Tisztában vagyok vele, hogy egy irodalmi mű legalapvetőbb követelménye az, hogy legalább szóljon valamiről, s a cselekmény fonala egy történet gombolyagjába csavarodjon. Vagy fordítva? Néha a történet annyira összekuszálódik, hogy maga az író sem tudja kibogozni azt. Pedig elvben az ő kezében futnak össze a szálak.
Mindegy; én fellázadok ez ellen a kispolgári, archaikus csökevény ellen, és alapvetőkkel fogom bombázni a hivatalos iroda lom állásait. A magamét nem tudom, hiszen nagyon régen voltam állásban. Akkor sem irodában. Ott amúgy is általában ülni szoktak. De én nem ülhetek tétlen. Zászlómon az új kompromisszum jelszava: Tiszta irodát! Kidobjuk az iroda lomot. (Ha nem mi, majd megteszik mások.)
Vagy ő dob ki engem, mielőtt egyáltalán befogadott volna? Mert hát a magyar befogadó nemzet. Mindent és mindenkit befogad, csak önmagát rekeszti ki. A pírézeknek meg eszük ágában sincs magyarhonba utazni. Jó nekik Pírézia, hiszen légies határai nem terhelik festékkel a térkép papírosát. Papírral utazni a papíroson, az író vízuma mégis a szó. Amit, ha nem rónak papírra, sorsa az emlékezés ingoványától függ.
Hinni merészelem, hogy minden egészségesen és józanul gondolkodó ember velem tart, hogy ránk ne szakadjon az irdatlan káosz, amit nagyképűen emberi világmindenségnek neveztünk el; vagy ennek hiánya, amit sokan átélhetünk – az egyetemes világnincstelenség. Kincsünk a nincsünk, ami senkinek sem kell.
Mintha az alapvető sivárságnak bérelt helye lenne életünk koszos batárján. Addig köszörültem a csorbát, míg a kardomon él lett. Mert az élet nem minden esetben jelent pozitívumot. Egyetlen pozitív tulajdonságom az, hogy élek, de vannak néhányan, akik ezt is felróják nekem. Mert a kritikátlan kritika napjaink jellemzője. Nagyhatalmú emberek szennyezik egymás becsületét, miközben akár tiszteletre méltóak is lehetnének. De ez már nem dívat. Elsüllyedt egy régi világgal, a boldog békebeli kor legendájával együtt.
Mióta a kormány, a mindenkori (?) és a mindenholi (?) azon fáradozik, hogy megjavítsa az életszínvonalunkat, amaz egyre inkább romlik. Nagyanyám befőttjei soha nem romlottak meg, évek múltán is élvezhető maradt a gyümölcsök íze, ha a szájízünk nem is. A kormány még nem tudja, hogy amikor ki akarjuk javítani a hibáinkat, akkor hibázunk leginkább. Ördögi kör ez, s a hiba állítólag a közvetítővonalban van. Pedig a hibák sem öncélúak, saját struktúrájuk van, kortünetük egyedi, de bármikor szabadon megismételhető.
Lengyel János
Megjegyzés küldése