Papp Ákos - Eljöttem hozzád, hogy megszeresselek

Emlékszem, amikor tébolyultan kóboroltál és nem tudtad, hogy az égbolt alatti létezésben hol kellene létezned, hogy csillapodjon elméd lópata dübörgése, engedd, hogy most megsimítsalak. Tudom, hogy szétszakadt agyvelővel és kifúrt szemekkel bolyongtál a körúton kocsmát keresve, most hagyd, hogy átöleljelek. Láttam, amikor szétfolyt gondolataidat próbáltad összecsomózni, de nyakadra tekeredett és fojtogatott egész éjszaka, ezért inkább elindultál ebben az univerzális káoszban, hogy üdvözülj a pokol valamelyik ivóasztalánál, de aztán egy ismeretlen parkban ébredtél, egy padon, az őrszobán, diliházban, valamelyik vonatállomáson, talán egy nő mellett, vagy angyalok között a betépett idő létezhetetlen dimenziójában, de most betakarlak kabátommal és megsimítom homlokod. Engedd, hogy átöleljelek, mert, amikor nagyon rossz voltál, senki nem ölelt át, pedig akkor kellett volna átölelni és barackot nyomni kobakodra, de a szeretnivaló kicsorgott némaságodon és csillagfájdalommá dermedt tekintettel kerestél anyát, nőt, hogy aztán ők is kőszoborrá változtassanak, de látod, most összebújhatunk. Szeretlek így, ahogy vagy, amikor kormos arcodba csorog a vér, bűzös a leheleted, vért köpsz reggelente, szeretlek bort lopás közben is, amikor párizsiról álmodoztál valahol a Mátyás téren a nyugtatókkal csendesített viharok között. Aztán utolsó erővel, összehugyozva, törött bokával és kifolyt agyvelővel útnak indultál még egy adagért a néma hó fútta éjszakában, de én így is szeretlek. Látom, ahogy lehajtott fejjel lopakodsz a hold alatt, az út alatt, szégyelled magad és vádolod a világmindenséget, aztán bosszút tervezel a gólyalábszéken valamelyik pult előtt, kérlek, ne haragudj magadra, én megbocsátok neked. Tudom, hogy dinamó pörgette agyadból kitéptél mindent, és műanyagflakonban érlelt spirituszt lélegeztél és eszelősen kutattad melyik villamoson utazik Isten, aki majd letérít erről az üvegcserepekkel véres útról, átterel másik csillagdimenzióba, vagy egyből a paradicsomba, mindegy hová, csak el innen, én így fogadlak el. Látod, most érkeztem vissza hozzád a téridő síkjain, kitudja hány esztendővel korábbi önmagam állomásain át újra magamhoz, hogy megsimítsam arcodat. Én jöttem hozzád, hogy megbocsássak neked, mert végeláthatatlan utad végére értél, hogy szent kegyelemmel meggörnyedt tested, véres lábad, vállaid megfáradt ereit végigsimítsam, engedd, hogy feloldozzalak. Eljöttem, hogy megismerjelek, hogy átöleljelek, hogy magamhoz szorítsalak, az enyém vagy, kegyelemmel teljes az út, mert megtisztulva érkezhettem hozzád és most engedem, hogy vállamra csorgasd könnyeid, mesélj féregjárat utadról, fekete lyukba zuhanásról, hogy szent pillanatait galaxiskőbe véssem örök mementót állítva neked. Látod itt vagyok, eljöttem hozzád, hogy végre megszeresselek.

Hornyik Anna - Repedések és tapasztások

Köszönet XY-nak a félrevezető tanaiért az örökkévalóságról, a fogalmakról, a szeretetről, amelyek nélkül nem tudtam volna letisztázni a tévelygők tévelygéseinek okait.

„Tiéd az örökkévalóság” – vallja XY. Nem az a fontos, hogy ki. A tanítása az. Mert, ha a tanítás névadója a prizma, amelyen keresztül vizsgáljuk tanait, már nem a tan lényegére összpontosítunk. Tehát: az a valaki nem azt mondja, minden az örökkévalóság, azaz az örökkévalóság minden, amely magába foglalja azt is, hogy te magad vagy az örökkévalóság, illetve, hogy az Örökk-való te vagy, hanem a „tied”. Birtokos eset. A földi lét alapja.  

A modern felfogással ellentétben, úgy gondolom, nem azzal van baj, hogy létezünk, van esszenciánk, hanem eleve azzal, hogy testünk van, hiszen eme materializálódás tudatossága a birtoklás alapköve. Az én szemem, az én fülem, az én hangom. Véleményem, ismereteim stb. stb. Állandóan a birtoklással foglalkozunk, azáltal értelmezünk, akár a legjobb szándék mellett is.

A névtelenségbe szándékosan burkolt tanító a fogalmak, fogalmazások meghatározásában tévelyeg, miközben minden egyes új fogalom valójában eltávolíthat a lényegtől, darabokra töri az egységet, még akkor is, ha az a rendeltetése, hogy összekösse, összeolvassza a hiányosságokat.

A fogalmaknak eleinte nincs szigorú meghatározásuk: csupán gyűjtőnevek egy ismeretlen, vagy nem egyértelmű létformának, érzésnek, vagy törvényszerűségnek, amellyel sok éven át foglalkozunk, és amelynek a precíz kidolgozása több éven, akár évszázadon át is folyik.  Mindeközben minden új fogalom újabb repedés, amely újabb, kitöltésre, megfogalmazásra váró űrt szül. A fogalomalkotás önmagában kevés. Attól, hogy nem nevezünk meg valamit, még létezik, csupán nem különítjük, emeljük ki a valóság darabjaként. Fogalomalkotási szempontból Ist-n emberi találmány, amely fogalom megjelöli a legmagasabb, legnemesebb, legbölcsebb legkiterjedtebb, elérhetetlen, megérthetetlen összességet, és nincsenek eszközeink ahhoz, hogy lemérjük Őt, vagy, hogy teljes mértékben állíthassuk róla, ismerjük, tudjuk ki, vagy mi ő, hiszen pont ez a nevének értelme.

A mindenség rajtunk keresztül alakul át, mi magunk vagyunk a mindenség változásai. A fogalmazások váltakozó módja pedig nem más, mint egy általános, univerzális tan megteremtése, azaz az egy megteremtése, ami mindenkihez szól. A valódi egyesülés a darabokra tört valóság visszaállítása eggyé, ugyanis a teremtés nem más, mint darabokra törés. Egyoldalú törése a valóságnak, amelyet újra összetapasztana az elkövető/elszenvedő. Valójában, a mi, emberi létünk szempontjából a Ter-mtő hullik darabokra és a teremtmény próbálja újrateremteni fogalomalkotással, fogalmak újraegyesítésével, a középpontból és felső szférákból tekintve: a Ter-mtő a teremtettjével együtt hullik darabokra – s mentenék, mentik egymást.

Nehézséget jelent, hogy a teremtésnek, alkotásnak önmagában nem kell tökéletesnek lennie, hanem tökéletesség-, emelkedettségérzetet kell ébresztenie.

