Gani Zsuzsanna - Főnixmadár (Nemzetközi Benedek Elek meseíró pályázat - I. helyezés!)

Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon túl, az Óperenciás-tengeren innét, volt egyszer egy szegény özvegyasszony, s annak három fia.

Sokat búsult a szegény asszony, hogy mivel tudja eltartani gyermekeit, mert kenyér is alig volt az asztalfiában. Nehezen éltek, de azért mégiscsak sikerült jóravaló mesterségre kitaníttatni gyermekeit. A legidősebb halász, a középső pék, a legkisebb favágó lett. Az idős asszony egyszer nagyon megbetegedett, nem tudott rajta senki sem segíteni. Azt mondja akkor a fiainak:

– Valamikor hajdanában édesapámtól hallottam a Főnixmadárról, melynek könnycseppje azonnal meggyógyítja a halálos beteget. Nincs más megoldás, keressétek meg, és ha létezik, hozzátok el nekem. – A három legényt édesanyja feltarisznyálta a hosszú útra, keserves könnyhullatások közepette elbúcsúztak egymástól, majd felkerekedtek. Mentek mendegéltek, amíg egy hatalmas tölgyfához nem értek. Ott megálltak, mindhárman felkötötték keszkenőjüket és megbeszélték, hogy pont három év múlva újra itt találkoznak. Elbúcsúztak egymástól és mentek háromfelé. Az első legény észak felé. Ahogy ment, mendegélt, egyszer csak találkozott egy hangyával, aki megszólította. Legény, nagyon éhes vagyok, légy szíves adj nekem pár szem morzsát! A fiú azonban elzavarta és folytatta az útját. Talán egy kőhajításnyit mehetett, amikor egy hal szólt hozzá a közeli tóból. Ő is ennivalót kért. A fiú nem sajnálta meg és nem adott neki. Tovább folytatta útját. Ment árkon-bokron által, hegyre föl-és le. Egyszer csak egy hang szólt hozzá a fenyőfáról. Egy galamb burukkolt neki, ő is éhes volt. A kőszívű fiú elkergette, majd tovább kereste a Főnixmadarat három esztendőn keresztül. Bolyongott a nagyvilágban télen-, nyáron, esőben-, hóban. Ruhája, cipője leszakadt róla, immáron mezítláb rótta az utat. A középső legény kelet felé indult, ám ő is hasonlóképpen járt. A legkisebb fiú is elindult dél felé. Ahogy ment, mendegélt, egyszer csak találkozott egy hangyával, aki megszólította. Legény, nagyon éhes vagyok, légy szíves adj nekem pár szem morzsát!

– Adjon isten jó napot, kedves hangya! – Köszöntötte a legény.

– Adok én jó szívvel! Ő is leült a hangya mellé és jóízűen eszegettek. Amikor jóllaktak, elbúcsúztak egymástól. A hangya még visszaszólt: „Jó tett helyébe, jót várj!” – azzal elsietett. A legény pedig folytatta útját. Talán egy kőhajításnyit mehetett, amikor egy hal szólt hozzá a közeli tóból. Ő is ennivalót kért. Legény, nagyon éhes vagyok, légy szíves adj nekem pár szem morzsát!

– Adjon isten jó napot, kedves hal! – Köszöntötte a legény.

– Adok én jó szívvel! Ő is leült a hal mellé és jóízűen eszegettek. Amikor jóllaktak, elbúcsúztak egymástól. Tovább folytatta útját. Ment árkon-bokron által, hegyre föl–és le. Egyszer csak egy hang szólt hozzá a fenyőfáról. Egy galamb burukkolt neki, ő is éhes volt. Legény, nagyon éhes vagyok, légy szíves adj nekem pár szem morzsát!

– Adjon isten jó napot, kedves galamb! – Köszöntötte a legény.

– Adok én jó szívvel! Ő is leült a galamb mellé és jóízűen eszegettek. Amikor jóllaktak, elbúcsúztak egymástól. Ment, mendegélt a nagyvilágban télen-, nyáron, esőben-, hóban. Egy darabig szépen ment, aztán már csak nagy búsan.

Egyszer csak megszólította valaki. Egy hangya volt.

