Alább szerkesztőnk, Kovács Melinda (írói nevén M. Kovács Melinda) megjelenés előtt álló regényét ajánjuk az Olvasó figyelmébe!
Fülszöveg
Miként hatnak életünkre szüleink
döntései? Hagyhat-e kitörölhetetlen nyomot bennünk egyetlen hiba? Ha a feje
tetejére áll körülöttünk a világ, marad-e erőnk kideríteni, mi rejtőzik a
kételyen túl?
Kingát hatéves korában elhagyta
az apja. A rémült kislányból bizonytalan, labilis nővé cseperedett, aki
folyamatosan kételkedik: az anyja ártatlanságában, a bátyja becsületében, a
férje hűségében, a szerelem örökkévalóságában, de legfőképpen saját magában.
Napjainkban Kinga harmincegy
éves; feleség és anya, dolgozó nő, aki szerkesztő egy könyvkiadónál. Megrögzött
útkereső, aki sehogy sem találja helyét a világban.
Amikor megismerkedik Várhegyi
Patrikkal, a fiatal építésszel, kénytelen meghozni élete talán legnehezebb
döntését. De van-e hozzá bátorsága, hogy kilépjen egy elfáradt házasságból, s
kezébe vegye végre a sorsát?
A
szerző egyedi stílusa sodró lendülettel kalauzol minket a fordulatokban gazdag
történetben. Izgalmas dialógusok által tárja elénk karakterei érzés- és
gondolatvilágát, emberivé, és ezáltal szerethetővé teszi számunkra hőseit. Ez a
nem mindennapi regény magához vonz, befogad, és kitörölhetetlen nyomot hagy az
olvasóban.
M. Kovács Melinda felvidéki
szerző. Novellái és versei olvashatóak a Szó-Kincs 2011, Szó-Kincs 2012,
Szó-Kincs 2013, Szó-Kincs 2014, Holnapok tükrében, A csend hangjai c.
antológiákban.
Első regénye: A kételyen túl, lélektani dráma. Arra a
kérdésre keresi a választ, miként hat az apa korai elvesztése egy nő életére,
kapcsolataira. Képessé válik-e a bizalomra, hogyan viselkedik egy válságba
került házasságban? S egyáltalán: mikor jár le egy kapcsolat szavatossága?
Meghatározható-e az a pont, ahonnan már felesleges küzdeni érte?
Részletek a regényből
Azt hiszem, a
szüleim nem voltak dühösek egymásra, amikor apa elköltözött. Ő nem egy csúnya
veszekedés után, hirtelen felindulásból vágta ránk az ajtót, és nem lopakodott
vissza a holmijáért, amikor senki sem volt otthon. Egy csendes délutáni
beszélgetést követően pakolta össze a bőröndöt, s aznap már nem töltötte otthon
az éjszakát. A könyveit anyám dobozolta be és küldte utána hetekkel később.
Azóta sem láttam még ilyen csendes búcsúzást. Egyszerű és magától értetődő volt
a válásuk, a keserűség mégis meggyűrte őket és öregebbé csúfította arcukat.
Anyám szeme sarkában egyik napról a másikra jelentek meg a szarkalábak, az ősz
hajszálak hetek alatt váltak kellemetlenül feltűnővé. A hajszálait később ugyan
beszínezte a festék, de szemébe már nem tért vissza a régi fény.
Apa aznap este
leültetett bennünket a konyhaasztalhoz. Nem élhet velünk tovább – mondta –, de
örökre az életünk része marad.
Attól a naptól
kezdve többé nem hittem az örökkében. Tamásnak sok évvel később kétségek közt
fogadtam holtodiglant. Hogy szólhatna a házasság egy életre? Hiszen a világon
semmi sem tart örökké! Erre tanított meg apám azon a délutánon. Tudatlanul és
akaratlanul.
A szerelem
múlandó, az emberek elválnak. A férfiak elmennek: vagy a vágyaikat követik,
mint apa, vagy az álmaikat, mint Ákos és András. Féltem, hogy most Tamáson a
sor. Két napja volt távol, de egyszer sem hívott fel, csak egy üzenetet
küldött, hogy megérkezett, zökkenőmentes volt az utazás.
Nem zárhattam ki
a lehetőséget, hogy pénteken már nem vacsorázik velünk. A bőröndjét is csak
azért hozza be a kocsiból, hogy belepakolja a többi holmiját. Csak annyit mond,
elmegy, ennyi volt, s ugyanolyan csendben csukja be maga mögött az ajtót, mint
az apám hatéves koromban. Aztán felnőnek a fiaim, és ők is elköltöznek
itthonról, én pedig teljesen egyedül maradok…
Egy ideje biztos
voltam benne: anyának titka van. Valami bűnt rejteget előlünk, valami mocskos
vétket, amit apa távozásának indokaként könyvelt el magában. Csak a bűntudat
mondat ilyesmit egy nővel arról a férfiról, aki cserbenhagyta, aki úgy tette be
maga mögött az ajtót, hogy a családi gondok meg a két gyerek odabent maradtak.
– Nem tudhatod, mi zajlott apádban akkor! Még
az sem lehetetlen, hogy mindannyiunknál jobban szenvedett! – mentegette minden
veszekedés alkalmával.
Nem hittem neki.
Kizártnak tartottam, hogy bárkinek is jobban fájhatott a családunk széthullása,
mint nekem. Ákos fiú és sokkal erősebb nálam, anya már felnőtt és tapaszalt,
apa vállán pedig ott ült a bűn, ő szóba sem jöhetett. Én voltam a legfiatalabb,
a legtörékenyebb, a leginkább sebezhető. Sok mindent megbocsátottam apának ott
a temetőben a nyár derekán, de idővel rájöttem, hogy hiába húztam ki a tüskét,
a helye továbbra is sajog, s nem hagyja, hogy elfelejtsem az ellenem elkövetett
vétkét. Nem szerettem apáról beszélni, és továbbra is dühített, amikor anya a
védelmébe vette. Talán, ha megérthettem volna a miértjét, ha anya őszinte lett
volna hozzánk, minden máshogy alakult volna.