Szellemi szinten minden egyes ember létezik, az is, aki régen levetette földi ruháját. Benne él a többi emberben, abban a világban, amelynek az alapjaihoz akár rosszul, akár jól, hozzátett vagy elvett. Nem kellett tennie semmit, csak léteznie, akár csupán a másodperc töredékéig.

Végezetül: XY a szeretet fontosságát hangsúlyozza, s általa kíván vezetni… A szeretet ebben a kontextusban tulajdon, vagy eszköz, ami a szeretet fogalmának, alapértelmének, eszméjének eltorzítása.

A birtoklás, a magány, az én és a többiek tudatának megsemmisülése, a fogalmak megszűnése az, ami az egységhez vezet. Az egységhez egyetlenegy út járható: a vágy, amely nem tudatos és mégis az. Minden érzékből előtörő, amely a beteljesüléssel találkozik. Vágy, és semmi más. Nem erőszak, nem akarat, csupán vágy. A vágy nem birtokol, nem akar, nem alázat nélküli, nincs feltétele és feltételezhetősége, sem elégedetlensége, hanem egy nagy kérdés, kérés, könyörgés, jámborság, mozgatóerő, amely minden egyes adománnyal boldogabbá teszi a vágyakozót és erősíti vágyát. Ennek a vágynak nincsen konkrét nyelve, de van hangja, az ember alaphangja, amely élete során végigkíséri. Egyfajta mantra ez, amelyet folyamatosan ismétel, öntudatlansági állapotában is.

A hierarchia ismeretlen ebben a szférában, nincs első és nincs utolsó, nincs nagyobb és nincs kisebb, nincs jobb és nincs rosszabb. De van valami: a más. A más esszenciája, vagy esszenciálisan más, amely a másik mással eggyé válva valami új, terjedelmesebb lesz, és kevésbé más. S a másságra, különbözőségre való törekvés az, amely gátolja az egyesülést. Testünk az, amely egyedi csupán, de még az sem az, csak az általunk érzékelt valóság szerint az.

Hornyik Anna

Kertész Márton - Gondolatok egy kísérleti fehérember repertoárjából

 

Közhely

Mindenki számára érthető, kapcsolatteremtésre és kapcsolattartásra egyaránt alkalmas. Esélyt ad arra, hogy az ember lelkiismeret furdalás nélkül fennmaradjon. Közhelyekben gondolkodni egy biztos praktika mely lehetővé teszi, hogy a neurózist elkerüljük. Önszuggesztiós gyógymódja abban áll, hogy a kiüresedett szavakat ismételni kell, és minden a legnagyobb rendben lesz. Technikája: a konfliktusokat és kiismerhetetlen érzelmeket közhelyszérűsíteni, majd azt a tudatba átemelni anélkül, hogy a fekély jelenvalóságát kellene tudatosítani. Olvasson bárki is Emile Ciorant, és a zsigerein a hideg futkorászik. Mert közhely ugyan, hogy egyszer mindenki meghal, de ha valaha is az ember átérzi a megsemmisülés ijesztő közelségét, e közhely félelmetes drámaiságát letagadni nem tudja.

Éltető ereje abban áll, hogy megkerülve a dolgok személyes és specifikus jellegét általánosít, vagyis elken.

***

Döntéshozatal és politika

A döntéshozatalok nehézségeik ellenére –tekintettel az alternatívák etikailag korlátozott mivoltára – a „vagy-vagy” kérdésére redukálhatók. Ez akkor érhető leginkább tetten, amikor élet és halál között kell választani úgy, hogy az ember közben tiszta maradjon. A „vagy-vagy” kérdése az igen-nem, a VÁLLALOM vagy NEM között dől el. A többi válasz menekvés a válasz elől és a politika hatáskörébe tartozik, már amennyire ott az ember kötelességszerűen műveli.

Ennyi, amit politikusainkról és a szófűzés mesés vívmányairól elmondhatok.

***

Neurózis

Egyes hiteles személyek szerint a világ a feje tetején áll. Más szintén hiteles személyek véleménye, hogy most sikerült elérni azt a magaslatot, mely szerint az ember azzá válhat, ami valójában is volt, mindennemű szakrális és babonás sallang nélkül. Ez az önállóan és tudatosan gondolkodó racionális lény immár messzemenően meghaladta az animisztikus gondolkodás bűvkörébe fogvatartott őseit és ez megnyitotta az utat a szabadság felé. Függetlenítette magát az ördögök és istenek zavaró jelenlététől, kijelölve helyüket a mesék és mitológiák birodalmában, és mint a történelmi fejlődés kulturális termékét a könyvespolcokra űzte őket. A dolgot egyszer és mindenkorra megoldottnak tekintette. Az eredmény nemhogy meglepő, hanem egyenesen ijesztő. Ijesztő, mégpedig azért, mert rá kellett döbbennie arra, hogy a feltételezett pneumatikus erők megléte nélkül egyetlen emberi tulajdonsága a neurózisa maradt. Mégpedig az a neurózis, melynek okát Isten és Ördög kettősségében vélték felfedezni. Csakhogy mindeddig a felelősségen Isten, Ember és Ördög egyaránt osztozott, most pedig az emberre szakadt egész súlyával, mint ahogy a dolgok kiismerhetetlen szövevényét eddig e három minőség által értelmezni lehetett, most viszont teljes a káosz. A világ maradt olyan, amilyen; az ember viszonyulása változott meg a világhoz, oly módon, hogy felfüggesztve transzcendentális kapcsolódását a lét megmagyarázhatatlan jelenvalóságához, nem maradt számára más, mint a világtól való elidegenedés sivár üressége, a szorongás, elveszettség és halálfélelem gyötrő igézetével.

***

Morál

Hajlamosak vagyunk feltételezni, hogy kétféle morál van: egy örökérvényű és egy történeti. Az előbbit szakrálisnak is nevezhetnénk, az utóbbit egy adott társadalom követelményeinek megfelelően közmorálnak is nevezhetnénk, mint ahogy nevezik is. (Újabban felvetődött, hogy létezik politikai morál is. Ez azonos a közmorállal, mert a társadalom mindenkori elvárásának igyekszik megfelelni.) Manapság morálról beszélni olyasvalami, ami senkire sem vonatkozik, és ha nem volna rendőrség és igazságszolgáltatás, hogy a látszatot fenntartsák, és kirívó esetekben - amikor a hazudozás képessége nem éri el a követelmények szintjét – befenyítsenek, megszűnne lenni. Mint ahogy nincs is, mert ott, hol erőszak honol morálról beszélni abszurdum. Morál ott van, hol szabadság van, és szabadság csak ott lehet, hol az emberek megértik egymást. A szeretet nem követel, és nem ítélkezik ezért az, aki szeretetben él egyszerre morális és szabad.