– Emlékszel rám? Az a hangya volt, akinek ő egyszer régen enni adott. Azt mondta: – Tudom én, hogy hová mész, mit szeretnél, segítek is neked. Menj fel a Tükörhegyre, ott egy kis kunyhóban lakik a Nap, ő majd segít! Megköszönte a fiú a segítséget, elköszönt: – Az isten áldja meg kegyelmedet és elsietett. Hét nap múlva oda is ért. Bemegy a szobába, ott van a Nap, köszönti:

– Adjon isten, jó napot!

– Szerencséd, hogy szépen szólítottál – mondotta a Nap –, mert különben szörnyű halálnak halálával haltál volna meg. Hát csak mondd el, hogy mit akarsz, miért jöttél? A legény elmondta.

– Nem tudok neked segíteni, de talán testvérem a Hold, ő tud majd! Menj be a Kerekerdőbe, ott egy kis kunyhóban lakik. Megköszönte a fiú a segítséget, elköszönt: – Az isten áldja meg kegyelmedet és elsietett. Hét nap múlva oda is ért. Bemegy a szobába, ott van a Hold, köszönti:

– Adjon isten, jó napot!

– Szerencséd, hogy szépen szólítottál – mondotta a Hold –, mert különben szörnyű halálnak halálával haltál volna meg. Hát csak mondd el, hogy mit akarsz, miért jöttél? A legény elmondta.

– Nem tudok neked segíteni, de talán testvéreim a Csillagok, ők tudnak majd! Menj el a Gyémánt szurdokhoz, ott egy kis kunyhóban laknak. Megköszönte a fiú a segítséget, elköszönt: – Az isten áldja meg kegyelmedet és elsietett. Hét nap múlva oda is ért. Bemegy a szobába, ott vannak a Csillagok, köszönti:

– Adjon isten, jó napot!

– Szerencséd, hogy szépen szólítottál – mondták a Csillagok –, mert különben szörnyű halálnak halálával haltál volna meg. Hát csak mondd el, hogy mit akarsz, miért jöttél? A legény elmondta.

– Igen tudok neked segíteni! A Főnixmadár Nekeresd országban van, egy kacsalábon forgó palotában, ahol az aranyhajú királylány is él. A legfelső szobába bezárva, egy kalitkában. Megköszönte a fiú a segítséget, elköszönt: – Az isten áldja meg kegyelmedet és elsietett. Hét nap múlva oda is ért. Épp akkor hirdették ki, hogy eladósorba került a király három lánya, az arany, az ezüst és a bronz hajú. Jöhettek szerencsét próbálni királyfik, szegénylegények. Gondolt egyet, ő is szerencsét próbál. Felmegy a grádicson egyenest a király elé. Illedelmesen köszönti. Hát mi szél hozott ide? Elmondja a fiú, hogy miben jár. A legkisebb királylány az ajtóból kukucskált ki és nagyon megtetszett neki a legény. A legénynek is a leány. Rendben van! Halld első kérdésemet.

– Létezik-e és ha igen, milyen színű a Főnixmadár?

– Életem-halálom kezedbe ajánlom, – Létezik, felséges király! – Gyönyörű vörös-arany tollazatú hím madár.

Rendben van! Halld második kérdésemet.

Mi történik vele élete végén?

Életem-halálom kezedbe ajánlom, – Élete végén fahéj-ágacskákból fészket épít, meggyújtja, és vele együtt porrá ég felséges király!

Rendben van! Halld harmadik kérdésemet.

Mi történik ezután?

Életem-halálom kezedbe ajánlom, – A hamvakból ezután egy új, fiatal főnix születik, felséges király!

Rendben van! Mindhárom kérdésre jól válaszoltál. Országot-világot bejártam, de még hozzád hasonlatos legényt nem láttam. Eddig sok száz kérőnek húzattam karóba a fejét, mert nem tudta a válaszokat. Isten neki, neked adom a legkisebb leányomat, s vele az egész királyságomat.

– Felséges királyom! – Életem-halálom kezedbe ajánlom, van nekem még két bátyám, ők is becsületes, derék legények. – Rendben van! – Akkor legyen övék a másik két leányom.

A király elhozatta a palotába a szegény özvegyasszonyt, a Főnix madár könnycseppje meggyógyította, majd az öreg király feleségül vette. A futárt a két fiához küldette, mivel pont letelt a három esztendő. Ott várakoztak üres kézzel az öreg tölgyfánál, a fehér keszkenő, még mindig ott fent lobogott. A király hozzájuk adta a másik két szépséges leányát. Csaptak is nagy lakodalmat, hét országra szólót. Egyszeriben megeresztették minden hordóban a csapot, volt hejehuja, menyegző, amilyen még nem volt ezen a Földön. Boldogan éltek, míg meg nem haltak. Itt a vége, fuss el véle. 

