A metróra vártam, amikor egy barna hajú, fiatal férfi lépett oda hozzám. Magabiztosnak tűnt, kellemes volt a hangja; meleg, sötét szeme zavarba hozott. Idétlenül vigyorogtam rá, amikor beszélgetni próbált, és tőmondatokban válaszolgattam fogyni nem akaró kérdéseire. Tamásnak hívták, utolsóéves egyetemista volt a közgázon. Vidéki – mondta –, s talán pont emiatt, imádja a fővárosi nyüzsgést.
Eleinte ritkán találkoztunk. Anya – miután egyedül maradt velem és a bátyámmal – a kelleténél jobban felügyelte az életünket.
Ákos hamar lázadni kezdett, s mivel fiú volt, meg idősebb is nálam pár évvel, gyorsabban vált le.
Engem - részben, mivel lány voltam - anyánk ezután még szigorúbban fogott. Minden este kikérdezett arról, hol jártam, kivel és mit csináltam aznap. Már gimnazista voltam, de legkésőbb tízre haza kellett érnem, még a hétvégéken is, anya pár perc késésért már hatalmas cirkuszt csapott. Éveken át hallgattam, mennyire megbízhatatlan és felelőtlen vagyok. Ha késtem, leültetett, elém tolta az aznapi újságot, és hangosan felolvastatta velem a bűnügyi rovatot.
– Látod, mennyi szörnyűség történik a világban? – kérdezte magas, kellemetlen hangon. – Mikor érted meg végre, hogy csak érted teszem? Hogy féltésből vagyok minduntalan a sarkadban?
Nehéz volt ezt kamaszként megérteni. Semmire sem vágytam jobban a szabadságnál. Magától értetődő módon másik városba készültem egyetemre, lehetőleg minél távolabb anyától. Szabadulni akartam itthonról. Kínlódva emésztette, és sokáig reménykedett, hogy meggondolom magam.
Váratlanul ért lelkes reakciója, amikor kiderült, hogy udvarlóm akadt. Elmeséltem neki, hogy Tamás Pesten jár egyetemre, anyám arcát pedig elöntötte a diadalittas mosoly. Biztosra vette, hogy ha másért nem is, majd Tamás miatt a fővárosban maradok.
De nekem egy férfi sosem bizonyult elég indoknak ahhoz, hogy megváltoztassam az elhatározásomat. Apám, ha másra nem, hát erre megtanított.
***
Tamás lediplomázott, és már nem költözött vissza a szüleihez. Budán kapott állást egy jó nevű cégnél. Élvezte a főnöke kitüntető figyelmét, hogy tehetségesnek tartja, és lát benne fantáziát. Én egy határ menti nagyvárosban jártam egyetemre, csak hétvégéken tudtunk találkozni, a hétköznapokon mindketten éltük a saját kis életünket. Élveztem az egyetemi élet nyújtotta szabadságot, a barátaim társaságát, a világmegváltó beszélgetéseket, bulikat, Tamás pedig minden erejét a karrierje építésének szentelte. Hétvégenként persze dúlt a szelem. Egyfolytában a jövőnkről álmodoztunk, eldöntöttük, hogy ha lediplomázom, összeköltözünk, és jöhetnek a gyerekek. Azokban az években még eszembe sem jutott kételkedni Tamásban. Biztos voltam benne, hogy halálosan szerelmes belém és csodálatos apa lesz. Ennek ellenére, amikor megkérte a kezem, elbizonytalanodtam. Mi lesz, ha ő is elhagy; ha szülök neki pár gyereket, felépítjük az életünket, és egy nap mégis arra ébred, hogy ő ezt nem akarja többé? Ha minden magyarázat nélkül elmegy?
Ákos azt mondta egyszer, hogy mindenkinek van indoka. Ok nélkül senki sem lép ki egy kapcsolatból, és hogy ez minden bizonnyal apával is így volt. De hasztalan faggattam anyánkat, nem adott kielégítő választ. Hagyta, hogy meggyűlöljem apát. Nem értette meg, hogy hiába védelmezi szavakkal, az nekem kevés. Tudni akartam az igazat, de akkoriban már senki mást nem kérdezhettem anyán kívül. Apa korán meghalt. Öt vagy hat évvel azután, hogy elköltözött, egy téli hajnalon elaludt a volánnál.
A szerző személyes blogja: http://haelkeszulmegmutatom.cafeblog.hu/
A szerző facebook oldala: https://www.facebook.com/mkovacsmelinda/?fref=ts.
Megjegyzés küldése