***

A szent

A megsértett hiuság, hogy meg kell halni, az embert szenté teheti. Szentnek lenni ez esetben annyi, mint lázadni Isten törvényei ellen. Ha már meg kell semmisülni, és a világtól meg kell válni, akkor inkább ne legyen semmi, szűnjön meg minden és mindenki. Amikor az ember a világból sértetten visszavonul, és elmagányosodva otthagy mindent és mindenkit, hogy életét önző módon egyedül élje meg, akkor valójában a krisztusi példamutatás ellen cselekszik.

Aki a világot megtagadja, Istent tagadja meg, még ha oly becses kolostori visszavonultságban is teszi azt.

***

Életvíz

Ha látod a fényben az árnyékot, a színben a tónust, és a hosszúlábú nőben a sétáló csontvázat elmondhatod, hogy eljutottál a dolgok külső ismeretéhez. Ha zsigereiddel hallod a zenét, és értelmezni tudod a víz csobogását, a madárcsicsergés szomorkás nyáresti dalát, akkor valamivel mélyebbre jutottál. Ha a létezés közvetlen valóságát akarod megragadni, talán az a legnehezebb. A „lenni, vagy nem lenni” kérdése, amikor nem látsz, nem hallasz, csak érzed a dolgok lényegét egyszerre átitatva tested és lelked a mindenhatóság és elveszettség, az örökkévalóság és pillanat keserédes nektárjával.

Vajon az alkímia életvize nem ez a keserédes folyadék-e, melyre évezredek óta áhítozunk, és melynek nap, mint nap részesei lehetünk?

Kertész Márton

B. Tóth Klára - Egy senki ujjlenyomatai

Üldögélek a Héven nyakig merülve a könyvembe, utasok szállnak fel-le, ajtók nyitódnak-csukódnak, de én csak falom a fejezeteket egymás után, lábammal a kocsi oldalához szorítva a frissen restaurált festményt. Este lakkoztam, hiába bugyoláltam dupla nejlonba, pillanatok alatt megtölti az étert a penetráns terpentinszag, ami nekem ugyan ínycsiklandó csemege, műteremhangulat, hivatásom ambróziaillata, de az utasok egymásra nézve fintorognak, felemelt szemöldökkel továbbadva a kérdést a nemzetközi jelbeszéd szabályai szerint, majd felém biccentik a fejüket, aztán beindul a láncreakció, és a rögtönítélő bíróság döntési mechanizmusával egyszerre sújtanak le rám a pillantások.

Miután válltáskám apró mérete kizáró oknak ítéltetett, tekintetük a terebélyes csomagomra esik, egyre közelebb hajolnak, megbizonyosodni a bűzforrás felől, röntgenszemükkel mintegy átvilágítva találgatják, milyen káros hatásnak vannak kitéve miattam, hány generáció fog károsodni felelőtlenségem következtében, hogy nem gyalog teszem meg a tizenöt kilométeres utat ezzel a bőröndnyi csomaggal a hatalmas hóesésben.

Én közben nyakig merülve a könyvlapokban próbálom beleélni magam Theophylus presbyter középkori receptjeibe, hogy kell szarvasagancsból, vagy sajtból és mészből enyvet készíteni, melyik profestékhez keverünk mézgát és melyikhez tojásfehérjét; remélve, hogy így elkerülöm a lesújtó pillantásokat, bár tartok tőle, az enyvszag így is kiszivárog a veretes szövegből.

A lapozási technikám újfent mély nyomot hagy rögtönzött közönségem lelkében, ugyanis a képtől még reggel lakkos lett a kezem, így körmömmel piszkálom fel a következő lapot és egy laza csuklómozdulattal, behajlított ujjpercemmel lendítem át a másik oldalra, ami nem megy mindig elsöprő sikerrel, de pótcselekvésnek tökéletesen megteszi. A negyven perces út alatt a felém irányuló gyanakvás mennyisége az utóbbi négy évtized detektív-állományának is becsületére vált volna.

Mikor végre megérkezem a végállomásra, felnézek a könyvemből, látom, már senki nincs a kocsiban. Lekászálódom, térdig süppedve a puha hóba sietek a múzeum felé, ahol meghányjuk-vetetjük az összes felmerülő kérdést a muzeológussal, de induláskor nem találom sehol a válltáskámat. Átvizsgáljuk az egész épületet, az emberiség hatszázezer éves kultúrájának ásatási leleteit a paleolitikumtól napjainkig, de a ridikülnek nyoma sincs. Visszafelé minden kukát, bokrot, útszéli padot, ablakpárkányt és kirakatot átkutatok, egész gyűjteményt találok elveszett holmikból, de egyik sem az enyém.

A Héven hagytam volna? Nem, ott körülnéztem, emlékszem, vállamra vettem, utána emeltem hónom alá a becsomagolt képet. Levágták volna a bőrszíjat a vállamról észrevétlenül? Hiszen a nagy hó felfogja a léptek zaját, nem hallani, ha szorosan mögém lépnek. Állítólag ez is bevett szokásuk az útszéli tolvajoknak.

Több órás keresés után bemegyek a rendőrségre. Nincs nálam semmi, csak Teophylus presbiter Scehdulája, de sajnos erre a helyzetre nem ad receptet, az ezerszázas években még nem találták ki a személyit, és a pénzt a derekukra kötött zacskóban hordták a ruha alatt.

Röpke két órás várakozás után behívnak. Az ügyeletes leültet, keze a klaviatúrán, rám se nézve kérdezi:

 –  Neve? Lakcíme? Foglalkozása?

 –  Festő-restaurátor  –  mondom a többi adat után mechanikusan.

 –  Akkor kérem a szakmunkás-bizonyítványát.

 –  Nincs szakmunkás-bizonyítványom.

 –  Hogyhogy nincs?

 –  Nem vagyok szakmunkás.

 –  Most mondta, hogy festő.

 –  Igen, festő - restaurátor.

 –  Az nem szobafestő?

 –  Nem, festő-restaurátor művész, és nem szakmunkás-igazolványom van, hanem egyetemi    

     diplomám, a  Képzőművészeti Egyetemen végeztem.

 –  Akkor azt adja ide. És minden iratot, amivel igazolni tudja magát.

 –  De hát épp most jelentettem be, hogy ellopták a táskámat a személyimmel, pénzemmel és minden iratommal. A diplomám szerencsére nem volt benne, otthon van Budapesten, utólag be tudom mutatni.

Ezek után talán bosszúból, hogy így beégett, töviről-hegyire kifaggat életem minden apró eseményéről, folyamatosan lebegtetve, hogy bármit mondok, ők már rég tudják.

Átfut rajtam, hogy mit erőlködöm, ha nem tudom igazolni, hogy valaki vagyok, akkor nem vagyok senki, így ez a hivatalnok sem tehet semmit egy nem létező személy ellen.

Amennyi bizonyíték maradt utánam, az a néhány, lakkos ujjlenyomat Theophylus presbiter lapjain, de ezt gondosan titokban tartom.