Urbán-Szabó Béla - A magányos oroszlán

Az erdő királya, Jakabosz, reggeli sétáját tette. Furcsállotta, hogy már jócskán elmúlt a virradat és sehol semmi reggeli nyüzsgés az erdőben.

Csak a madarak csicseregtek, csiviteltek, adtak mindenféle hangokat fent a fákon.

– Könnyen vannak! – gondolta az állatok és az erdő királya. – Tudják, hogy ott fent nem bírok szétcsapni közöttük.

Az egyik bokorból éppen neki rontott Rókuszi, aki meglepetésében úgy megijedt Jakobosztól, hogy minden szőrszála fölállt.

– Hová–hová ilyen nagy igyekezettel? – kérdezte az erdő királya.

– Ééénn csaak úúgy jövöök–meegyek, neem roohaanok – nyöszörögte megszeppenve.

– Mi van, megdadogósodtál?

– Ááá, neem.!

Az ijedtségtől lassan kezdett magához térni a rókalány.

– Mi ez az állati nagy csönd? Csak ezek a tollas égiek vertyognak itt…

– Nagyon korán van még uram–királyom.

– Beszélsz badarságot! Hol van már a reggel! Valami baj van? Idegesítő ez a csönd.

– Semmi baj nagy király… Az állatok látták, hallották, hogy jössz. Nem akarják megzavarni méltóságos nyugalmadat a reggeli sétád közben. Ezért inkább félrehúzódnak…

– Ami igaz, az igaz! – mondta Jakobosz megrázva büszkén a sörényét. – Ki nem állhatom, ha megzavarnak a nyugalmamban.

– Mégiscsak te vagy a király! – így Rókuszi, akinek ekkorra már lesimult a szőre és elmúlt a dadogása is. – Bizony ám!

– Jól mondod, rókalány… Ami igaz, az igaz!

Jakobosz lubickolt a róka nyájas szavaiban. Mintha minden egyes szóval simogatták volna a sörényét.

Ment ez még így egy darabig, aztán a róka óvatosan elköszönt. Ahogy távolabb ért, futásnak eredt.

Engem sem látsz többet!, gondolta magában Rókuszi. Úgy rohant ki az erdőből, ahogy a lába bírta, vissza se nézett.

Jakobosznak eszébe jutott Nyuszika, aki nem régen azzal állt elébe, hogy legyenek barátok.

Akkorát nevetett ezen a kérésen, hogy zengett bele az erdő. El is iszkolt azon nyomban Nyuszika.

– Kár, kár…! – szólt a rangidős varjú az egyik fa tetején.

Legalább Nyuszika itt lenne!, gondolta magában az állatok és az erdő királya. Eltűnt mindenki, mintha a föld nyelte volna el őket. Már csak a feleségem van itt, ő vár engemet otthon. Már csak neki vagyok a királya. Mit ér már így ez a királyság! Mit ér ez a királyság, ha uralkodni sincs kin!

A vén varjú csak mondta a magáét a fa tetején:

– Kár, kár…!

Márton Éva - Bandi farkas kertészkedik

Egyszer volt, hol nem volt, az Óperenciás tengeren innen és azon túl, a kerekerdő közepén élt a 3 kismalac, Bandi a farkas és Jojó az erdő tündére és az erdő többi lakója. Bandi, a farkas, akit mindenki gonosznak gondolt és félt tőle, nagy elhatározásra jutott. Hosszú gondolkodás után, úgy határozott ő bizony kertészkedni fog. Bár a kertje pici volt, de neki is fogott.  Persze, titokban akarta tartani, de minden lakónak a fülébe jutott, hogy a gonosznak vélt farkas, kertészkedni fog.

Tanakodtak a többiek, meg kellene lesni a farkas komát. Senki, sem mert elindulni, mi lesz akkor, ha megeszi őket. Nyuszika volt köztük a legbátrabb s kiállt eléjük.

– Kedves barátaim! Gyertek és kövessetek! Ne féljetek, én sem félek, menjük és lessük meg a farkas komát.

