béka a járdáról feltartott középső ujját mutatja felénk és azzal a lendülettel lefejeli a villanypóznát.