B.Tóth Klára

B. Tóth Klára - Ének, melegváltásban

Sose tudom, melyik én ébred fel reggel. Este gyanútlanul lefekszem, olvasgatok, irogatok, gondolatban megtervezem a másnapot, tele vagyok optimizmussal, életkedvem egy cserkésztábornak is elég lenne, de reggel elveszítem ezt a magabiztosságot, rájövök, hogy ez most nem én vagyok, figyelem magam, már a fürdőszoba felé botorkálva átesem az elöl hagyott partvisban, lehajolok érte, persze leesik a szemüveg az orromról és kettétörik, félvakon tapogatózva turkálok a fiókban pillanatragasztóért, mikor végre beleakad a kezem, leesik a kupak és hozzáragad az ujjam, nagy nehezen lefejtem az orvosi szikémmel, a bőröm kemény, mint a rinocéroszé, a reggeli kávéscsésze is tétován remeg a kezemben, túl apró kortyokkal iszom, míg máskor csak úgy döntöm magamba, minél szorongóbb vagyok, annál jobban vágyom, hogy újra az a másik legyek, aki fölpattan, percek alatt elkészül, éhgyomorra elintéz három fontos telefont, megválaszol  tíz levelet, megeteti a kutyát, macskát, családot, miközben lelakkozza a kitömített képet, mert másnap már retusálni kell, földobja a háromfogásos ebédet, mert délre itt vannak a vidéki rokonok, lerohan a pincébe, lefűrészel három, plafonig érő deszkát, gyorsan lealapozza, megfesti  rájuk az  éjjel megálmodott  triptichont, mert az ihlet nem vár, közben a létra tetején, a rögtönzött Parnasszuson megszül néhány petrarcai szonettet, mire elkészül és visszatér  a valóságba, az ebéd is megfőtt, már csak a meggyes piskóta van hátra, de azt összedobja, míg meghallgatja az angol leckét, de így, ebben a „másállapotban”  kizárólag félpár zoknikat dob ki a szekrény, akik szipogva keresik a párjukat, a cipőfűzőm se talál bele a lukba, hiába nyálazom-hegyezem fél órája, közben a kávé kifut, a rántotta odaég, a fél pár csizmám cipzárja elakad, se fel, se le, így bal  lábamon egy kockás posztópapuccsal bicegek ki a közértbe, a csizmaszár lekonyulva söpri a pocsolya vizét, ahogy a dögnehéz cekkerrel átugrálom a járda gödreiben megmaradt hólét, a víztükörben keresem azt a másikat, gyere már, válts le végre, már azt se tudom, sok, vagy kevés vagyok-e  magamnak,   jön is, ott vigyorog vissza a víztükörből, felismerem a kaján hanghordozást: – nem, öregem, ma még te vagy a soros, bírd ki magad reggelig. 

B.Tóth Klára

Urbán-Szabó Béla - Egy műfaj halála – gondolatok a levél műfajáról és Hamvas Béla „Levelek” című kötetéről a kötet olvasása közben

Gyerekkoromban a gyermekparalizis miatt sokat voltam kórházban, ahol sok ismerősre, barátra tettem szert. Miután hazamentünk, a legtöbbjükkel tartottam a kapcsolatot, aminek a leggyakoribb módja a levél volt.

Már kilencévesen nagy levelező voltam. Emlékszek, apám az első levelekbe besegített. Ötleteket adott szófordulatokra, néha újraíratta velem az egészet.

Levelezéseim másik nagy korszaka a középiskola befejezése után kezdődött, ekkor osztálytársaim szétszóródtak az országban, a fiúk egy része előfelvételis lett (ez a felsőfokú tanintézmény megkezdése előtt egy év katonaságot jelentett), ki ide került főiskolára, ki oda egyetemre. Azokkal, akikkel fontosnak tartottuk a kapcsolat fenntartását, ennek lehetséges és legpraktikusabb módja a levelezés volt.

L. Tibor barátommal folytattuk – szerintem – a legmélyebb, legtartalmasabb levelezést az életről, a közéletről, a politikáról, az aktuális kulturális kérdésekről, könyvekről, filmekről, színházról. Itt bizony öt-tíz oldalas kézzel írott értekezésekről volt szó. Ez a levelezés a rendszerváltás előtti tíz évre esett, ha tetszik ez adja meg a jelentőségüket is.

Ki ír ma papíron kézzel írott levelet? Ki ír ilyen levelet az sms, a net korszakában?

Az elektronikus úton történő levelezés milyen módon rögzíthető a jövő számára?  Az sms-ézésről már nem is beszélve! Ezek a félszavas, utalásszerű szövegek milyen értéket képviselnek a jövő szempontjából?

Mindez Hamvas Béla Levelek című kötetének olvasása közben jutott az eszembe.

A levél egy adott szinten önálló irodalmi műfaj évszázadok, évezredek óta, számtalan íróról, költőről, festőről, politikusról, tudósról tudunk, akik komoly levelezésben voltak egymással. Ezeknek a levelezéseknek a többsége egyrészt szépirodalmi rangúak, másrészt kultúrtörténeti, tudománytörténeti, politikatörténeti érdekességek, jelentőségűek. Ha nincs is adott esetben szépirodalmi értékük, kordokumentumnak mindenképp tekinthetők.

A levél egyik speciális formája a levélregény (fiktív levelek), ez is egy (regény-) műfaj. Az egyik legismertebb „levélregény” Mikes Kelemen Törökországi levelei. Ehhez hasonlatosak a 18. századból Montesquieu: Perzsa levelek, Laclos: Veszedelmes viszonyok, Hölderlin: Hyperion című művei. A levélregény leginkább a szentimentalizmushoz kötődik (Richardson: Pamela, Rousseau: Új Héloise, Goethe: Werther, Kármán József: Fanni hagyományai).

A levél, mint irodalmi műfaj halott. A mostani technikai fejlődést látva, elég nehéz elképzelni, hogy a kézzel írott levelezés újraéled.

A nyúlfarknyi sms-ekből, a szűkszavú e-mailekből nem lesz irodalmi szöveg. Olyan biztosan nem, mint amilyen szövegeket tartalmaz Hamvas Béla Levelek című kötete.

A helyzet rosszabb annál, mintsem konstatáljuk, hogy meghalt egy műfaj. Ezzel valamennyien szegényebbek lettünk, a kultúránkon, a hagyományainkon keresztül. Általában rosszabb, szegényesebb lett az emberek kifejezőkészsége.

A levelezésben elsődleges kérdés, hogy ki, kivel levelezik. Ez különösen igaz egy művész, tudós, politikus esetében. Igaz ez Hamvas Béla esetében is.

A kötet az 1916-1968 közötti levelezéséből ad válogatást, vagyis több mint ötven évet ölel át, egy félévszázadot. De milyen félévszázadot!

Ha az eseménytörténetet nézzük: első világháború, proletárdiktatúra, Horthy-korszak, második világháború, ötvenes évek, 1956, a megtorlás évei, hatvanas évek.