Így történt, hogy az erdő lakói nyuszikát követve, nagybátorságot merítve útnak indultak Bandi farkas házhoz. Ahogy mentek, mendegéltek, útjuk során elértek a 3 kismalac házához. Épp kint ültek a házuk előtt, egy nagymunka után pihenni. Meglátták a sokadalmat, s kérdezték őket merre mennek. Ők még nem tudták mit eszelt ki a farkas.

– Hát ti meg merre mentek?

– Megyünk meglesni Bandi farkast – válaszolta nyuszika

– Farkast?  S miért?

–Nem hallottátok?

– Ugyan mit?

– Kertészkedik.

– A farkas? Ugyan már! Nem hisszük mi azt!

– Nem? Gyertek velünk!

– Mi ugyan nem! Gonosz az! Félünk tőle.

Így történt, hogy a többi lakó a malacok nélkül folytatta útját.

Bandi farkas épp veteményezett mikor a társaság megérkezett. Csodálkozva nézte őket, mit keresnek erre. nem is sejtette kinevetni érkeztek.

– Kedves barátaim! De jó hogy jöttök! nézzétek! veteményezem.

Nem állták meg szó nélkül s kinevették őt.

– Haha! Még hogy te kertészkedel? Gyümölcsöt, zöldséget és fát nevelsz? Nevetve ott hagyták a farkast. Senki sem hitt neki, hogy az ordas képes lesz kertészkedni.

Nagyon elszontyolodott farkas koma, fejét lehajtat sírdogált. S azt gondolta magában, megmutatom én nektek, mire vagyok képes. Arra szállt éppen Jojó az erdő tündére. Meglátta az orrát lógató farkast, s leszállt hozzája. 

– Kedves farkas barátom, miért lógatod az orrod?

– Jaj, Jojó, ne is kérdezd! Arra az elhatározásra jutottam, kertészkedni fogok. titokban akartam tartani, de a többi erdőlakó tudtára jutott. Itt voltak s kinevettek. Bár segítene valaki.

– Ne búsulj egyetlen barátom. Nem is értem őket, pedig tudom, hogy neked nagyon jó szíved van. Majd én segítek.

Így történt Jojó segített az elkeseredett farkason. Hetek múlva rengetek zöldség, gyümölcs termett a pici kertbe.

– Jojó! Nem tudom, hogy köszönjem meg segítségedet. Annyit termet, hogy télire elrakva is rengetek, megmarad belőle. Hát a többivel mit csináljak?

– Azt rád bízom! S már ott sem volt.

Gondolkodni kezdett, s eszébe jutott a 3 kismalac, akik az erdő közepén laktak.

– Biztos örülni fognak a sok gyümölcsnek.

Felpakolt s leindult hozzájuk. Bekopogott.

– Ki az? – kérdezték egyszerre.

– Én vagyok az, Bandi a farkas. Gyümölcsöt hoztam, kérlek, fogadjátok el tőlem! Sok termet, s nem tudom már eltenni télire.

– Még mit nem! Hallottunk ám rólad! te gonosz vagy! Menj innen!

A farkas ismét elkullogott, és a szobájában sírdogált. Napok teltek el így, míg egyszer látogatót kapott. Jojó volt az, a tündér.

– Miért búsulsz ismét farkas koma?

– Jaj, Jojó ne is mondd! Tudod mennyi minden termet, meg szerettem volna osztani a malacokkal, de leküldtek! Mondd, mit tegyek?

– Várj! Hadd gondolkodjam! Már meg is van! Hívj meg mindenkit vacsorára

– Köszönöm Jojó, ez jó ötlet!

– Majd én segítek, elrepítem a híreket.

– Úgy is kételkedve fogadják.

A tündér bólintott s már ott sem volt.

A többi állatot, malacokkal együtt az erdő közepén találta. A tündér érkezését örömmel fogadták.

– Kedves barátaim! Örülök, hogy megtaláltalak titeket. Kéréssel fordulok hozzátok!

Nagy figyelemmel hallgatták őt.

– Tudom, hogy kievtettétek a farkast, s azt is tudom, a malacok elutasították őt. Nem kellett volna, én már régről ismerem őt, tudom, hogy jószívű!

Most a többi állat állt lehajtott fejjel.

– Ő barátságot akart volna veletek kötni, s hogy nem kell félnetek tőle, s nem fog bántani egyikötöket sem.

– Mi azt hittük csak viccel, ezért kinevettük ki őt.

– Mi pedig azt hittük, bántani akar minket.

