Égi
Lám, kis szempillantás s eltűnik a nyár,
halványzöld nyomot hagy csöpp papírlapon,
nyirkos reggel hűvös szélruhában jár,
s már az ősz csoszog egy fáradt sóhajon.
Most még dédelgeti bíbor levelét,
nehéz búcsú ez, tán lehetetlen is,
díszes ködmönt fércel égi lelemény
és mind tovalibben, messze száll megint.
Vézna karja int, már mind pucér a gally,
lomhán bíbelődve napsütés mereng
és az avarszőnyeg mindent eltakar,
mitől egész nyáron ékesség e kert.
Bár, fáj elköszönni, mindez hozzád nőtt,
mégis szívrepesve várd az érkezőt...
Lám, komótosan körbeér a nyár is,
ékes csipkefüggöny, lágyan szöszmötöl,
mint fénygyöngyökből felfűzött kaláris,
amely karcsú nyakam ívén tündököl.
Míg lassulnak a szívből-nevetések,
szürke alkonyórán zárom ablakom,
nézd, langaléta árnyak feketéllnek,
bolyhos takarómon álmom altatom.
Már megfáradt a mező muzsikása,
kopott kofferbe pakol néhány madár
és hunyorgat még mind a fény, az árva,
tágas táncparkettjén senkit nem talál.
S bár bensőmben a csend többszólamú,
stólás vállamon az angyal szomorú.
Megjegyzés küldése