Egy ilyen időszakban még inkább hangsúly kap, hogy Hamvas Béla kivel levelezett. Az első kör a szülők, a család. A másik kör az ismertebb személyek: Gulyás Pál, Várkonyi Nándor, Wöeres Sándor, Füst Milán, Molnár Antal, Kerényi Károly, Sárközi György, Cs. Szabó László és nem utolsó sorban Kemény Katalin (a felesége). A harmadik kör a kevésbé ismert személyiségek, úgyis mondhatnám, hogy általam kevésbé ismert személyek: Demény János, Veress József, Németh Ferenc, Dobes László, Szabó Irma. Van néhány levél, amelyek kívül esnek az említetteken.

A levelek témái három nagy csoportba oszthatók: magánéleti, egészségügyi kérdések, benyomások; egy harmadik személyhez vagy egymáshoz kapcsolódó értékelések, észrevételek; munka. Az egyes témakörök között természetesen vannak átfedések. Ez a levél műfajából is következik.

Hamvas Béla leveleiben direktben nem politizál, de szinte minden levélben érezni a kor éppen aktuális hangulatát. Ez így egyáltalán nem apolitikus beállítottságról tesz tanúbizonyságot. A másik momentum, amely végigkíséri a leveleket, az Istenben való hit, az a mély meggyőződés, hogy Isten megkerülhetetlen.

1916. április 27-én írja Édes Apucikámnak: „Elhagyott lövészárkok, az út szélén fakeresztek – máshol csak egy dombocska jelzi, hogy itt valamikor meg lehetett halni.

Jól érzem magam, hát hiszen ez még nem harctér, csak a hangját halljuk halkan, néha este, mikor csend van, de így szokunk bele lassan.”

Vagy később, 1916. június 30-án Édes Mamucikámnak: „Istenem – meleget enni, ágyban aludni! Majd lesz még, hisz van veszély, halál, de van Isten is!”

Félelem, aggódás, bizalom, hit Istenben.

Molnár Antalnak 1936. augusztus 23-án ezt írja: „Az embernek egyedül a divat biztosítja a sikert – ez érthető, ez a korszerű, ami közönségnek, feljebbvalónak, ifjúságnak, kiadónak egyaránt kell, mindenkinek, akiktől függ: a hír. Divattal szemben állni annyi, mint kockáztatni a hírt.”

Emlékeztetek rá, hogy ez több mint hetvenöt évvel ezelőtt íródott. De mai médiavilágunkról is szól.

Befejezésül egy rövid idézet az 1943. november 24-én Demény Jánosnak írt levélből: „… tudatosan cselekedve és élve az ember gyorsabban jár, mint ha önmagával ellenkezik és a sorsa ellen lázad”.

Hamvas Bélától – a leveleiből is – tartást tanulhatunk, tanulhatnánk. Azt, hogy ez a belső tartás tart meg bennünket emberi méltóságunkban az élet legkülönbözőbb helyzeteiben is.

Olykor belegondolok, hogy a mai technikai lehetőségek mellett megszületnének-e Hamvas Béla levelei.

Valójában nem tudom a választ. Ha megértjük emberi tartását, talán a válaszig is eljuthatunk.

Urbán-Szabó Béla

Dezső Ilona Anna - Lehullni készülő falevél

Nem tudom, ki vagyok! Azt sem tudom, hogy mit akarok. Csak úgy vagyok, és az nekem épp elég. Ősz van. Odakint minden olyan nagyon szép, békés rendben hullnak a falevelek. Nem zavarja őket semmi sem meg. Hiába a sok rémhír!

Ma a világot divatos félelemben tartani. Új rendben, új embert csakis ilyen módon lehet faragni. Mert faragják a mai karaktereket, képmásokat, mintákat, akár az ősi Kínában az agyagkatonákat megmintázó formákat. Bár mindegyiknek más arca volt, a lényeg ugyan az, a cél egy, a sorsuk egyformán teljesedett be. Eltemetődtek mélyen a sivár múlt morzsalékvilágában.

Félni kell az adósságtól! Hatalmas ellenség ő… Félni kell a bankároktól! Keselyük világa az. Félni kell a nagy hatalmaktól, vagy csak egytől, még nem igazán döntötték el. Félni kell a belső uszítástól! Abban rejlik a veteményük magja, ott hintik el a jövő szabta korlátaimat. Ott van minden benne egyetlen sortalan sorban. Meg kellene tanulni olvasni. Látni kellene a szemek tükréből, a cinikusan rezignált arcok sajtpuha mimikáiból.

Venni kellene végre óriási tükröket. El kellene helyezni minden sarkon, házban, gyárban, irodában… no, de akkor még az is előfordulna, hogy megismerném a látott valómat. Azt nem szeretném, így van esély arra, hogy rejtve maradok önmagam elől.

Félni illene a háborúkat, s ha már senki sem fog tartani tőle, mert belefásul ebbe a sok negatív mintába, akkor meg is fogják azt vívni? De meg ám! A gyarló ember gyűlöletének állandó körforgásában nincsenek határok!

Új ember van születőben! Ostoba! Olvasatlan! Stencil szabvány… ahogyan jó nekik. Akkor én miért állnék be a sorba? Van belőlük nélkülem is épp elég…

Mi lesz azzal, aki nem fél, nem hisz, talán még a változásokba is belemenne, mert nem kényelmes, strapabíró, előrelátó, még tud gondolkodni?! Nem tudom, csak egy biztos pontom van, nem félek. Lesz, aminek lennie kell, ahogyan mindég is volt, és ahogy mindig is lesz… Egyszer minden fellángolásnak, pellengére állításnak vége lesz! Csak egyetlen igazság van ezen a földön…

Marad a ciklikus változás, akár kényelmetlen, akár nem… akár beletörődöm, akár nem… ugyan az leszek egykor, aminek lennem kell… Egyetlen lehullni készülő falevél!

Odakint ősz van. Harangoznak. Már megint meghalt valaki…

Dezső Ilona Anna

Dezső Ilona Anna - Milyen magyarnak lenni?

Milyen magyarnak lenni?

Volt idő, amikor évente párszor, akkor is sírva hallgattuk a magyar Himnuszt, mert nem volt olyan házibuli, ahol ne énekeltük volna el. Mifelénk a férfiaknak is csillogott a tekintete, és feszesre húzta mindenki a mellét nemzeti imánk hallatán.

Valamikor a húszas éveim közepe táján sikerült összekötnöm az életemet a férjemmel, aki várt rám éveket, míg végre megkaptuk a hivatalos, államközi megegyezésen alapuló házassági engedélyt. Nagy dolog volt, hosszú évekig ácsorogtam érte minden hétfőn a nagyváradi rendőrség előtt kígyózó vég nélküli sorban. Egyetlen fejbiccentéssel jelezte sorra kerülésemkor az illetékes hölgy, akinek a nevét örökre megjegyeztem, hogy hiába vártam. Nem az ő bűne volt, a rendszer állított általa pellengére bennünket. Minden kiutazó feletti uralom és hatalom látszólag az ő kezébe adatott, így legalább volt kinél érdeklődni, és akit szidni, természetesen. Kitelepedésem előtti utolsó évben több alkalommal jártam Bukarestben is. Azt gondoltam, többedmagammal együtt, ha érdeklődünk, beírják nevünket valamilyen nagy könyvbe, így egyszer csak ránk unnak. Vittük a csomagot, kilószámra az abban a világban aranyként mért szemes kávét, Amo szappant, Kent cigarettát… Korrupt világnak, korrupt hivatalnokai úgy nyelték a jó bihari pálinkát, mint a vizet. Utánpótlásról folyamatosan gondoskodtunk. Volt kivándorolni szándékozó zsidó-, sváb- tót- és magyar ember elég.