***
Másnap kávét
főzött és ágyba hozta a reggelit. A lepedőre csúsztatta a tálcát, vajjal kente
mega pirítóst, majd mézzel itatta át. Karcosan siklott a kés az egyenetlen,
kemény felületen.
– Ahogy szereted – mondta biztató
mosollyal, és az ölembe tette a kistányért.
Figyeltem az
arcát: a rágóizmok feszülését, az álla ütemes mozdulatait. Mohón falta a
reggelit, közben néhányszor belekortyolt a kávéba. Lágy és elégedett volt a
tekintete. Nehezen tűrtem: az éjszakát idézte, zavarba hozott. Az ágy végében még ott hevert az ing, a
földön a tanga és a melltartó.
Szex után mindig
jobban szerettük egymást. A gyönyörben, mint reggeli, forró kávénkban a cukor,
úgy oldódtak fel a sérelmeink. Elhatalmasodott rajtunk a ragaszkodni vágyás,
minden mozdulattal szelídebbé váltunk. Aztán az idő szép lassan elkoptatta a
hirtelen ránk omló puhaságot. Megbízható pontossággal tért vissza a közöny.
Világos volt,
hogy most sem lesz ez másként. Túl a reggelin Tamás testére fonódva hevertem az
ágyon, meztelenül, és jólnevelt beletörődéssel simogattam a mellkasát. Nem
fogott el a keserűség, nem lobbant lángra bennem a tehetetlen düh. Nem törődtem
vele, mi lesz másnap vagy holnapután.
Egy, a város
központjától távolabb eső grillétterem teraszán ráérősen megebédeltünk. Délután
kettő volt, rekkenő hőség. A jégkockák szelíden koccantak a pohár falához,
ahogy a pincér mosolyogva elém tette az italt. A citromos limonádé és a csíkos
szívószál gyerekkori emlékeket ébresztett bennem.
A lenge,
virágmintás nyári ruhában, szalmakalapban, langyos szellő borzolta frizurával úgy
éreztem magam, mint egy zsenge iskolás lány. Tamás sokáig őrizte a rólam
készült képet a mobiljában. Ragaszkodott hozzá, hogy megörökítse a pillanatot.
Este a moziban
egyre gyakrabban kalandoztak el a gondolataim. Vészjóslóan sok volt a filmben
az unalmas jelenet, s ahogy lopva oldalra sandítottam, Tamás arcéle dacosabb,
határozottabb vonásokkal köszönt vissza, mint tizenöt éve ugyanebben a
teremben. A keze is hosszabban időzött a popcornos dobozban, mint a vállamon.
Nyugtalanság lett úrrá rajtam, türelmetlenül vártam a mozi végét.
Hazafelé
megfogta a kezem. Enyhe, csillagfényes volt az éjszaka, kopogóak, lusták a lépteink.
Nyilvánvaló volt, hogy hazaérve ismét szeretkezni fogunk.
Az elmúlt két
nap tömény bujasággal volt tele. Édesen olvadt a szánkban, mint a rózsaszín
vattacukor. Utólag döbbentem rá, hogy még időben ki kellett volna köpni, nem
lett volna szabad hagyni, hogy émelyítő ragacsként a szájpadlásomhoz tapadjon.
Bár a múltunk
nem rejtett vad bulikat, Tamás most mégis táncolni akart. Rászántuk a szombat
estét. Taxit hívtunk és egy harmincasokkal telizsúfolt klubba vitettük
magunkat. Cipeltük magunkkal a tényt, hogy Tamás nem szeret és nem is tud
táncolni. A gyanú minden elvétett lépésnél egyre nagyobbra nőtt bennem. Miféle
bűn követel ekkora önfeláldozást?
A vasárnapi
meggyes pite végleg eloszlatta a kétségeimet, mégsem mondtam rá nemet.
Bekevertük, megsütöttük, a teraszon kortyoltuk hozzá a jegeskávét. A pitével
együtt nyeltem a könnyeimet is.
Fáradhatatlanul
pezsegtek a napok: hétfőn közös ebéd, kedden ötkor kávé egy hangulatos kis
helyen.
Aztán egy szűkre
szabott résben hirtelen megrekedtünk. Elfogytak Tamás ötletei, három napig
semmi sem történt. Oly fájdalmas volt a csend, mintha betonfalnak ütköztem
volna: befelé vérzett az orrom, befelé folytak a könnyeim. Tamás elfáradt,
szeretkezni sem volt kedve.
Pénteken későn
értem haza, elhúzódott az aznapi megbeszélés Saldowskyval. Tamás gyertyafényes
vacsorával várt. Meglepődtem. Finom volt az étel, és jólesett a bor.
Megkérdezte, hogy telt a nap, de én csak tőmondatokban válaszoltam, nem volt
kedvem beszélgetni.
Az ágyban végül
révbe értünk: bejelentette, hogy hétfőn elutazik, három napra üzleti útra megy,
hazafelé pedig beugrik a gyerekekért.
Képtelen voltam
elaludni, Tamás szétzuhant ábrázata lebegett a szemem előtt. A férjem,
szeretőjével az ölében, egy luxusszálloda aranyozott félhomályában. Félórán
belül már a vécé fölé görnyedve öklendeztem. Emészthetetlen volt a vacsora,
akárcsak Tamás árulása. Végig arra játszott, hogy kielégítve, feltöltődve
kevésbé vegyem majd zokon?
