Fél öt van, ideje elindulni. Negyed óra múlva már ott lesz a helyszínen, leteszi a ruhatárban a kabátját, elmegy a mosdóba, megveszi a jegyet, elfoglalja a helyét és három órán át élvezni fogja a gálaműsort.
Bereteszeli az ajtót, s belép a liftbe. Csodálkozva veszi észre, hogy egy tejszínhab spray társaságában utazik. A szomszédok humorérzéke, vagy éppenséggel igénytelensége, szegénységükkel párhuzamosan – mérhetetlen.
Az utca kihalt. Ezidőtájt az átlagemberek, így lakótársai is, dolgoznak. Áthalad a főúton, kellemes érzések lesznek úrrá rajta. Otthon érzi magát a kerület eme részén. 10 éve él a környéken, az utcák minden mozzanatát álmában is felismeri. Ezen az úton végigmegy, majd jobbra fordul, ott lesz a művelődési központ. Legalább háromszor volt már ott.
Léptei egyre elbizonytalanodnak. A tehetetlenségérzet lesz úrrá rajta. Még csak tegnap halt meg. Ő pedig ma már gálaműsorra megy. De hát az élet megy… menne tovább…
Egymás után hagyja el az utcasarkokat s a fájdalom egyre inkább eltántorítani kívánja a céljától. Az utcanevek elmosódnak szeme előtt. Testét átjárja a gyámoltalanság permete. Nem érzi, hogy él. Tudata elhagyja, egyre csak megy.
Már a Dunát látja. Hirtelen felugrik egy arra haladó trolira, két állomást utazik. Még messzebbre kerül céljától.
Védtelen. Csak a hazafelé vezető útra emlékszik bizonyossággal.
Már csak öt perc marad a gálaműsor kezdetéig s ő még mindig bolyong. Hazamegy – gondolja – s szól a fellépőnek, hogy rosszul lett. Amint végigsuhan a lehetséges megoldás a fejében, az utcák kígyóként tekeregni kezdenek szeme előtt, a jól ismert távolságok megváltoznak. Érzi, ha ezt megteszi, csak rosszabb lesz: miközben hazafelé indul, fojtó érzés uralkodik majd el rajta, nem kap levegőt, még szűkebbé válnak az amúgy széles járdák, hol remegni fog, hol teljes nyugalommal lépked majd tovább. Ha ezt megteszi, boldogtalanná teszi a fellépőt, jómaga pedig az elkövetkezendő időben, mindaddig, amíg ez az érzés uralkodni fog rajta, csak a megszokott útvonalakon fog közlekedni, csupán a rokonaival és a nagyon régi ismerősökkel fogja tartani a kapcsolatot, azokkal, akiknek a neve és az arca már annyira beléivódott, hogy nem felejti el őket. Otthonára nehéz légkör fog telepedni, amelyből folyton kimenekülne, s mégis maradni fog.
Mégis elmegy – dönti el –, legfeljebb elkésik.
Lépteit meggyorsítja. Pontosan ötkor megtisztul előtte az út: csak kétutcányira van a művelődési háztól.
Szinte berohan az épületbe, megveszi a jegyét, és kabátostól berobog a nézőtérre, helyet foglal. A program néhány perces késéssel kezdődik. Ismerősök mosolyogva köszöntik. Az élet megy… menne tovább…
Fellélegzik. Már csak a mosdóba kell majd kijutnia valamikor. De jó helyen van. És haza fog találni és holnap már minden a rendes kerékvágásba kerül. Kabátja melegébe burkolózva nézi végig a gálaműsort.
Lakása előszobájában vígaszhatatlanul sírni kezd.
Hornyik Anna
Megjegyzés küldése