Egy ilyen hétfői napon is épp kipréselték belőlem a szuszt, amint kinyitotta kerek ablakocskáját a hivatali íróasztala elé emelt paravánján az amúgy tetszetős, fekete hajú magát roppant jól tartó hölgy. Előre elmondta, hogy csak két engedély érkezett. Persze az emberség azt diktálta volna, ha megmondja ki az a két ember, no de ilyenben ő nem bővelkedett. Végig nézte, amint öldökölve odalihegi kérdését minden megjelent. Döbbenetemre nálam azt mondta kurtán, furcsán, hogy „igen”. Életemben nem hallottam még ilyen csilingelő szót, mint akkor ott. Furcsa vitustáncot járt ereimben a vér, majd elájultam. Kinyújtott egyszerűen egy papírost, amin rajta volt az ominózus aláírás. Félve, nehogy kitépjék a kezemből, magam fölé tartva cibáltam ki magamat a sorból, mire mindenki féltékenyen sziszeget körülöttem és tovább öldökölték egymást az ablakhoz jutás reményében.

Csak kint mertem elolvasni. Leültem a járdasziget egyik kövére, akár egy igazi koldus, aki megkapta élete legnagyobb alamizsnáját. Hirtelen felgyorsultak az események.

Hogyan léptem át végleg a határt? Milyen volt az a pillanat, amikor a magyar zászlót lengette előttem életemben először szabadon a szél? Pucéron, akár egy újszülött, a kabátomat magam elé tartva érkeztem meg. Azért úgy, mert egy román, konttyal legyeskedő vámos nő, a vámszolgálatra várakozó csehszlovák turistacsoport szeme láttára levetkőztetett, követelve fülbevalómat, amit akkor sem vehettem volna ki a fülemből, ha az életem függött volna tőle. Édesanyámtól kaptam, oda nem adhattam. Ezt a szívtelen állami szolga nem értette meg, tovább követelőzött. Az ominózus fülbevaló semmilyen komolyabb értéket nem képviselt, messze volt az engedélyezett magammal vihető arany súlyától, de ő másban már nem kötekedhetett, így épp azt kérte, amit nem tudtam teljesíteni. Behunyt szemmel, dideregve álltam, február huszonnyolcadikán a borsi határátkelő akkor még egyetlen vámhivatalának előterében. Miután levetettem magamról az utolsó ruhadarabot is, bevitte egy irodába. Ott álldogált egy ismeretlen fiatalember is, aki megszánva, magáról levette kabátját és azt a vállamra terítette. Percek telhettek el így csupán, de én óráknak éreztem, míg a nő észlelve a turista gesztusát, kihozta és lábam elé dobta kabátomat. A ruháimat még akkor sem, ismételten kérte vegyem ki végre a fülbevalómat. Mutattam, hogy nem, mire gúnyos nevetéssel elvonult. Újabb kínos percek, akkor már a saját kabátomban, míg észleltem, az üvegajtón keresztül integető férjemet. Kezével mutatta menjek, ne törődjek semmivel. A román férfi vámos is biccentet, így végre megértettem, hogy be kell ülni a kocsiba. Talán fél lábammal léptem még csak be, de a kis katona máris nyitotta a sorompót. Láttam a visszapillantó tükörből a nőt lerohanni a lépcsőn, kezében ruháimmal. A férjem teljes gázzal rontott át velem a magyar oldalra. Még a kocsiban is hallottam, „cercei”, ami azt jelentette, a fülbevalói. Nem mertünk megállni, csak kilométerekkel odébb. Hatalmas üvöltéssel tört fel belőlem a keserűség. Életem párja kinyitotta az ajtót, kisegített és biztatott, hogy kiabáljak akkorát, amekkorát csak bírok. Nem kellett sokat biztatnia, őrjöngtem, ott akkor tört fel belőlem a sokévnyi sirám először. Ócsáig zokogtam. Egy szál kabátban emelt át ölében tartva a küszöbön új otthonomba. Így érkeztem haza.

Sok intézkedni valóval teltek a következő napok, idegességgel, félelemmel, hová tudok elhelyezkedni. Akár csak a mesében, úgy követte egymást a sok csoda. Március 15.-l kezdtem el új életemet a magyar honvédség kötelékében. Mint mi? Csak úgy, – majd magával is lesz valami…– mondta a világ legemberibb főnöke. Még meg sem melegedtem új munkahelyemen, amikor elérkezett az akkortájt igen csak jelentős ünnepünk, az április negyedike.

Szép galambszürke kosztümömben, csinos szürke, sötétkék betétes tűsarkú cipőmben akkoriban nem voltam mindennapi látványosság. – Jön már a szőrös talpú – sugdosta egy-két rendetlenebb sorkatona, amikor elhaladtam előttük. Kit érdekelt ez akkor már? Az ebédlőben ünnepi hangulatban húzta ki magát egyszerre a több száz fiatal. Csattogtak a bakancsok, nyikorogtak a fényesre kefélt tiszti cipők, majd bevonult a vezérkar. Mindenki egyetlen mozdulattal emelte fejéhez a kezét, erősen, hangosan mondták az ilyenkor szokásosat: – Erőt, egészséget –, majd megszólalt a magyar Himnusz. Talán ez nem is vágta volna ki nálam a biztosítékot, csak hogy az nem magnóról szólt. Hangosan, tiszta erőből, férfiasan énekelte azt egyszerre több száz fiatalember. Ösztönösen megfordultam. Látni akartam őket. Magamhoz akartam ölelni mindegyiket. Lábam elernyedt, a gyomrom a torkomba szökött… néztem a szájakat, amint ütemesen daloltak. Boldog voltam. Zokogtam.

Úgy éreztem a világ legcsodálatosabb dolga magyarnak lenni. Mindenki tudta miért sírok. A katonák hangja el-elcsuklott. A végére, az elején még annyira erőteljes ének egyre jobban elhalkult. Az utolsó szót már csak páran suttogták. Álltam az ebédlő közepén, körülöttem magyar emberek, akik könnyeikkel küszködtek. Hát ilyen magyarnak lenni…

Dezső Ilona Anna

Szőcs Emese - Online

Én, a sakkfigurád, a játékkaraktered, Hozzád könyörgök. Hozzád, aki megkettőződtél, és létrehoztad Önmagad ellentétét, hogy játszhass.

Végtelen sokszor haltunk meg és kezdtük újra együtt, ezen a szerveren és párhuzamos szerverek világában is.

Szabad akaratot adtál - választhatok, melyik feleddel, és hogyan játszom.

