A legteljesebb függetlenségre törekszem. Mert a függetlenség jelenti az igazi szabadságot. A szabadság az ember legnagyobb értéke, miközben sokan nem is tudják mi az. A függetlenségre törekszem, mindaddig, amíg létemet fel nem függeszti a leghatalmasabb létező. A függetlenségre törekszem, ami sok esetben a magányt jelenti. A magányt, amit az önmagával összezárt ember érez. Mert a magány is sokféle lehet és sokféleségében is következetesen kegyetlen. Mint annak az embernek a magánya, aki egy zsúfolt világvárosban is egyedül érzi magát. Mert magánya nem társ, csak nem kívánt teher. A teher lehúz, a földön tart. A tartás nagyon fontos. A tartás erő, hit, védelem.
Egy nép is lehet magányos, egy nemzetrész, amit magára hagyott éltető eleme, a nagy nemzeti egész. Elhagyatottsága tüzes billoggal nyomja rá bélyegét a tudat minden végtermékére. De már a nemzet sem lehet egész, többé már nem. Elvesztette egy részét. Kitaszította magából létének egy darabját.
Magányos nemzet magányos fia vagyok én. Megviselt szolgája a Sorsnak. Sorsom a van, jövőm a múltba hull. Zuhan, s alant nincs biztonsági háló. Felemésztette a kétely, értelmet a pusztulás kölcsönöz uzsorakamatra. Részleteit én fizetem. S ha úgy érzem, hogy nem bírom tovább, mit elém tár a felismerés kaján angyala, sötét szobámba menekülök, ahol még magányom sem talál reám. Titokban Rejtőt, Jókait olvasok s Adyt, ma már olyan snassz és avítt. Vegyél Brechtet, Zweiget, Noam Chomskyt bőrkötésben, meglásd, polcodon mily jól mutat! Mutatóban tartasz divatos könyveket, pirosat, kéket, sárgát, amerikait, franciát, németet.
Csak azt tudnám, miért feszítenek célkeresztre, hiszen nem Jézus Krisztus a nevem? Sosem jártam Betlehemben, s a Golgotát sem ismerem. De ismerem a kínt, mit érzett megvetve, kitaszítva. Szívtam már az önsorsrontás bűnös porát, finomítva. Menekültem a kétségbeeséstől, de nem eresztett, síromra veszítve velem ácsoltat keresztet. Kérdem a rendezőt: miért ily szerepet…?, e darabban kevés a szeretet. De a hóhér hallgat, pallosa exportáru, jó svéd acél, szemében nincs kegyelem, fontos mindig a cél. Nekem a hazai is megteszi, de ők megadják a módját. Vajon ki engem követ, megismeri e utódját? Határokat átlépve irigyel a társadalom, legalább érek valamit, még ha nem is nyújtózkodom.
Közben futnak a percek. Valami verseny zajlik, ezredvégi maratoni. Elől etióp, nyomában egy kenyai. A sort egy hontalan zárja, a befejezések néma tanára. Vagy nem is! Inkább kozmopolitának vagy internacionalistának mondanám. Élő embernek örök talány. Demokraták között ő a legnagyobb.
De zörgő csontokkal s kaszával a kézben futni nem lehet. Egyre jobban nő a hátránya, legvégül mégis ő marad. Egyedül. Meg a magány. Mert neki is van sajátja. Éjszínű, s a leghatalmasabb. Mellette az enyém csak csúnya paca rosszcsont nebuló matek füzetében. Ott ülünk mindannyian a zsebében, s úri szeszélyén múlik mikor huzza elő gyászlapunkat.
S míg a mezőny a monoton köröket rója, „segítő” kezek próbálnak víz alá tuszkolni egy fuldoklót, de minden erőfeszítésük dacára a szerencsétlen végül megmenekül. A Nagyúr ezúttal kegyelmet adott. Kudarctelt tekintetek merednek az újraéledőre. Szemükben rejtett félelem lapul. Csak ne kérje senki számon a tetteket! S a halálból éledő erős angyal szavalja a „Talpra magyar!”-t.
S mindenhol van egy sír, s benne lakója, aki némán vele szaval.
Lengyel János
Megjegyzés küldése