– Pedig egyik sem volt igaz! Ezért meghív titeket vacsorára, egyetek vele egy asztalnál, abból, ami a terméséből megmaradt.

Így történt, hogy az erdő lakói a tündérre hallgatva este elmentek a farkashoz, aki odaadással, jó szívvel készített vacsorával várt mindenkit. Azóta is örökbarátságban élnek egymás mellett az erdő lakói és a farkas.

Dobó Georgina - Csodabogár

Egyszer volt, hol nem volt, élt egyszer egy kiscipő, úgy hívták, hogy Csodabogár. Ez a lábbeli arról volt híres, hogy aki a lábára húzta, annak minden álma, kívánsága, gondolata teljesült.

Harcoltak is Érte rengetegen. Hetedhét országon innen és túl, előfordult, hogy háborúk robbantak ki e parányinál picit nagyobb csodáért. A piciny cipőcske a legpuhább bőrből készült, ami csak a világon létezik, így idomulni tudott bárkinek a lába méretéhez. Férfiéhoz és nőéhez, kislányéhoz és fiúcskáéhoz, királynééhoz és szegény származású emberéhez is egyaránt.

Egyszer sikerült meglógnia Csodabogárnak. Hosszú ideig nem találta senki. Csak a róla szóló legendák szálldostak a messzeségekbe.

Elhatározta hát egyszer Eperfa várának királya, hogy a legenda nyomába ered, erre szenteli életét. Szerette volna felvirágoztatni királyságát, egyetlen gyermekének megfelelő társat találni. Régóta élt egyedül, feleségét korán elvesztette. Nem szeretett volna újra megnősülni, Birodalmáért és gyermekéért élt és halt.

Eleinte a hadserege kereste a cipőt, hiába. Aztán a lakók indultak útnak, hogy megtalálják Őt. Még a Jó Tündérnek sem sikerült a nyomára bukkannia.

Szomorúság és gyász borult a király országára. Boldogtalan volt, hogy nem adhatja meg szeretteinek, amit szeretne. Mindennapi kenyerét a népnek, Lányának hű társat, boldog szeretőt.

Egyik reggel lánya, Elena furcsát álmodott. Felébredvén nem hitt a szemének. Lábán egy rózsaszín topánnal ébredt. Szaladt Édesapjához, Eperfa uralkodójához, mi lehet ez a furcsa szerzemény. A lány nem hitt ugyan is a mesében, nem érdekelte apja eme furcsa elmélete Csodabogárról.

Ilyen gyönyörű cipőt még nem látott az Udvar. Egyik pillanatban rózsaszín volt, a másikban kékes. Mikor milyen ruhát húzott hozzá a királylány. Édesapja nem foglalkozott hóbortos lányával, aki azt képzelte, a lábára csöppen egy ilyen csodasurranó.

Apa és lánya közti csendet a szomszéd hercegség ifjú örökösének hívása zavarta meg, aki bebocsáttatást kért lánykérés céljából. A királynak könnyek szöktek a szemébe. Szasa volt a környék leggazdagabb hercege, így minden problémája megoldódott. Elhatározták azonban, hogy a cipőről nem beszélnek senkinek, a két családon belül örökítik, nehogy ismét rossz kezekbe kerüljön.

Hatalmas lakodalmat tartottak, apraja nagyja táncolt a vigasságban. A házasságot hamarosan gyermekáldás követte.

Így teljesítette Csodabogár az agg király minden kívánságát.

Apáti Kovács Béla - Vitatkozó tulipánok

Nagyanyámnak mindig rengeteg virágja volt a kertben. Büszke is volt rájuk. Még a szomszéd faluból is a csodájára jártak. Kíváncsiskodtak, mit tesz velük, hogy ilyen szépek. Ha el is árulta a módját, legtöbbször mégsem sikerült felülmúlni a virágoskertjében levőket.

Irigyelték is érte sokan. Mindenki azt mondta Moór néninek vannak a legszebb virágai a faluban.

Egyik nap hangos vitatkozásra ébredt nagyanyám. Először nem tudta, mi történt. Izgatottan kinézett az ablakon, de semmi különöset nem látott. Azt gondolta, hogy talán a szomszédból jönnek a hangok. Behúzta a függönyt és folytatni akarta munkáját, amikor megint egyre hangosabban hallotta a vitatkozást. Ekkor már felkeltették érdeklődését a kint történtek, és kiment a tornácra, hogy jobban hallja, kik vitatkoznak.