Tudom, hogy bármikor, ha kérem, segítségemre van a Súgó. Bocsáss meg, ha sokszor azt hiszem, hogy nincs rá szükségem, vagy ha néha azt is elfeledem, hogy hívhatom.

Ez a világ elöregedett.

Arra kérlek, hogy ha most a másik felünk nyer, ne engedd, hogy a győztes a végjáték során túlságosan kegyetlen legyen, mert a mi fájdalmunk a Te fájdalmad is - hiszen Önmagadból nyilvánítottál meg mindent.

Ami biztos, az biztos: alkoss és futtass le egy új vírusirtót. Te ismered legjobban a másik feledet: nem bízhatsz abban, hogy ő is betartja a szabályokat. Hekkeld meg a hekkert!
Ha már túl késő van mindehhez, még mindig ott van a Nagy Reset Gomb: a Kegyelem. Te vagy a programozó és a rendszeradminisztrátor is - egyedül a Te parancsodra léphet működésbe.

Hiszen végtelen szeretetedben Te alkottad a Kegyelmet is.

Szőcs Emese

Szőcs Emese - A sötét angyalom

Életem zenéjének része, szabadságom eszköze vagy. Ha nem lennél, nem ismerném fel a fényt.

Sebezhető lennék nélküled, hiszen csak hasonló ismeri fel a hasonlót.  Harcolni tanítottál, és elhajolni, ha kellett.

Általad van tétje a játéknak.

Láttam az arcodat: egy a nevünk.

Megerősítem szövetségünket - megígérem, hogy elpusztítalak. Ha eljön az óra, nem hagylak

magadra. Közös a végzetünk.

Megszűnik majd a kettő, és fátylainkat végre lángra lobbantja a Kegyelem.

Szőcs Emese

Szőcs Emese - A művészetről

Minden az idő szövedékében lüktető ritmus, a forma és a csend váltakozása.

A szívverésnek, a lélegzetnek, a bolygók keringésének, az életnek, a megnyilvánulásnak ritmusa van.

Ha a harmonikus rezgés rezonanciába lép egy másik rezgéssel: együtt lüktetnek, egybecsengenek: kialakul az összhang.

Művészet az, mely az Első Hangra rezonál, ezáltal minden, mely vele kapcsolatba kerül, együtt rezeg általa a kölcsönös áthatottság táncában.

Művész az, aki belép az Egy terébe, és onnan sugározva részesévé tesz az egybecsengésnek, harmóniának, átad a Logosz lüktetésének, és egyesít középpontod csendjével.

Orpheusz is így parancsolt az állatoknak.

Gondolom, ezért tartották valaha  a művészetet szentnek.

A disszonancia az összhangzat ellentéte, az összecsengés hiánya.

Nem tudom, hogy amit a disszonancia szül, az Siva táncának része-e, a  kiáradás ellentétes sodrása, belélegzés, vagy pedig a káosz pusztító irigysége a  teremtőerő iránt: Isten majma.

Baader szerint a pokol az, ha nemzeni akarunk, de nem vagyunk rá képesek.

Szőcs Emese

M. Fehérvári Judit - Az otthon fensége

Ahogyan az ánizs illata egyre jobban ellepi a konyhát, úgy növekszik egyre hatalmasabbá a békesség is az otthonomban.

      A gondosan kiválogatott gyógynövények furcsa keveréke valami fenségességet és ünnepi fényeket gerjeszt, s biztosan tudom, hazaérkeztem.

      Mellesleg régen itt élek már, így a falak ugyanazok még akkor is, ha évente váltogatják színeiket és díszeiket: hol egy jellegzetesen rám jellemző tapéta, hol annak csöppet sem kellemes eltávolítása és a falak újbóli szimbolikus kicsomagolása szórakoztat el és ad eleinte minden erőmet meghaladó munkát, hogy azután ismét gondoljak egyet, és bársonyost vagy brokátost akarjak kicsalogatni abból, ami az emlékeimben évtizedekkel megszépülve ma is él, s amit talán soha nem tudok elengedni: a gyermekkor zsongását, hangulatainak tisztaságát és Aladdin lámpását, meg dzsinnjét és az Ezeregyéjszaka összes varázsszőnyegét...

      Így aztán nem is csoda, ha folytonosan vágyakozom, ha azt szeretném elérni, ami messze illant már, de a bensőmben ma is itt ring, mert ember vagyok és gyarló is, néha úgy hiszem, mindez olyan egyszerű, noha bonyolultabb még a relativitás törvényénél és az időutazásnál is, mert ez a világ mára egyes-egyedül az enyém, így aztán hogyan is gondolhatnám azt, hogy bárki is beszállhatna velem abba a gondolába, amelyből egykor a szülői ház egyik szobájában sok-sok sorakozott egymás mellett a falon... Itáliából (s nem véletlenül nem az Olaszország nevet használom...) került oda valaha ez a lilás színű damasztos tapéta, hogy aztán egyetlen pillanat alatt soha többé ne láthassam.

      Egy ideig úgy emlékeztem, hogy átfestettük a falakat, aztán rá kellett döbbennem, hogy egyszerűen csak a földdel tettünk egyenlővé mindent, mert új házat építtettünk... Lassan fél évszázados leszek, s most döbbentem rá erre is...

      Életemben sokat költözködtem (egyszer össze is számláltam, hogy éppen tizenkét alkalommal...), de soha nem voltam sehol sem valóban otthon. Ahol ma élek, oly annyira idegen közeg volt egy ideig, hogy még meg is szenteltettük a lakást, hogy valóban otthonná lehessen.

      És nem tudok keveset főzni ma sem, mert hozzászoktam ahhoz, hogy soha nem éltem egyedül, s így a gyerekek kiröpülésével a nagy fazekak hadait hiába vittem sorra ki a kamrába, mindig elközelgett az a pillanat, amikor újakat vásároltam, s elölről kezdtem a nagyüzemi sürgés-forgást.

      Szüleim halála után valaki egyszer azt mondta nekem, hogy immáron az az otthonom, ahol élek. Eleinte nem tudtam megbékélni ezzel a helyzettel, így aztán először csak bizonyos növényeket hoztam el az egykori ház kertjéből, hogy itt elültetvén azokat, néha megcirógassam leveleiket vagy virágaikat, majd magából a földből is egy picikét, mert mindig is kerestem azt, mitől lesz valami lakássá, mitől házzá és mitől otthonná.

      És ma az ánizs illatától lett azzá, mert rádöbbentem az egyetlen, soha meg nem másítható igazságra: a szeretet az egyetlen olyan kapocs, amelyik képes annyit hozzátenni a dolgokhoz, hogy azok valahogyan visszamerengjenek abba a múltba, amely már nem csupán az enyém, hiszen folytonossága ma is itt él, miként ez a jövőben is így lesz, s ezt meg nem másítja földi akarat.

* * *

      Akkor már nagyon fájt mindenem, s egyetlen görcsben vonaglott a testem. Sejthettem volna, hogy egy rutinműtét után is pihennem kellett volna, de egyszerűen nem ment (miként a diéta sem, mert imádok Veled enni...).

      Éppen akkor érkeztél haza, mikor a mentőhöz indultam, s csaknem hamarabb a kórházban voltál tőlem. Csodálkoztam is, hogy honnan kerítettél elő egy ismerős orvost, s miért fektetnek az elitebb ágyak egyikére. Soha nem láttalak még ilyennek. Féltettelek, miközben a laboreredmények engem is megdöbbentettek, hiszen alig két napja még minden rendben volt, s semmilyen érték sem kúszott ekkora magasságokba...

      Az ultrahangnál el is feledkeztem magamról, úgy öleltelek és csókoltalak meg... Egy fehérköpenyes beteg tekintetét rajtunk feledte, majd nagyon jó egészséget kívánt, miképpen mi is a békesség szavaival búcsúztunk tőle...

      Haza akartam jönni, így alig vártam, hogy ereim befogadják az infúziót. Aztán az orvos leült az ágyamra, úgy magyarázott valamit, de nem is igazán figyeltem rá, csak az érdekelt, hol lehet az a kiskapu, amely megengedi azt, hogy legalább egyetlen órát együtt tölthessünk, mert vissza kellett menned a munkahelyedre.

* * *

      Egy időben kényszeresen kerestem az igazságot: az egyetlent, a megfellebbezhetetlent. Olvastam keleti és nyugati filozófiákat, addig mesterkedtem, míg a lányom a Képzőművészeti Egyetemen kötött ki, folyamatosan egyetemekre jártam, művészek között éltem, művésztanárrá és publicistává növesztettem magam és mikoron húsz esztendővel ezelőtt immáron másodjára is özveggyé lettem, nem zártam ki életemből az újrakezdéseket sem, így hosszú élettársi kapcsolatok óvták az utam és mindig szeretetben éltem.

* * *

      Az otthon melegét azonban ma az adja, ahogyan lassan szétterül az ánizs, egyre szélesednek az utak, növekednek a növények, élni kezdenek a falak, s áldás nélkül is érzem, hogy megérkeztem valahova, ahol mindig is jelen voltam, de ezt a teret és időt immáron végelegesen befedezte a Lélek, az egymáshoz tartozásé, annak minden szépségével és felhőtlen cirógatásaival együtt.

M. Fehérvári Judit

Meyer József - Netköltők tiszteletére

Poroszkálni egy fenyőerdőben pihentető és hálás időtöltés. A madárcsivitelésen kívül minden olyan békésen csöndes, semmi mozgalmasság. Vagy mégis? Felemelve egy út menti szikladarabot, alatta rovarok sokasága nyüzsög. A hűvös sötétség birodalmában virul és működik egy fantasztikus mikrovilág!

Lengyel János - Az igazság szaga

Tisztában vagyok vele, hogy egy irodalmi mű legalapvetőbb követelménye az, hogy legalább szóljon valamiről, s a cselekmény fonala egy történet gombolyagjába csavarodjon. Vagy fordítva? Néha a történet annyira összekuszálódik, hogy maga az író sem tudja kibogozni azt. Pedig elvben az ő kezében futnak össze a szálak.

Lengyel János - Elmélkedő magány

A legteljesebb függetlenségre törekszem. Mert a függetlenség jelenti az igazi szabadságot. A szabadság az ember legnagyobb értéke, miközben sokan nem is tudják mi az. A függetlenségre törekszem, mindaddig, amíg létemet fel nem függeszti a leghatalmasabb létező. A függetlenségre törekszem, ami sok esetben a magányt jelenti. A magányt, amit az önmagával összezárt ember érez. Mert a magány is sokféle lehet és sokféleségében is következetesen kegyetlen. Mint annak az embernek a magánya, aki egy zsúfolt világvárosban is egyedül érzi magát. Mert magánya nem társ, csak nem kívánt teher. A teher lehúz, a földön tart. A tartás nagyon fontos. A tartás erő, hit, védelem.

Paszternák Éva - Csodavárás

Mese, misztikum, álomvilág. Csodás tájai az emberi értelemnek, a tudásnak, a képzeletnek, melyet nem rajzolnak körbe éles határvonalak. Mélységben és magasságban olvadnak össze, elkápráztatva az embert, a megélőt, a mesélőt, a hallgatóságot.

Götli Kinga Réka - Szépség, Harmónia - Mozaikok

Nyomasztó lassan ez napfény nélküli borongós időszak. Az eleven hús minden sejtje megújulni vágyik. A benne kódolt éltető program lassan ismét felnyílik és a megvalósulását óhajtja léleknek, szívnek, érzelemnek. Tavaszt sóhajt bennünk az izmainkba fagyott tél. Talán ezer esztendeje is már, hogy készülünk…

Götli Kinga Réka - A belső éden megtalálása - Élet-tér / Szín-tér

   Töprengésem jelenlegi gondolati fonala a negatívum felől indul meg, hogy aztán pozitívba fordulva kiegészítse egymást, új aspektust hozva. Miszerint mit ér az érték, ha nem ismerem meg az értéktelent, a gazt, a hamisat, ha nem tudom, mit kell kigyomlálnom, hogy szárba szökkenjen a való és éltető, hogy a remény felcsillanjon ott is, ahol nem számítanék rá.

Urbán-Szabó Béla - Hová fordulhatunk? – Hamvas Béla 1942-1945-ös naplóbejegyzéseiről

Hamvas Béla beskatulyázhatatlan. Ki is volt ő valójában? Író? Filozófus? Vagy a mai politológusok előfutára? Esztéta? Művészettörténész?

Mindegyik és egyik sem. Írt regényeket (Szilveszter, Karnevál…), de ezek a regények nagyon távoliak a klasszikus regényekhez, regényformákhoz képest. A kifejezetten elméleti munkáit legalább ugyanilyen nehéz műfajilag besorolni.

Megvallom, az 1980-as évekig nem tudtam Hamvas Béláról semmit. Ekkoriban hozta egyik barátom legközelebbi találkozásunkra az Életünk című szombathelyi folyóirat különszámát Hamvas Béláról. „Na, ezt olvasd!”, mondta.

Hát olvastam, faltam a sorokat. Így jutottam el egyre több Hamvas-műhöz és így jutottam el a Naplók I-II. kötetekig (Medio Kiadó, 2010.).  Az I. kötet tartalmazza az 1942-1945-ös naplóbejegyzéseket.

Paszternák Éva - Méretre igazítás

Súlyos csend pihent a csempékkel kirakott helyiségben, amit csak néha ébresztett fel egy-egy felszálló sóhaj. Fent, a kék fényű lámpának ütközött, majd elszállt a résnyire nyitott ablakon át.

Egy harmincas éveiben járó asszony feküdt a szülőágyon. Látszólag egyedül volt, de mégis érezni lehetett, hogy a csendben ott lapul Valami ami legalább annyira várja a Gyermek születését, mint a vajúdó anya. Nehéz volt a levegő és nem csak a gyógyszerek illatától, hanem a megfoghatatlan, de mégis létező illékony, változó Valami árasztott nyugtalan, édeskés szagot magából.