Hajdu Mária - Harmatcsepp

Hajnalban, még napfelkelte előtt, egy apró harmatcsepp ringatózott egy hosszú fűszálon. Óvatosan egyensúlyozott, nehogy lecsorduljon a fűszál tövéhez. Arra vágyott, hogy az első napsugár felröpítse a felhőkbe. Imádta ezt a körforgást. Hajnalban megcsillant a fűszálon, a napocska aranysugara felszárította, és újra a testvérkéi között találta magát egy csodás, puha és hófehér felhőben.

Hajdu Mária - Kutyavilág - Avagy a „Kivert kutya”

Az Öreg kutya mellé hozott egy kis fekete gombócot a gyerekek apja. Legalábbis úgy nézett ki az a kicsi, ijedt szemű kutya, mint egy kis gombóc. Azonnal rá is ragadt ez a név.

Nagyon kicsi volt még, nem régen választották el az anyjától. Úgy félt, hogy remegett, és amikor az Öreg megszaglászta, azonnal a kőre pisilt.

- Na ne, te kis Gombóc! Hát nem tudod mi a rend? Csak a kertben lehet vizelni, nem a lakásban! Na gyere, ki kell mennünk, nem szoktak beengedni. A kutyának kint a helye!

Gombóc követte az öreget, és kíváncsian kérdezgette mindenféléről:

Hajdu Mária - Az első hó

Mikor Hóanyó kitette a felhők feletti háza teraszára a dunnáját szellőzni, még a reggeli Napocska is ránevetett. Boldogan cirógatta meg az arcát régi barátnőjének. Hóanyó mosolyogva rázogatta fel a dunnát, és a tájra hullani kezdett az első hó. Így kezdődött eddig minden évben a tél.

De ebben az évben, hiába várta minden gyermek és felnőtt a hóesést. A Mikulásnak is homokfutóval kellett közlekedni a szánja helyett. A rénszarvasok nagyot néztek, mikor befogták őket a feldíszített kocsi elé. A Mikulásnak nem volt választása, időben kellett megérkezni a gyermekekhez az egész világon. Kénytelen volt elindulni. Azért meghagyta a koboldoknak, hogy járjanak utána, mi történhetett az idős hótündérrel.

Hajdu Mária - A rózsafa álma

Tavasszal a rózsafa csodás madárcsicsergésre ébredt téli álmából. Boldogan sütkérezett a napfényben, vagy itta a tavaszi eső finom cseppjeit.

Hamarosan kipattantak első rügyecskéi, és növekedni kezdtek friss hajtásai. A kertben élő feketerigó is megcsodálta fényes leveleit. Májusban pedig az első bimbócskák is kifakadtak, feltárva gyönyörű szirmait. Csodálatos illattal árasztotta el a kertet. A cinkék a szomszédos fán lévő madáretetőről gyönyörködtek a színpompás látványban. A rózsafa nagyon büszke volt magára, mégis nagyokat sóhajtozott. Ábrándozott magában, amit a gyenge nyári szellő nem bírt megállni szó nélkül.

M. Fehérvári Judit - Cillagszabadító Palkó

Zsófinak, hogy még nagyobbra nőjenek csillagragyogású szemei, s mert 7.-es lett, ezért is, meg hogy vigyázza, s ne engedje „messze ringni gyermekkorát”, a szépet, a jót, a boldogság felhőtlen „kék madarát”.

Hol volt, hol nem, hetedhét országon túl, még az Óperenciás-tengeren is túl, a sötétlő erdő elülső oldalán, élt egyszer egy táltos király. Legalábbis öregapám így mesélte kukoricahántás közben egy csillagfényes nyári este.

Hajdu Mária - Az öntelt kisveréb

A szürke kisveréb társaival röpködött és hangoskodott. Olyan embert idegesítő össze-vissza csiripeléssel és vircsaftolással. A száraz homokban hempergett, beleivott a kutya vizébe és még arra is vetemedett, hogy belefürdött. Az a bamba, nagy kutya pedig ügyet sem vetett rá. Pedig őt felettébb bosszantotta ez a dolog.

Miért nem próbálja elkapni, vagy legalább elkergetni? Még a lelógó fülét is megcsípte, de éppen csak ránézett a nagy boci szemeivel. Meg is kérdezte tőle a szemtelen kisveréb: