Jánossy Zsuzsanna - Czibre Ibolya: A társadalmi nemek és a szegénység - elméleti és tudománytörténeti megközelítésben (Adalékok a mélyszegénységben élő nők helyzetének vizsgálatához)

E doktori disszertáció témája a szegény sorsú nők helyzetét befolyásoló tényezők elemzése, mely a társadalmi nemek tudományának eredményeit is felhasználva abból indul ki, hogy a férfiak és nők között kialakult hierarchikus viszony a társadalom sajátos működésének és normarendszerének következménye.

A szerző dolgozatában elméleti és történeti összefüggések mentén elemzi a szegény sorsú nők családon belüli és társadalmi helyzetét, azzal a céllal, hogy egyrészt a nőtudomány által eddig szinte teljes mértékben feltáratlanul hagyott témát részletesen feldolgozza, másrészt, hogy bemutassa az egyes korszakok szegénynépessége körében tapasztalható férfi-női egyenlőtlenségek tényleges okait. Mindezt azzal a céllal is teszi, hogy az eredményeket felhasználva vizsgálni tudjuk a jelenkorban élő nők által megélt szegénységi léthez kapcsolódó nemi egyenlőtlenségeket. Leginkább arra keresi a választ, hogy a nők ma milyen nemi hátrányok mentén élik meg a szegénységüket és hogyan viszonyítják helyzetüket a férfiakéhoz. Másik nem titkolt célja, hogy azt a szegénység szakirodalmában jelenleg elfogadott állítást, mely szerint egy adott szegénységi szinten a család minden tagja egyformán szegény árnyalja és bebizonyítsa, hogy a mélyszegénységben élők körében a nők szegényebbnek tekinthetők, mint a férfiak.

A doktori értekezés szerzője, Czibere Ibolya, Ph. D, a Debreceni Egyetem Politikatudományi és Szociológiai Intézet Szociológia és Szociálpolitika Tanszékének intézetigazgató-helyettese, egyetemi adjunktus, 2011-től: A Nők a Tudományban Egyesület (Budapest)  regionális képviselője (Észak-alföldi Regionális Központ), 2010-től:  Association For Women’s Rights in Development (AWID)  nemzetközi szervezet tagja.

Kutatási területei: társadalmi különbségek és egyenlőtlenségek, szegénység kérdései, a nők családban és társadalomban elfoglalt helye, társadalmi kirekesztettség, nemek közötti társadalmi különbségek.

A disszertáció öt fejezetből - és azok kisebb részfejezetekből - van felépítve: az első kettőben – “Társadalmi és nemi alapú egyenőtlenségek” és “A szegénység paradigmái” a kutatási témához kapcsolódó szakirodalom és elméletek, valamint a közéleti és tudományos diskurzusok bemutatásával a társadalmi és a nemi alapú egyenlőtlenségek fogalmait, szegénységdefiniciókat, a szegénységi szint objektív mértékeit vezeti be. A szerző kifejtette, hogy a gender (de Beauvoir ) fogalom megszületése rendkívül jelentős lépés volt a nők hátrányos helyzetét és alárendelt státuszát kritikailag elemző paradigmák kialakulásának szempontjából. Ezt követően egy újabb, a nemek közötti egyenlőtlenségek értelmezését elősegítő fogalom a gender mainstreaming (1984, ENSZ Fejlesztési Alapja a Nőkért, majd Peking, 1995 - Nők IV. Világkonferenciája) is megjelent, mint stratégiai alapelv. Ezek a fogalmak és a hozzájuk kapcsolódó módszerek létrehoztak egy olyan hatalomkritikus kategóriát, amely amellett állt ki, hogy a férfiak és nők közötti kapcsolatokban alárendeltségre és elnyomásra épülő viszonyok rejlenek, melyeket fel kell ismerni és fel kell számolni.

A szegénység témánál a szerző kitér a funkcionalizmus és a konfliktuselméletek lényegi mondanivalójára, említette a szegénység kultúrája és az underclass kategóriáit, majd a társadalmi kirekesztettség és az életciklusok, életútminták, szegénységeket ismerteti. Tovább olvasva a szegénység mérésének lehetőségeivel foglalkozik, amelynek keretén belül jelentős hangsúlyt helyez a minimális jövedelemmel rendelkezőkre, annál is inkább, mert a kutatásban résztvevő nők is ebből a társadalmi csoportból kerültek ki.

A doktorandusz mindkét fejezetben széleskörűen mutatja be és használja fel a külföldi és hazai irodalmat, melyek során olyan fogalmak definicióját tárja elénk, amivel (talán) eddig még nem is találkoztunk, de fontos ezek ismerete a dolgozat további fejezeteinek a megértéséhez. Így ismerkedhetünk meg a nőtudománnyal, mint különálló diszciplínával és annak oktatásával külföldön és Magyarországon.

A szegénységről úgy fogalmaz (Spéder nyomán, 47. oldal), hogy a társadalom kénytelen különbséget tenni a saját tagjai között a presztízs és a megbecsülés terén, ebből a logikából következően a szegénység forrásaivá azon pozíciók válnak, amelyek a társadalom számára alig-alig fontosak (gyengén fizetett szakképzetlen munka, amelyet bárki el tud végezni).

Számos vélemény, elmélet ismertetve van, én csak egyet-egyet emeltem ki ízelítőül az olvasó számára, hogy felkeltsem érdeklődését, a témához kapcsolódó többi vélekedéshez, tudományos megállapításhoz.

A harmadik fejezet “A nők szegénysége történeti perspektívában”, az előző kettő információinak szintetizálása, amelyben a történelmi magyarországi sajátosságú “női szegénységgel” - a szocializmus korszakán keresztül - egészen a jelenlegi “női lét” jellemzőivel ismerkedünk meg a paraszti és városi miliőben. A két elmélet azért hasznosítható rendkívül jól a nemek viszonyának értelmezése során, mert abból indul ki, hogy a társadalomban elért hatalom, presztízs és az előjogok, melyekkel egy adott személy rendelkezik, elsősorban egy adott csoportba tartozás okán illetik meg őt. (pl. téglagyárban dolgozó nők beosztása és fizetése, lásd: 105-106. old.). “Azt mondhatjuk, hogy a nemi hierarchikus rendszerek az emberi társadalmak univerzális jellemzői. Mindebből pedig az is következik, hogy a nemi alapú diszkrimináció a demokratikus és egyenlőségre törekvő társadalmakban is létezik.” (267.old)

Ez a fejezet a disszertáció legkönnyebben olvasható része, nem csak a téma iránt érdeklődők vagy kutatók értik meg, hanem a laikusok is átfogó képet kapnak a családon belül elfoglalt szerepű háztartásvezetőről, feleségről, anyáról vagy lányról, a jobbágy parasztasszony, a cselédlány vagy ipari munkásnő életéről, számkivetett sorsáról, mindez a férfiakat előnybe helyező társadalmi-kulturális felfogás miatt. Nemcsak tudományos ismeretterjesztő, hanem hátrányos helyzetű, kiszolgáltatott női életek bemutatása, elbeszélése ez a dolgozat.

A fejezetben bemutatott nők élete olyan átéléssel, élethű elbeszélő stílusban van megírva, hogy az olvasó el tudja képzelni maga előtt a szóban forgó társadalmi-családi életvitelt sajnálva a nőket, megvetve a patriarchátus-i rendszert. A Bibliából tudjuk, hogy Isten nem a férfi szolgálójának teremtette a nőt, hanem a társának, éppen ezért elitélendő az a felfogás, hogy a nőnek áldozatot hozva teljesítenie kell a férfi vágyait, parancsait.

Bizonyára mindnyájunknak bőséggel akad ideköthető élménye. Feltételezhetően minden nő fel tud idézni olyan szorongásokat vagy nőismerősének olyan szorongásait, amelyeket a családban vagy a munkahelyen átélt sérelmek váltottak ki. Nagy a valószínűsége annak is, hogy ezek túlnyomó részét sokan, még a hozzájuk legközelebb állóknak sem vallották be, mert szégyellték, vagy úgy érezték, hogy az adott esemény verbalizálása csak növeli annak súlyát, vagy esetleg nem akadt olyan segítség (intézmény, rendszer, családtagok), amely megfékezhetné vagy leállíthatná a kiszolgáltatottnak, nyomasztónak érzékelt problémát.

A negyedik fejezetben a kutatás módszertana kerül bemutatásra.

Az ötödik “ Ami az objektív szegénységvizsgálatokból kimaradt: a női szegénység rejtett dimenziói – a kutatás eredményei”, egyben az utolsó fejezet - a zárójelbe tett alcímben szereplő kutatott célcsoport, azaz - a mélyszegénységben élő nők helyzetének elemzését, a velük készített interjúk kiértékelését tartalmazza.

A megkérdezett nők három féle kategóriájú családból voltak kiválasztva: a férj vagy élettárs munkanélküli, a nő a munkanélküli, mindketten munkanélküliek. Ezek az eredmények (válaszok) négy témacsoport, kérdéskör köré szerveződnek:

·           Mit jelent szegénységben élni, vannak-e terveik, álmaik, elvárásaik a társukkal szemben?

·           A családban és társadalomban elfoglalt hely, munka- és hatalommegosztás, a megjelenő szenvedélybetegség, milyen következményekkel jár a férfiak általi megbecsültség hiánya?

·           Jövedelmi, fogyasztási és pénzkezelési egyenlőtlenségek, pénzhiányból fakadó konfliktusok. Ebben a részben bizonyítást nyer az a kijelentés, hogy ezekben a családokban a nők szegényebbek, mint a férfiak.

·           A nők életminősége, velük szemben elkövetett családon belüli erőszakformák.

E fejezet egyik lényeges mondanivalója, hogy nem csak férfiak és nők között létezhetnek különbségek, hanem nők és nők között is, amely nem teszi lehetővé, hogy bármely nőkről szóló írás, elemzés homogén csoportként kezelje őket. (pl. ki a pénzkereső a családban)

Az értekezésben ismertetett vizsgálatban a kutató a vizsgált személyek élményeiből kiindulva jutott el a női szereppel és mélyszegénységgel azonosítható hatások leírásához. Ebben a fejezetben megismerkedünk az interjú alanyok nyilatkozataival, mindenik kérdéskörhöz konkrét információt is közzétesz a szerző abból a célból, hogy lássuk a következtetései objektivítását.

„Hát, én megnézem, hogy mit eszek vagy mit vehetek meg. Sokszor már volt olyan, hogy kiájultam a munkahelyemen, mert egész nap nem ettem semmit. Egész nap a gép mellett a varrodában. Hát, ilyenkor valahogy megoldják ezt a gondot, tudják, hogy egy szelet kenyér ezt helyrehozza.” (30. sz. interjúalany)

„Megyek 7 órára a munkahelyemre, ott vagyok egy óráig, utána, ha tudok, eszek valamit, ha nem, akkor gyorsan bemegyek a WC-be, hogy a többiek ne lássák, hogy nem ebédelek, és utána még dolgozunk olyan 6-7 óráig, meg valamikor túlórát is vállalok.” (58. sz. interjúalany)

(idézetek a 236. oldalról)

Azért választottam ezeket az elmondásokat, mert ezeken keresztül látjuk és megtapasztalhatjuk, hogy mennyire képes egy nő feláldozni magát. Arra a kérdésre, hogy gyakran előfordul-e, hogy valamelyiküknek valamiről le kell mondaniuk, mert nincs rá pénz és ezt leginkább ki teszi meg, a válaszok rendkívül típusosak. Szinte minden családban rendkívül sűrűn előfordulnak a fogyasztásbeli lemondások és a nők úgy ítélik meg, hogy ezt leginkább ők teszik meg.

Az utolsó fejezet négy témacsoportjának bemutatása vége felé a szerző arra enged következtetni, hogy a megkérdezett nők zömének párkapcsolata rendkívül instabil, amely sem a társadalmi elvárásoknak, sem a benne élő nők elvárásainak nem tesz eleget. Emiatt életüket az elégedetlenség jellemzi, amely a férfiakkal szembeni viszonyulásaikban is kifejeződik.

Az utolsó alpont “A neurotikus és depresszív megbetegedések sajátosságai a nők körében” – a nők hátrányos helyzetéből eredő megbetegedéseket taglalja. Ilyenek a pszichológiai tényezők az ellenséges beállítottság, az életcélok hiánya, az un. diszfunkcionális attitűdök és bizonyos konfliktusmegoldási módok, valamint a szociális háttértényezők, amelyek a családi állapot, a végzettség, a jövedelem, a foglalkozás, a pályaválasztással és továbbtanulással kapcsolatos problémák, a szociális támogatás hiányaként léphetnek fel.

A kapott eredmények szerint a vizsgált mélyszegénységben élő nők jelentős többsége súlyos hátrányokat szenved el a férfiakhoz képest, illetve velük szemben, melyet több tényező együttes hatása eredményez. Úgy tűnik, hogy ezen egyenlőtlenségek kezelésére a szociális és jóléti rendszerek nincsenek felkészülve, illetve nem is képesek az itt bemutatott speciális női hátrányokra reagálni, függetlenül attól, hogy sok esetben a családok megmaradása és jövője múlna ezen.

Végül, a szerző meglátása, hogy szükséges lenne a gender-szempontok figyelembevételével kidolgozni olyan típusú ellátásokat, amelyek a kutatásban bemutatott helyzetben lévő nők számára nyújthatnak kifejezetten női specifikumokkal rendelkező szolgáltatásokat.

A téma aktualitását sajnos nem kell bizonyítanunk. A közállapotok eldurvulása – a családon belüli erőszaktól a munkahelyi konfliktusokig – mindennapi tapasztalatunk. Legyünk azért pontosak: nem(csak) a kutatott társadalmi réteg, - hanem a magas jövedelmű családokban, a nagyobb igények kielégítése is vezethet anyagi- vagy érzelmi konfliktusokhoz - küszködik ezzel a problémával, sőt a mélyszegénységen belül is mindenki más-más módon éli meg nehézségeit (pl. iskolázottsági szint, családi eredet, preferencia skála). Itt tudatos és ártó szándékú erőszak születik meg a pénztelenség, a hibás életfelfogás, rossz példák-barátikör okaként. A férfi és nő közötti fizikai és lelki (szentimentális) különbség biológiai örökségünk része, ezért hát kár lenne hadakozni ellene, de ezt a jelenséget le kell csökkenteni úgy, hogy fölemeljük a nőt is a férfi melletti szintre. A férfi “rátart” fizikai erejére, a családfői státusára még akkor is, ha nem ő a pénzkereső. A kifelé mutatott image – a mélyszegénységben élő családokban – eltér a valóságtól, mert könnyű a kocsmázás az asszony keresetéből, majd a terített asztal követelése és a gyermekek számonkérése. Pedig nincs ennyire korlátozva a férfiak képessége, aktívan tehetnének annak érdekében, hogy családjuk felsőbb társadalmi színtre kerüljön, eközben nem kellene állandóan bizonygatniuk, hogy otthon ők “hordják a kalapot”.

Az értekezésben bizonyításra kerül, hogy a pénz körül kirobbanó viták a szegény nők többségének életében mindennaposak. Ezek a viták két irányból generálódnak vagy a nők kezdeményezik vagy a férfiak és teljesen eltérő érdekeket képviselnek. A nők által kirobbantott konfliktusok elsősorban a család és főleg a gyerekek megélhetésének biztonságáért zajlanak és abból erednek, hogy az ő feladatuk a család (és főleg a gyermekek) ellátása, amelyhez nem áll rendelkezésre elegendő mennyiségű pénz, ill., ha állna is, azt a férfiak egy része saját magára költi, veszélyeztetve a család megélhetését. A férfiak által kezdeményezett viták viszont nem a család érdekében és főleg nem a gyerekek érdekében történnek, hanem saját maguk szükségleteinek, többnyire szenvedélyeik kielégítésére irányulnak.

A nők feladata marad továbbra is munkájuk mellett az anyaság, az otthon harmonikus kialakítása és megőrzése, a rokonokkal való kapcsolattartás, a család meghitt hangulatának fenntartása, a pénzügyi bevétel gazdaságos beosztása akár saját kívánságaikról, szükségleteikről való lemondásával.

Az elkészült doktori disszertáció adatait, következtetéseit, gondolatait bátran adja bírálatra a kutató és megszerzi doktori fokozatát. Utólag más kutatók és laikusok, akárcsak én  is, tanulmányozhatják, elolvashatják. Lehet, hogy sokan fogják sajnálattal, vegyes csodálkozással olvasni? Hogy sokan fogják úgy érezni, nekik is vannak ilyen történeteik? Hogy lesz, aki elhatározza, jobban figyel hátrányos helyzetű nőtársaira? Hogy a rendszer hatásos intézkedéseket vezet be a hátrányos nők segítségére? Hogy lesz, aki a könyv elolvasásakor döbben rá arra, hogy egy nő számára kötelező a megbecsülés, elismerés, tisztelet és nem utolsó sorban: az egyenlő társadalmi bánásmód.

Jánossy Zsuzsanna

Szilágyi Gergő - Szép, új világ!

Haverommal épp a garázsban darts-oztunk, amikor megemlítettem neki, hogy nemrég egy pszichológiai könyvben azt olvastam, hogy manapság az emberek leginkább két dologról képesek beszélni; az egyik saját magunk dicsérete, a másik pedig mások ócsárolása. Istenigazából, kissé kétkedve és mosolyogva konstatáltam ezt a tényt. Aztán teltek az órák, ment a darts, egymás után raktuk a zenéket, szó esett olyan személyekről, akiket nem igazán kedvelek, és azon kaptam magam, hogy vagy magamat dicsérem, vagy a szóban forgó személyeket ócsárolom.

De hogy miért ez a bevezető? Arra szeretnék rávilágítani, hogy a ma embere rettentő önbizalomhiánnyal küzd, így ezzel a két opcióval kooperálva próbálja saját magát megerősíteni abban, hogy ő igenis egy értékes ember. Másrészt saját magunk dicsérete a 21. században különösen felerősödött, ahol az ego olyan szinten került előtérbe, hogy azt már kifejezni is lehetetlen…

Ezek együttese hozzájárult ahhoz, hogy egy olyan társadalmi norma alakult ki, ahol minden alárendelt szerepet játszik az egó(nk)nak. De egy cseppet se csodálkozzunk ezen, amikor a reklámok megmondják, hogy mindent megérdemlünk, kvázi mindent vegyünk meg, belehajszolva ezzel magunkat egy hitelcsapdába, és még sorolhatnám…

A régen egy rétegre korlátozódó fogyasztói társadalom mára világméretű deformációt hozott létre, ahol már az éhező gyerekek kezébe is iPod-ot akarnak nyomni kenyér helyett. Csakhogy az iPod-ot nem lehet megenni. Olyan szörnyű erkölcsi és etikai tragédiák ezek, amelyekkel csak egy olyan kis szelete foglalkozik a sajtónak, hogy szinte senki nem vesz róla tudomást, aki meg érzi, hogy ez így nincs rendjén, az meg képtelen tenni ellene, mert mint tudjuk: egy fecske nem csinál nyarat…

De amíg a mai erkölcsi értékrend ilyen mélyponton van, és az agymosott emberek gondolkodás híján robotok módjára követik a reklámok parancsait, addig ne is várjunk változást! Nesze neked, szép, új világ! 

Szilágyi Gergő - Tinik

A kortárs tinik szótárából már fogantatásukkor kimaradt a TISZTELET és a MUNKA szó, helyette megtaláljuk az iPHONE vagy épp a SUPRA szavakat. Ezzel önmagában nem is lenne baj, mert valahol ez a normális; a technikai fejlődés vagy a divat megújulása alapjában véve jó dolog. A gond ott kezdődik, hogy a mai nemzedék  ifjú titánjai és titanillái? csakis e köré szervezik az életüket, nincsenek céljaik, talán még gondolataik sem… Legfőbb, saját maguknak feltett kérdéseik a: „Mit vegyek fel az esti buliba? vagy a „Hogyan vehetném rá muterékat, hogy megvegyék az ájfonhatpluszt, mikor a mostani telóm még 2 hónapos sincs?”

Érzitek?

Unalom ellen ott a jól ismert, és minden épeszű ember agyát a sárgaföldig degradáló „like és pontozlak „játék”, vagy a barátnős-kutyasétáltató szelfik, és  a „buli előtt” szelfik, amin alapfeltétel a kacsaszáj és a gerincproblémát sugalló beállás.

Ja, és a písz.

Megfigyelte már valaki, hogy egy mai tini csoportképen nem tudunk különbséget tenni a fiúk között? Persze, mert mindegyiken csőnaci van, magasszárú Suprával, (a hátrányosabb anyagi helyzetű réteg fiúcskáján csak egy kínai hamisítvány, mert neki is éreznie kell, hogy a többiekhez tartozik) netán kockás ing (Nyugodj békében, grunge!) és persze mindegyik  ecsethajat visel, hisz a TV megmondta nekik, hogy ez most a ríl. Kiveszőben tehát az egyéniség!  

De visszatérve az unalomra, ha effajta problémájuk adódik, arra a világért sem gondolnak, hogy felvegyenek egy gereblyét, fakanalat, vagy egy… VIGYÁZAT!!! … könyvet. Amikor a tiszaparti faházban egy lány mélytányérba felütött nyers tojást megmikrózva próbál tükörtojást fabrikálni, azt hiszem, nem kell tovább folytatnom… A legironikusabb az egészben az, hogy ezen fiatalok arcáról lerí a meggyőződés, hogy ők születtek a legjobb/legszebb korba, pedig ennek annyi az esélye, mint ha egy koromsötét szobában egy félkarú vak ember egy font olvasztott vajat próbálna bepaszírozni egy vadmacska fülébe. A lányokat már egyáltalán nem, vagy csak nagyon kis mértékben érdekli a főzés, bezzeg a szex, meg az ivás… A fiúk is inkább a bulit választják, minthogy segítsenek a faterjuknak kitakarítani a garázst, vagy lenyírni a füvet.

És tudjátok mit? A szülők legalább ennyire hibásak ebben, mert amikor az iskolai (nem testi) fenyítésre a gyerek már hívja is mobilon a szüleit, hogy hogy mert vele beszélni a tanár, és a szülő felháborodva s elkényeztetett csemetéjét a végsőkig pártolva jön be a suliba, akkor ott sincs miről beszélni. A gyerek elsősorban a szülőtől veszi át a különböző magatartásformákat, őt tartja elsőszámú példaképnek, (ja, nem. bocsánat, Berki Krisztiánt) így nem csoda, ha az ilyen esetek is csak erősítik a gyerekben a helytelen gondolkodásmódot! Másrészt, lehet úgy nevelni egy gyereket, hogy felnövekedve egy hálás tekintettel vagy pár kedves szóval köszönje meg szüleinek, hogy nem vált ő is az életszínvonal-megszállottság melléktermékévé, és mire betöltötte a 18-at, több, mint 10 könyvet sikerült elolvasnia. A végére azért muszáj megjegyezni, hogy üdítő kivételek minden korosztályban voltak, vannak és szerencsére lesznek is!

Summa summarum:  Sűllyedtek, gyerekek, szal’ szedjétek össze magatokat! Lányok! Lepjétek meg az ősöket egy oltári csilisbabbal egy fárasztó munkanap után. (nem nagy show, nekem is elsőre összejött) Srácok! A fűnyírás után is el lehet menni a TESCO-ba piát venni az esti bulihoz! Mutassátok meg, hogy tudtok ti értékesebb emberekként is funkcionálni ezen a remek kis sárgolyón, ahol élünk!

Dezső Ilona Anna - Játék az Élettel

Az Élet nem más, mint egy csodálatos játék.

Sokszor és sok féle képen próbálták ezt megmagyarázni, persze amíg nem értettem úgy hittem, ez is csak olyan, mint az a bizonyos homokvár, amit mi magunk egyedül felépíthetünk. Folyamatosan locsoljuk, vizesítjük a morzsalékot, nehogy összedőljön. Egy szép napon, amikor már megunjuk, vagy nem figyelünk rá kellő képen, jön a szél és összedönti az egészet. Megsiratjuk, vagy csak megvonjuk a vállunkat, de még olyan is előfordulhat, hogy a bőség hatására, hiszen akadt közben sokkal érdekesebb, észre sem vesszük a tönkremenetelét.

Mekkora bátorság lenne az, ha végre megértenénk, hogy nem is a játékszer a lényeg, hanem a folyamat, mely hozzá vezet!

Minden egyes játék, életünk újra- és újra felbukkanó lehetőségeit tárja elénk. Nem más a játékváltás, mint maga az újjászületés folyamata. Mert akár írunk, akár bármi más tevékenységet művelünk, minden egyes napon más- és más arcunkat villantjuk elő, mert csak az tud újat játszani, aki meg tud újulni. Akár a várunk úgy dől össze minden, amiről korábban azt gondoltuk, hogy nagyon fontos. Így aztán, nincsen olyan eszköz a kezünkben, ami állandó lenne, és mindaddig, míg ezt el nem fogadjuk, nem tudunk tiszta szívből, igazán örülni, csak siratni az előttünk szétfolyó homokszemeket.

Pedig ezt a nagyon fontos, vissza nem térő, egyedi játékot, örömmel kellene megélnünk. Élvezni minden percét, megérezni csodáját a változásoknak még akkor is, ha a játékszabályok újratanulása néha kényelmetlenségekkel jár.

Minden esetre, úgy vélem furcsán alakul a világ. Miről is tudnék én beszámolni? Hiszen csak egy kis firkász vagyok… Hát, talán arról, hogy a saját bőrömön keresztül is érzékelem a változást. Korábban az olvasóim, azokra az írásaimra volt kíváncsiak, amelyek rövidek és viccesek voltak, vagy legalább is jó véget értek. Ma már nem a rövid olvasmányok számítanak kedveltnek, hanem a hosszú prózák, nehéz gondolatok, az elgondolkodtatóak. Miért is akarunk mi mindig szenvedni? Szenvedünk-e egyáltalán akkor, amikor drámákból, vagy komolyabb filozofikus témákat is érintő esszékből töltekezünk? Az olvasó, kíváncsi teremtmény. Belekezd valamibe, mert olyat vár, amit ő maga is kimondana, vagy ami a belsejét régóta rágja, amiről tudja, hogy jelen van az életében, de nem tudná megfogalmazni magának. Játszana, de nem ismeri a szabályokat, így hát mi leírhatjuk nekik.

Töprengtem, amikor ismételten lehetőség nyílott a megszólalásra, hogy miről írjak, ami érdekes? Írjak valami abszurdot, ami mostanában divatos, vagy fantáziám űzzön csúfot racionális voltommal, leginkább meghazudtolva mindazt, amit fontosnak érzek, de nem igazán publikusnak? Ma, 2014 januárjában vízkereszt napján, amikor a világ egy teljesen másféle játékot próbál ránk kényszeríteni. Melyiket is a sok közül?

Természetesen elszámolhatnék az elmúlt esztendővel. Elvégre ennek is most lenne itt az ideje, volna is miről írni bőven. Játszásom színes volt, leginkább viharos óceánon való vitorlázáshoz hasonlítható, hol nagyon fent lebegtem, a hullámok tetején, hol olyannyira elérhetetlen mélységben, ami még az Indonéz ároknál is mélyebben fekszik.

Hát akkor, miről írhatnék? Talán arról, hogy elmúlt minden rossz, ami a múlt évet jellemezte. Naiv módon hajlamosak vagyunk elhinni, talán el is hitetik velünk, hogy a következő csakis jobb lesz. Pedig az sem lesz más, mint amilyennek környezetünk is formálja, hiszen nem mi alakítjuk a sorsunkat. Mert ugye alakítanám én is, de még mennyire, csak hát nem biztos, hogy sikerülne. Kitörölném hatalmas radírral agyam legeldugottabb cellájából is azt a szót, hogy „bank”, azt is, hogy „hitel”, talán azt is, hogy „járadék”, meg azt is, hogy „halál”, azt is, hogy „kölcsön, és azt is, hogy „szakadás”– ez utóbbit a leginkább.

Mennyi mindent jelent ez a rövid, amúgy semmit mondó kifejezés?

„Szakadás”, mint elszakadt a ruhám, elszakadtam az enyéimtől, elszakadt a türelmem fonala, elszakadt a nemzetem, elszakadtam szülőföldemtől, elszakadtam anyámtól végleg, elszakadtam a munkámtól, elszakadtam attól a társadalmi rétegtől, ahová tartoztam több mint 50 éven át! Elszakadt, de még nagyobb baj az, hogy megszakad, mert megszakad mindezért a szívem. Folytatnám, sajnos folytathatnám a felsorolást, de ez már megint rossz irány. Nem érdekel mi lesz, ha egyáltalán bármi lesz is még számomra kiterítve életem hatalmasra duzzadt játszóterén…

A lényeg? Ma vagyok. Egy új játékot találtam ki éppen… Odakint szépen süt a nap! Az ünnepek alatt alaposan meghíztam. Felülök hát így január elején ebben a szokatlanul enyhe télben a kissé rozsdamarta ócska biciklimre és karikázok egy jót. Kell ennél kellemesebb játék? Ugye nem!

Dezső Ilona Anna

Dezső Ilona Anna - Lehullni készülő falevél

Nem tudom, ki vagyok! Azt sem tudom, hogy mit akarok. Csak úgy vagyok, és az nekem épp elég. Ősz van. Odakint minden olyan nagyon szép, békés rendben hullnak a falevelek. Nem zavarja őket semmi sem meg. Hiába a sok rémhír!

Ma a világot divatos félelemben tartani. Új rendben, új embert csakis ilyen módon lehet faragni. Mert faragják a mai karaktereket, képmásokat, mintákat, akár az ősi Kínában az agyagkatonákat megmintázó formákat. Bár mindegyiknek más arca volt, a lényeg ugyan az, a cél egy, a sorsuk egyformán teljesedett be. Eltemetődtek mélyen a sivár múlt morzsalékvilágában.

Félni kell az adósságtól! Hatalmas ellenség ő… Félni kell a bankároktól! Keselyük világa az. Félni kell a nagy hatalmaktól, vagy csak egytől, még nem igazán döntötték el. Félni kell a belső uszítástól! Abban rejlik a veteményük magja, ott hintik el a jövő szabta korlátaimat. Ott van minden benne egyetlen sortalan sorban. Meg kellene tanulni olvasni. Látni kellene a szemek tükréből, a cinikusan rezignált arcok sajtpuha mimikáiból.

Venni kellene végre óriási tükröket. El kellene helyezni minden sarkon, házban, gyárban, irodában… no, de akkor még az is előfordulna, hogy megismerném a látott valómat. Azt nem szeretném, így van esély arra, hogy rejtve maradok önmagam elől.

Félni illene a háborúkat, s ha már senki sem fog tartani tőle, mert belefásul ebbe a sok negatív mintába, akkor meg is fogják azt vívni? De meg ám! A gyarló ember gyűlöletének állandó körforgásában nincsenek határok!

Új ember van születőben! Ostoba! Olvasatlan! Stencil szabvány… ahogyan jó nekik. Akkor én miért állnék be a sorba? Van belőlük nélkülem is épp elég…

Mi lesz azzal, aki nem fél, nem hisz, talán még a változásokba is belemenne, mert nem kényelmes, strapabíró, előrelátó, még tud gondolkodni?! Nem tudom, csak egy biztos pontom van, nem félek. Lesz, aminek lennie kell, ahogyan mindég is volt, és ahogy mindig is lesz… Egyszer minden fellángolásnak, pellengére állításnak vége lesz! Csak egyetlen igazság van ezen a földön…

Marad a ciklikus változás, akár kényelmetlen, akár nem… akár beletörődöm, akár nem… ugyan az leszek egykor, aminek lennem kell… Egyetlen lehullni készülő falevél!

Odakint ősz van. Harangoznak. Már megint meghalt valaki…

Dezső Ilona Anna

Kühne Katalin - Orvosok, ápolók

Számos tanulmány készült az egészségügy állapotáról. Kötetek százai foglalkoznak ezekkel a fontos kérdésekkel, tudósaink, kutatóink igyekeznek megtalálni a helyes utat, amely megoldást adhat. A folyóiratok hasábjain szinte naponta olvashatunk ezekről a törvénytervezetekről. Idézek néhány véleményt írásaikból, intelmeiket ajánlom figyelmükbe, gondolkodásra késztetve olvasóimat.

           

„A személyi méltóság arra kötelez minket, hogy védelmezzük az emberi életet, amely a fogantatással kezdődik... Nagy szükségünk van a tudatformálásra, mert az élet védelme egyben a család, a nemzet védelmét is jelenti.... Ha a hátrányos helyzetű gyermekek nem részesülnek megfelelő oktatásban, az ország működésképtelenségéhez és a közbiztonság romlásához vezethet”. /Harrach Péter kereszténydemokrata politikus/

A család a legfontosabb kis közösség, de része a nemzetnek. Minden tagjának joga, kötelessége ezt a legkisebb egységet megteremteni, mert ezzel az egész ország fennmaradását biztosíthatjuk. Az anyaság a legszebb feladatok egyike. A nő kiteljesedhet ebben a tevékenységében, férje és gyermekei mellett jól érezheti magát, megteremtheti családja számára azt a hátteret, nekik olyan meghízható életet nyújthat, ami a mai világban a legfontosabb. A külvilágban úgyis sok olyan gonoszság nehezíti meg az emberek életét, legalább otthon lehessen békében, nyugalomban élni.

„Vissza kell állítani a társadalomban az anyaság méltóságát és a nő küldetésének értékét, ha az asszonyok megfeledkeznek erről a feladatról, kihal az emberiség.”/ II. János Pál pápa/

Minden felnőttnek kötelessége, hogy azon gondolkodjon, mit tehet annak érdekében, hogy a jelenlegi helyzet megváltozzon. Természetesen az államnak ehhez meg kell teremtenie  a feltételeket, javítania a családok anyagi helyzetén, hogy a nők csak családjukra gondolhassanak, mert a szülőnek lenni minden ember számára a legszebb feladat.

A szociológusok, kutató orvosok, gyógyszerészek elemzései rámutattak arra, hogy a szegénységben felnövő gyermekeket nagy veszélyek fenyegetik. Sok munkahely megszűnt, egyre több a hajléktalan és a létminimum alatt élők száma. Az alkalmi munkából élők éppen a legszükségesebbet teremtik meg a család számára, vagy talán azt sem képesek megadni, amire a legnagyobb szükség lenne: minden nap meleg étel, tiszta, fűtött, egészséges lakás.

      

„A hátrányos helyzetű térségekben magas a gyermekhalál és a daganatos betegségek száma, egyre több gyermek fogyaszt alkoholt (és drogot).” /Dr. Velkey György gyermekorvos, kutató/

A mélyszegénységben élők számára mindennapi  küzdelem a létért való harc. Őket még inkább megilleti a rájuk fordított figyelem, az emberhez méltó élet. A betegségek megelőzésére számos felvilágosító tanulmány született, de ez nem mindig jut el hozzájuk. Az oktatás megújítására tett kísérletek is hozzájárulhatnak ahhoz, hogy megváltozzanak életkörülményeik. A világ országaiban több helyen jól működnek civil szervezetek, önkéntes munkások,   missziók. Hazánkban is számos egyesület dolgozik azon, hogy a megbetegedett tízezreken segítsen, a betegségek megelőzése érdekében a felvilágosító munkát eljuttassa a szegénységben élőkhöz. A betegségek kialakulásának melegágya a mélyszegénység, a nyomor, az alultápláltság, a tiszta ivóvíz hiánya, a tudatlanság és a félelem. Az ördögi kör a kórokozók megjelenése miatti testi elváltozásokon és a nyomorúságon felül még lelki fájdalmakkal, megbélyegzéssel és kirekesztéssel, ebből fakadóan a teljes elmagányosodással is jár. Ez a  fontos munka évtizedek óta tart, természetesen folytatódik, a kormány intézkedései következtében nagy figyelmet fordítanak az egészséges életmóddal kapcsolatos felvilágosító munkára, amelynek eredményei – ha nem is a megfelelő mértékben – de már láthatóak. Néhány orvosra és ápolónőre emlékszem, akik hivatásukat magas színvonalon művelték. Sok ilyen szakemberre lenne most is szükségünk.

Pál professzor úrral gyermekkoromban kerültem kapcsolatba, azóta is sokszor emlegetjük őt. Édesanyám vitt el hozzá, mert szívizomgyulladásom és többszöri mandulagyulladásom mellé ízületi fájdalmaim is erősödtek. Sokat hiányoztam az iskolából, és egyre gyengébb lettem. Ő vette ki a mandulámat és ezzel megszűntek panaszaim.

Fiát, Pétert választottam felnőttként háziorvosommá, édesanyámékon gyakran segített idős korukban. Belgyógyászként hamar észrevette, mi okozza az öt év óta tartó állandó hasmenésemet, gyengülésemet. Előtte két éven át jártam a kórházakat, egy híres adjunktus minden lehetséges vizsgálatot elvégzett és autoimmun-hiányt, laktóz intoleranciát (tejcukor érzékenységet) állapított meg. Péter doktor úr tüzetes vizsgálatok után hasnyálmirigy gyulladásomra megtalálta a megfelelő gyógyszereket, és megszüntette ezt a súlyos állapotot. Így nagy öröm volt számomra, hogy helyt tudok állni otthon és a munkahelyemen is. Visszaadta életkedvemet és fizikai erőmet. Erősödni kezdtem, majd visszanyertem régi súlyomat is.  Soha nem fogadott el hálapénzt, tudta, nem vet fel a pénz, keresetemből nem futná erre. Jó diagnoszta, kedves, figyelmes ember, aki alaposan kivizsgálja minden páciensét (sok ember választotta őt, nagy a körzete), nem sajnálja rájuk idejét. Megérti az idős emberek gondjait, foglalkozik velük, jó tanácsokkal látja el őket. Most, amikor olyan kevés a háziorvos, örülhetek, hogy nekem ilyen orvosom van.

A fiam születésekor koraszülött osztályra kerültem egy ismeretlen szülészhez, őt is Péternek hívták. Lelkiismeretesen megvizsgált, de így viselkedett a többi kismamával is. Tudjuk, hogy az egészségügyben nagy gondokkal küszködnek a szakemberek, nemcsak a műszerezettség hiányosságaival, hanem az alacsony fizetésekkel is. Néhány szakterületnél (főként szülésnél, műtéteknél) a betegek összeszedik összes megtakarított pénzecskéjüket, hogy jobb körülmények között gyógyulhassanak. A kórházi főorvosok egy része  ezt előre meghatározza, enélkül nem is fogadja a betegeket. A többi orvos, nővér, akik ugyanúgy keveset keresnek, mihez kezdjenek? Ők is megtesznek mindent a beteg érdekében. Nekik meg kell elégedniük az állam által meghatározott jövedelemmel? Most a fiatal, kezdő orvosok itthon nem tudnak megélni fizetésükből. Családalapításra, lakás vásárlására nem gondolhatnak. Nem ítélhetjük el őket, ha külföldre mennek dolgozni. Csak reménykedhetünk abban, hogy ez megváltozik és hazajönnek majd ők is.

Az ápolónők nehéz fizikai munkáját, áldozatkészségét sem fizetik meg eléggé, pedig a kórházakban a betegek kiszolgáltatottak. Sok múlik azon, hogyan ápolják őket. Jókedvűen, kedvesen szólnak-e hozzájuk, vagy komor arccal, éppen csak a legszükségesebb dolgokat végzik el körülöttük, és morognak, ha a súlyos beteg megnyomja a csengőt, mert rosszul lett.

Kati nénire emlékszem, aki kiemelkedik közülük. Jó szívvel gondolok rá ma is, pedig már eltelt ötven év azóta. Szigorú volt ugyan, de kemény tekintete ellenére mellkasában érző szív dobogott, amit néhány elejtett szava mutatott meg igazán. A betegek érdekeit tartotta elsődlegesnek, és azokra maximálisan vigyázott.  Gondoskodása, szeretete példamutató sok mai nővér számára is. Fiatal ápolónők is keresik Európa gazdagabb vidékein jobb kórházakban a plasztikai sebészet, vagy az idős-gondozás területén megélhetésüket. Ha néhány éven át dolgoznak ott, megalapozzák jövőjüket, és itthon már könnyebben élhetnek. Hazánkban a rosszul felszerelt, kevés szakember miatt a kórházakban a délutáni, éjszakai műszakban sokszor csak egyetlen nővér és egyetlen  orvos ügyel. A betegek közül mégis életeket mentenek, sok teendőjük mellett még arra is szánnak időt, hogy vigasztalják őket, és a hozzátartozóikat. Sokszor mellettük töltik el az éjszaka nagy részét. Minden tiszteletem az övéké, mert ilyen körülmények között dolgoznak, és maradnak. Hivatásuknak tekintik munkájukat.

Jó lenne, ha minden orvos és ápoló itthon maradhatna, ha megoldódna végre ez a súlyos anyagi helyzet, hogy továbbra is értünk dolgozhassanak, ne idegen országban, hazájuktól, rokonaiktól távol kelljen élniük. A jó szakembereket ne engedjük elköltözni, hiszen itthon is  sok beteg, idős ember szorul segítségükre. Sok Pálra, Péterre, Kati nénire és Palkóra, Petire, Katicára van a magyar embernek is szüksége. Az idős-otthonokban, a hospice-szolgálatban önkéntes munkások, lelkészek tevékenykednek az orvosok, ápolók mellett. Megnövekedett az időskorú egyedül élők száma. A fiatalok tőlük kilométerekkel távolabb dolgoznak, laknak. Kénytelenek otthonokat keresni szüleik számára, hiszen ők munkahelyhez, lakáshoz kötöttek. Nehéz az ilyen helyekre bekerülni, az egész család összefogására szükség van, hogy kifizethessék a tartás díját.

Meg kell becsülnünk azokat az orvosokat, ápolókat, akik hivatásukként tekintenek munkájukra, akik kevés fizetést kapnak, de kitartanak. A családoknak sok erőt kívánok, mert elsőrendű az élet értelme, amely a fogantatástól kezdődik és az idős, kiszolgáltatott, magányos emberek méltóságáig tart.

Kühne Katalin

Urbán-Szabó Béla - Martfűi levelek - Évzárás-évkezdés

Kedves Barátom,

átbuktunk az egyik évből a másikba. Ahogy telnek az évek, egyre sűrűbbnek tűnnek ezek az év végi számadások.

A minap jutott eszembe egy 2008-as beszélgetésünk a gazdasági válság kitörése kapcsán. Még te vetetted föl, lehet, hogy most lenne itt az alkalom, amikor a magyar politikai elitnek össze kellene fognia, fel kellene függesztenie a bokszmeccset.

Nem egészen értettem a fölvetésedet. A helyzet kétségtelenül megkívánta volna az összefogást. Az összefogás azonban nem egy ránk jellemző sajátosság.

Nem is lett az összefogásból semmi. Rajtad, rajtunk kívül nem is gondolt erre a lehetőségre senki. Ahogy ma sem, ma a kétharmad miatt nem. Ma a kérdés se vetődik föl, holott a helyzet valószínűleg szintén megkívánná.

Ma még a kormányzó pártokkal szembeni politikai erők sem tudnak összefogni. Pedig azt hihetnéd, hogy…

Egyre könnyebb így év végén, év elején számadást készíteni. Elég a politikusok különböző időbeni nyilatkozatait összehasonlítani, és mindezt összevetni a napi tapasztalatainkkal.

Hát a 2012-es év biztosan nem volt „az elrugaszkodás éve”!

A kormányzati kommunikáció szerint megszorítás sem volt, de tudjuk, hogy az egész év erről szólt, és a fél ország már padlót fogott, különösen a rokkant emberek. Ők biztosan.

Ez a kormány szociálisan nagyon nincs rendben. Még egyik kormánypárti politikus sem mutatott példát arra vonatkozólag, hogyan lehet megélni huszonegynehányezer forintból. Ez nem demagóg szöveg a részemről, szerintük ugyanis meglehet.

Aztán ez az év végi „Minek nevezzelek?” című operett. Nem tandíj, amit egyébként mindenki annak gondol, tud, érez.  Ha tandíjnak mered nevezni, a kormánypárti politikusok fel vannak háborodva, hogy márpedig nem az. Ezek még tényleg elhiszik, hogy nem az, vagy bennünket néznek nagyon hülyének.

A politika nem tekinti partnernek a társadalmat. A gyerekeket sem lehet sokáig becsapni. Még a gyerek is hálás, ha komolyan veszik.

Kedves Barátom, az elmúlt időszakban minden átalakult körülöttünk. Csak épp a gazdaságban nem történt semmi, amitől nekünk jobb lehetne.

A nyolcvanas évek elején az államigazgatási reform keretében a járások megszűnésének indokairól azt tanultuk, hogy egyszerűsödik az államigazgatás. Egy színt kiesik, ezzel olcsóbb lesz, és közelebb kerül az ügyintézés az állampolgárokhoz.

Ma visszacsináljuk a járásokat. Természetesen mindezt a reformok keretében.

Nálunk bármit és annak az ellenkezőjét is el lehet adni reformként. Mintha tényleg minden a kommunikáción múlna.

Mintha visszafelé haladnánk az időben. Mintha megérkeztünk volna a hatvanas évekbe.

Ami ma nálunk történik, annak a konzervativizmushoz semmi köze, de még a jobboldalisághoz se nagyon. Nem tudom, minek nevezhetnénk, de biztosan egyiknek sem.

Azt már csak mellékesen kérdezem meg – már ki tudja, hanyadszor –, hogy hol az írástudók felelőssége?

Arra pedig szerinted ki tudna válaszolni, hogy egy dohányboltot miért kell majd nemzeti dohányboltnak nevezni? Hogy erre még a templom toronyórája sem akad ki!

Egyébként meg bízzunk a jövőben!

            Jobb híján.

            Üdvözöl barátod:

 Urbán-Szabó Béla

Szinay Balázs - Szextársadalom, avagy „Az elemi tévedés apokrif és perverz múzeuma.”

Gondolatok A nemek háborúja, vagy kölcsönös örömszerzés? című könyv elé és mögé

1.

Széljegyzet: Rossz magyar vagyok. Én az egyént, a kiscsoportot, a közösséget kérem számon sorsának alakulásáért és nem a mindenkori hatalmi rendet, melyet ez előbbiek életük és körülményeik alakulásáért felelőssé tesznek, és melyet uralkodni engednek létük felett. Hozzáállásom, témához közelítésem így fordított és éppen ellentmond a társadalom többsége által képviseltnek, ennél fogva társadalomellenes, deviáns, legalábbis jelen viszonyok között, mivel az ősi kultúrák nézeteivel ellenben megegyezik.

Még tavaly lehetett olvasni a Metropol napilap hasábjain a családon belüli erőszak témaköréről. A parlament kevéssel ez után vitázott-e kérdés tekintetében, néhány politikusi megnyilatkozás heves, felháborodott visszhangot keltett a témát követő és e tekintetben megnyilatkozó érintettek körében, a különféle fórumokon többen felemelték hangjukat az elhangzottakkal szembehelyezkedve. A vita a családon belüli erőszak oki tényezőit és az ezekre adható, szükséges, kivitelezhető kormányzati, valamint általános emberi reakciót volt hivatott kikutatni.

A vitából kiindulva – és kellő alapossággal átgondolva a kérdést, egyébként is – világos, hogy a családon belüli erőszakért nem kizárólagosan a modern nő hagyományos női szerepekkel való szembehelyezkedése a felelős, ám a család ellen elkövetett, latens módon érvényre jutó erőszakra vonatkozóan nyilvánvalóan, egyfajta módon számon kérhető.

Herczog Mária szociológus szerint: „A családon belüli erőszak végzettségtől, társadalmi helyzettől függetlenül minden réteget érint. A karrierhez, végzettséghez annyiban lehet köze, ha a bántalmazó számára félelmetes, hogy egyenrangú a másik fél… a legszegényebb országok mellett ott születik a legtöbb gyermek, ahol a nő és a férfi egyenrangú, és a gyermekvállalás nem toloncolja vissza a nőt a konyhába. Ahol egyenlő munkamegosztás van az apa és az anya közt, ahol napközbeni, hétvégi, iskola után ellátás és a családbarát munkavégzés feltétele is kialakult, ott születik sok gyerek.”

Ez a kijelentés sorozat, vagy inkább a vázolt tendencia nem számol több tízezer év emberi hagyományával (de legfőképp a modern piacgazdaság nemek számára állított „láthatatlan” csapdájával)!

A történelem folyamán ugyanis azok a társadalmi rendszerek működtek hosszútávon jól és stabilan, melyekben a férfi és nő egyenlő félként volt jelen, de nem a karrierépítés szempontjából, hanem hagyományos, ösztönös szerepeik ellátása által, kiegészítve egymást, lelki, spirituális és materiális kötelességeiket tekintve. Ettől eltérni csak súlyos történelmi következményekkel lehetett és lehet. Az emberiség története pedig nyomasztó, időről-időre kétségbe ejtőbb állapotokat mutató válságtörténet, melynek alakulása a férfi és a nő viszonyrendszerére alapul.

A pusztán a férfi szerepekért versengő férfi és nő párharca által működtetett társadalom fizikai, mentális és spirituális szinten bukásra ítéltetett – a két létrészre szakadt lélek nem tarthatja fenn létét harc által. Az ilyen a férfiakra természetellenes módon női szerepeket kényszerít, a női szerepkört pedig kilopja a világból, pótolhatatlan hiányt képezve ezzel.

Ahogy a nő a világ lelke, szülő és őrző anyja, úgy a férfi a világ teste és építményének tartóoszlopa. A nő természetes szerepei és lelki felelőssége elhagyásával a világot hagyja magára! A lélek nélkül, anya nélkül maradt világ pedig éppen olyan, mint amilyenben élünk! Nincs oltalmazója, nincs védőszentje.

2.

Látnunk kell, hol tartunk most! A modern társadalmi berendezkedés egyetlen, még érvényben lévő rendezőelve a pénz lett (Müller Péter). Az egyén viselkedésére – legyen akár nő, akár férfi – közvetett, vagy közvetlen módon a pénzvilág irányítóinak szándéka hat. Ebben a helyzetben hiszi azt, hogy önálló, szuverén individuum, aki saját akarata szerint cselekszik, noha viselkedését, tetteit, gondolkodásmódját valójában nem maga választja: beleszületik egy adott gazdasági érdek szerint vezérelt társadalmi közegbe, mely kitűnő alapossággal gondoskodik arról, hogy az érdekterületébe került egyént fel is nevelje a maga számára. Ebben a helyzetben a nő és férfi többé nem más, mint pusztán rendszerépítő elem, funkcióval bíró gazdasági eszköz.

Ahhoz, hogy ennek súlyát megértsük, és a jelen társadalmi berendezkedését átlássuk, fel kell vázolnunk a kialakult helyzet oki tényezőit: A XX. századi feminista mozgalmak, a női egyenjogúság kivívása nagy befolyással bíró pénzemberek egyszerű marketing fogása volt. A kifelé társadalmi megújulásnak tűnő, régi rendet leváltó világesemény valódi célja az új piaci szegmens, a „vérfrissített” fogyasztói bázis kialakítása volt, hiszen a nőket, mint frissen „kitermelt” vásárlói bázist a kereskedelem teremtette meg. A vevőkör frissítése által megjelenhettek a kifejezetten nőknek szánt, ezt a réteget kiszolgáló termékek, így a feminista mozgalmak anyagi támogatása az azt finanszírozó befektetőknek jövedelmező, óriási hasznot hozó vállalkozásnak bizonyult. Jelentős társadalmi előrelépést hosszútávon azonban nem eredményezett, sőt, inkább a visszaesést, a családok felbomlását, az individualizmus térnyerését segítette elő. (Ez a megállapítás az egyes történelmi korokat és társadalmi folyamatokat végigkövetve kielégítően leellenőrizhető, lásd.: Andorka Rudolf: Bevezetés a szociológiába.) Az idő, mint tényező e helyzetet csak fokozta.

A jelen társadalmi valóságára is igaz, hogy a felnövekvő generációk tagjai generációról-generációra egyre kevésbé ismerik és alkalmazzák a férfi és női szerepmodellek hagyományos szerepköreit, a család, mint társadalmi egység értékét elvetik. Nem alakítanak ki tartós és monogámiára ösztönző kapcsolatokat, nem vállalnak gyermeket, nem értenek a házi és háztáji feladatokhoz. Nemtelenek, szinglik, egyenpolgárok, akik karriert építenek és szolgáltatásokért fizetnek. Kereskedők. Élet- és sorskufárok, irányított fogyasztók.

3.

E gondolatsort fűzi tovább Szatmári Jenő István (vagy jelen esetben J.I. Sathmarajana), aki A nemek háborúja, vagy kölcsönös örömszerzés? című kötetében a fentieket a jelenre és elsősorban a magyar viszonyokra alkalmazva fejti ki a jelenség szociológiai, erkölcsi és biológiai vonatkozásait. Mint a szerző más munkái esetében is sokszor, lehet, hogy itt is az alcím a beszédesebb: Férfi-nő viszony a pénzuralom árnyékában – jelezve a minden körülmények között érvényes meghatározottságot.

Miből indul ki ez a könyv? Röviden: BAJ VAN! A férfival? A nővel? A könyv tanulsága szerint valahol mindkettővel. De mielőtt értekeznénk a kötetről, érdemes a hátlapon található szerzői útmutatást előrebocsátani:

„Könyvünk alcímét kéretik komolyan venni! Nők ne olvassák el! Mert többségük nagyon föl lesz háborodva! Hiszen a könyv szerzője amellett, hogy a nőkért, az ő érdekükben ír, nagyon sok női praktikát, színészkedést, megjátszást leleplez, igen goromba, szókimondó módon. És ezt egy nő sem szereti, hiszen a rejtélyesség, a színjátszás az egyik legfontosabb fegyverük a nemek örök háborújában. Feminista értelmiségi hölgyek pedig kifejezetten háborút fognak indítani a szerző fölkutatására, megbüntetésére, mert az már mégiscsak túlzás, ha valaki úgy védi a nőket, hogy közben a férfiaknak is jogot követel: a szexuális rabság helyett az őszinte partnerség jogát! Itt és most, Magyarországon, a XXI. század elején. Lehet, hogy a szigorúan vallásos emberek is neheztelni fognak a könyvért, mert olyasvalamiről ír szokatlanul őszintén, a szexről, a gyönyörről, ami szerintük sérti a tízparancsolatot…

…Megnyugtatásul: nem nekik íródott mindez. Nem kell elolvasniuk. Viszont sok millió férfi számára igen hasznos »kézikönyv« lehet.”

Nos, miről is szól ez a könyv? Röviden a felső tízezer néhány szerencsés helyzetű, a gazdasági életben befolyásos szereppel bíró tagjának nők számára állított gazdasági kelepcéjéről, melynek következtében a nőtársadalom – tisztán szociológiai megalapozhatósággal – direkt vagy latens prostitúcióra kényszerül, rákényszerítve a férfitársadalom nagyrészét az ezzel járó következmények elviselésére. Mögöttes (hozzátéve, hogy a modern kultúrában elfogadható indokként ezt hozhatjuk fel) okként a biológiai meghatározottság érhető tettem.

A „történet” alapjai a család vonatkozásában: a gazdasági előrejutásában és így életesélyeiben ellehetetlenített nő anyagi gondoskodásra szorul. Mivel fiatal éveiben élni, szórakozni akar és az ehhez szükséges anyagi feltételeket önmaga megteremteni képtelen, a felső tízezer tagjaiból igyekszik magának párt választani, aki által biztonságérzetét és igényeit ki tudja elégíteni. Ez a szintén csupán kalandra, szórakozásra vágyó vagyonos réteg tagjai számára kifizetődő befektetés. De ugyanez a kaszt házasodni bizony nem akar, megunt játékszereit pedig fiatalabbra cseréli. Így a nőnek lassacskán új „fedezeti forrás” után kell néznie és legfőképpen a középkategóriás „ideális férjelölt” szekcióból. Ha jól választ, olyan férfit talál maga mellé, aki nem hagyja el, van elegendő jövedelme ahhoz, hogy a nőnek kényelmes, problémamentes életet biztosítson, ugyanakkor munkája miatt keveset van otthon, lehetőleg nem vágyik gyerekre és egyébként sincsenek nagy igényei, de legfőképpen elfogadja, hogy mindez az „ideális férj”-től elvárható erkölcsi kötelessége. Cserébe a nő hajlandó esetleg neki gyerekeket szülni, kérve vagy kéretlenül nemi életet élni, megházasodni és 2-3 évig kitartani mellette, a válást követően pedig a vagyonelosztásból kivenni a részét. E tartós befektetés után aztán a nő vagy a szingliéletet választja, vagy újabb partnerkapcsolatokba ugrik. Röviden tehát ez a viselkedési modell vázolható a hölgyek oldaláról a gazdaságilag „partiképes” férfiak szekciójára vonatkoztatva, megalapozva ezzel a családi élet ma ismeretes viszonyait.

Igen, ám, de mi érvényes a férfitársadalom fennmaradó, annak többségét képező halmazára, melyet a nők a fentiek okán elutasítanak, figyelmen kívül hagynak? Hogy a szerzőt idézzük: „A többi srác hiába okos, hiába tehetséges, hiába játszik jól hangszeren, ír szép verseket vagy jó sporotló, ha nincs elég pénze, akkor egy-egy nyári  estén még csak-csak szóba jöhet, de hideg őszi-téli éjszakákon már végképp nem. Az ilyenek maradnak azoknak a csúnyácskább lánykáknak, akiknek szintén nincs pénzük (a családjuknak sincs) menő szerelésre, fodrászra, kozmetikusra. Így fiú- és lányoldalról egyaránt hamar »kihullik a férgese…«”

És, hogy mi a szerző reakciója minderre? „Mármost lehet mindezért a nőket hibáztatni, kedves férfitársak, csak minek? Ezt a helyzetet nem ők teremtették, ők csak elfogadják és élnek vele. Velük viszont visszaél az a maroknyi kéjéhes dúsgazdag, aki csúcsszinten a haszonélvezője mindennek.

Az abszolút kárvallott természetesen az összes többi férfi.”

Könnyen előfordulhat, hogy ennél a pontnál pillanatokra, vagy akár percekre is megállunk és elgondolkozunk, vagy egyszerűen csak tanácstalanul elmélázunk.

 A jó hír viszont, az, hogy mint minden hurokból, látszólag ebből is van kiút:

Tanuljunk meg gyönyört okozni és valódi szerelmet adni a nőknek! Ez az egyetlen esélyünk arra, hogy kívánatos nőt magunk mellé köthessünk! – véli a szerző, és ehhez is kíván kulcsot adni könyvével.

A „történet” alapjai az egyén vonatkozásában: Ha a nő boldogulása, előrejutása elősegítése érdekébe nem a családalapítást választja, másként lehet hasznára a felső tízezer kelepcéjének. Szépségét, fizikai adottságait kihasználhatja a média, a szórakoztatóipar, vagy a szexipar területén is. Modellmunkát vállalhat, színészkedhet, újságok címlapján vagy reklámokban szerepelhet, táncolhat, énekelhet, vetkőzhet, neki tetsző összegért kamerák előtt eladhatja bájait, minden megtehet, amit nem szégyell, sőt arra lett szocializálva, hogy ne szégyeljen semmit. A kondicionálás, „szinten tartás” pedig folyamatos. A modern világ és legfőképpen az „ipart” irányító réteg azt üzeni a nőnek: mindent megkaphatsz, ha odaadod magad, és minél többet adsz magadból, annál szabadabb, boldogabb, és persze gazdagabb lehetsz (hogy aztán megvásárolhasd a szintén általunk előállított élvezeti, szépségipari és más szempontból lényeges, „számodra teremtett” cikkeket). Itt tehát ugyanaz működik, mint a családok esetében, csak a célközönség másik oldalát, az erre igényt tartó férfiakat kerülőúton találja meg a „haszonélvező”.

Szerzőnknek erre is van megoldása: „…ne szégyelljünk »konzervatívak« lenni. És fordítsuk vissza az idő kerekét (Úgyis: rossz irányba gördül). Tegyünk azért, elsősorban mi, szexrabszolga férfiak, hogy a gyönyörszerzés maradjon emberi, lehetőleg négyszemközti cselekvés, legyen kölcsönös és főleg piacmentes! Ezzel ugyebár a »haladás csúcsa«, a szabadpiaci verseny ellen lázítunk-lázadunk, de tudunk-e jobbat?”

Azaz, egyfajta erkölcsi, gondolkodásbeli megújulást, vagy inkább visszakanyarodást szorgalmaz a szerző. Hogy a fenti modellek miért működhetnek, arra a válasz viszonylag egyszerű: a férfinak biológiai (és én bízom benne, hogy minden modernitás ellenére, ha látens módon is, de legalább annyira lelki) meghatározottsága alapján kell a nő, a hölgyek pedig egyenjogúságra, partnersége, vagy éppen egyszerűen szabadságra és biztonságra vágynak. Ki-ki a maga módján igyekszik ezt biztosítani jelen társadalmi viszonyok között.

Az eredményt látjuk, tapasztaljuk, érzékeljük. Nem jó ez így. A megoldás mindkét fél részéről nagyobb együttműködési készséget kíván, az egyes nemek képviselőitől pedig egyik oldalról tudni a nőt értően szeretni, másik oldalról visszavenni a szabadosságból és az „önértékesítésből”.

4.

Nő és férfi egymáshoz való visszatalálásának kulcsa jelen helyzetünkben tehát a teremtés, a valódi szerelem és szeretet helyreállítása, a kölcsönös lelki és fizikai gyönyörokozás, valamint a nemek, az élet és a mindenkori erkölcsi értékek irányába mutatott tisztelet és meg nem alkuvás!

 Ha jobban belegondolunk, jobb eszközt a feltétel nélküli szeretetnél egyikünk sem tud. Az embert szeretni kell, s ahogy tudjuk: a nő addig szép, amíg szeretik. Hogy a feltétel nélküli szeretet és az örökké tartó szerelem létezik-e? Igen, létezik. Nem is okvetlen rossz helyen kerestük eddig, talán csak rossz módon.  Hasonló a szülői szeretethez, de mégsem ugyanaz. Hogy honnan fakad, nem tudjuk, de ez nem is érdekes. Egy biztos: lelki társ kell hozzá. Sors-történeti társ, aki nem biztos, hogy a mindennapok legjobb társa, de úgy gondolunk rá, mint a lelkünk másik felére. Ő az, akiről tudomásul vesszük: ha őt bántjuk, olyan, mintha magunkat bántanánk.

E cél megvalósításához a szerző fizikai síkon tesz hozzá. Ami bár önmagában nem teljes, a probléma gyökeréig ható megoldás, de a kezdő lépések megtételében döntő szerepe lehet. Egy elanyagiasodott, materialista felfogású világban ugyanis a fizikai síkról kell és lehet közelíteni a lelki sík felé. Ha férfi és nő megtalálja összhangját a fizikai síkon, lelki helyzetük is automatikusan az emelkedés irányába kezd hatni ezzel esélyt kapva arra, hogy természetes, ösztönös helyzetébe lendüljön, ez pedig hosszútávon a társadalmi viszonyok rendeződését is elősegíti.

Ami mindenképp e kötet javára írható: olvasmányos, gyakorlatias, empatikus anyag. Valóban és kifejezetten a modern idők férfitársadalmához szól. A szexuális élet, a férfi és női nemi viselkedés új keletű és aktuális problémáit tárgyalja sorra egyszerű, követhető magyarázatokkal. Bár a könyv szerzője nem szakavatott nőgyógyász vagy szexuálpszichológus – tapasztalatait körülbelül 400-600 nővel folytatott viszonya alapján írja le –, mégis erősen azt a benyomást kelti, hogy hihetünk neki. Miért? Mert a szerző személyében és írói hozzáállásában itt és most, jelen téma kapcsán érvényre jut minden olyan tulajdonság- és szempont együttes, ami a tapasztalat alapján a hiteles műhöz vezet: saját, átélt tapasztalatok alapján szól (nem elméleti kutatómunkára alapoz), rendelkezik a helyes következtetések levonásához szükséges és elégséges szociológiai hajlammal / beállítódással, szereti a témát (vagyis a nőt és az örömszerzést), rendelkezik a téma szimpatikus és érthető átadásához elengedhetetlen kifejezőkészséggel, nem fűződik érdeke gondolatai hitelességének bizonyításához, és végül, de nem utolsó sorban, pártatlan.

Az anyag szabados stílusa helyenként talán megütközést válthat ki az olvasóból, de azt hiszem annál, ahogy mondja, fontosabb az, amit mond a szerző. Meggyőződésem, hogy meglátásaiból a nők is tanulhatnak, sőt, ha az én javaslatomra hallgat az olvasó, nőként mindenképp elolvassa ezt a könyvet! Főként azért, mert olyan dolgokat tudhat meg önmagáról és saját, szexualitáshoz való viszonyáról, amit eddig talán (és e könyv elolvasása után biztosra veszem, hogy sok esetben) nem tudott.

A szerző saját állítása szerint rendhagyó, hiánypótló könyvet írt és valahol ez igaz is, hiszen e kötetet egy, a maga módján modern kori Don Juan írta, olyasvalaki, akivel a nő nemcsak testét, de lelkét is szívesen megosztja, ez az ember ugyanis megtanult figyelni, befogadni és kinyílni. Leleplezi a férfit és leleplezi a nőt, rávilágít arra, hogy e két princípum mostanra valójában mennyire nem ismeri egymást, mennyire tanácstalan egymással szemben. Vagyis röviden: ha a modern világ szexuális útvesztőjében elveszni érzed magad, és útmutatót keresel: ezt a könyvet keresed!

A könyv olvasata alapján minimum egy határozott benyomás körvonalazódhat bennünk: van még mit tanulnunk egymásról. Hogy még vagy már, az talán csak elméleti szempontból lényeges. Ami fontos: e kötet megszívlelésével itt, a jelenben tehetünk egymásért, férfi és nő viszonyának instant, azonnali rendezéséért. A kétkedőknek pedig a szerző üzen záró soraiban: „Dobd el a könyvet nyugodtan, és írj magad egy újat, egy jobbat, egy mindenre választ adót.”

Megint Műller Pétert kell idéznünk: A modern társadalomban senki se normális és mindenki hazudik. Nem élünk sem isteni, sem emberi mércével mérten hiteles életet. A legújabb generáció tagja nem megvalósít, hanem élvez. Szórakozni kíván, megfeledkezni, megszabadulni, létezni, de az élet leganyagiasabb szintjére süllyedve, felelősség és következetesség nélkül. Az érzékek és az érzékelés, vagyis a maya, az illúzió rabja. Amennyiben eltér eredeti, emelkedett természetétől, annyiban őrült és démoni. Táncol, de már nem a léttel, nem a sorssal, hanem kimondott és kimondatlan komplexusaival, ösztöneivel, a reális valóság torz tükörképére adott reakcióival. A szenvedély és a tudatlanság kötőerői kötik. Megváltásra, megváltódásra vágyik, de elutasítva a kegyelem minden eddig ismert formáját. Az anyag mélyén, a tárgyi világban, az eszközrendszerben keresi a megváltást, ott ahonnan az élet nemcsak, hogy kiszökött, de amelyben nem is volt sose. Ily módon a legtávolabb áll a teremtéstől, a teremtődéstől, a transzformációtól. Nincsen már saját keresztje, sorsának kereke, mintha egyhelyben haladna, a mindennapok illuzórikus időtlenségében forogva. Innen lehet most visszafordulnia, rangjához visszatalálnia. Nem azért mert kell, hanem mert ez kikerülhetetlen erkölcsi kötelesség, elmulasztásának díját pedig önmaga méri magára! A helyzet veszélyes, ugyanis amit az ember ma él, azt már nem egyszerűen csak rákényszerítik, jó ideje elkezdte megtanulni élvezni, és köszöni szépen, egyelőre minden viszontagság ellenére jól van…

Szinay Balázs

Urbán-Szabó Béla - Martfűi levek – Útkeresés

Kedves Barátom,

ahogy telik-múlik az idő felettem, egyre inkább arra kell rájönnöm, hogy legféltettebb kincseim közé tartoznak a találkozások, az ismeretségek. Megnő a személyesség szerepe az életemben.

Két évvel ezelőtt találkoztam Gábor Bálint római katolikus pappal Szolnokon a Caffé Freiben. A szolnoki Varga Katalin Gimnázium alapításának évfordulója alkalmából az iskola kiadott egy antológiát az egykori és jelenlegi diákok írásaiból. A kötet bemutatójára érkeztünk mindketten, ő Londonból, én Martfűről. Szinte együtt, elsőként érkeztünk, mint utóbb kiderült, ő a legmesszebbről, én kíváncsiságból.

Alig váltottunk néhány szót, de azok maradandóak számomra. Így tudtam meg azt is, hogy 2007. óta írja a Londoni naplót netes oldalán. Barátom, ez ma már több ezer oldal. És bizony ezek fajsúlyos oldalak. Rendszeres olvasójuk vagyok.

 2012. január 29-i homéliájának – így nevezi bejegyzéseit – a címe:…és sebezhetőség. Julia Kristeva „Szabadság, egyenlőség, testvériség…és sebezhetőség” (Hatred and Forgiveness, Columbia University Press 2010) című esszéjéhez ír megjegyzéseket. Kristeva a Francia Fogyatékkal Élők Tanácsa jelentéséhez szól hozzá észrevételeivel.

Gábor Bálint Kristeva kapcsán ír a két „kegyelem nélküli” világról: „Az egyik a fogyaték világa, a maga szenvedéseivel és védekező, ám egyben kétségbeejtő elszigetelésével. A másik »fogyatékos világ« a teljesítmény, a siker, a verseny, az élvezet és a látványosság világa, ami nem akar tudni magán kívül semmiről”.

A folytatás a felelősségről szól, Kristevára utalva mondja Gábor Bálint: „Ok lehet (…) a katolicizmus, mely noha kétségtelenül együtt érző, de miközben »lehajol«, infantilizálja a fogyatékkal élő személyt. (…) A szekularizáció épp így felelős. Az a felvilágosult racionalizmus, mely miközben kiszolgálta a mindenkori gazdasági növekedést – épp a közösségi kapcsolatot, mint önértéket, hanyagolta el teljesen. Elárulta”.

És a kiút? „Szükség van az emberi nézőpontra, szükség van tagadni a hiper-produktivitást, a mindent kitöltő konzumcsillogást, és az esztelen vallásháborúkat (politikai változatban is). Hiányainkról beszélve változhat újra gondolkodóvá a világ.”

Aztán itt van – újra és ismét – az írástudók felelőssége, akik nem segítik az értelmezést és a megértést, akik inkább mélyítik az árkokat, mintsem hidakat építenének. „… a »világosság fiai« mindig csak a mi ízlésünk szerinti oldalon vannak.”

Gábor Bálint szövegének mélységei vannak és többféle értelmezésre is okot adhatnak. Nézzük például ezt: „Egy országot közéleti- és civil kultúráját mélyen minősíti az internetes kommentek kultúrája. A verbális agresszió, amivel a hírportálokon találkozunk, kérdés és ítélet. Vajon mennyire képes a magyar társadalom partnerként, azaz aktívan, a másik felet bevonva, együtt élni fogyatékosaival. (…) Mi volt előbb, médiánk és kommentjeink kulturális szintje, társadalmi tudatunk, vagy az a bizonyos tojás. A kommentek mindig csak a piramis alja. A magasabb szintekről árulkodnak. A maguk primitív kirekesztő reakcióiban leleplezik, hogy »ott felül« igazán senkinek nem érdeke, hogy demokratikus közszellemet hozzanak létre.”

Mi a megoldás, kérdezhetjük ezek után? „Bármilyen nehéz is elfogadnunk, a kilábalás egyetlen útja közös fogyatékainkról őszintén párbeszédet folytatni. Addig maradnak a kettős mércék. (…) A fogyatékkal élő embertársról nem lesz »társadalmi konszenzus«. Mert társadalmi konszenzus sincs – csak magasabb szintre emelt »kommentkultúra«. S szomorú, hogy demokráciánk holdudvara a névtelen, kommentkultúra infernója. Annyi névtelen kommentező egész Európában nincs, mint nálunk. A néven nevezetlenség kényelmes világa ez”.

Úgy tűnik, Londonból jobban rálátni magyarországi viszonyainkra, mint itthon. Vagy egyszerűen csak Gábor Bálintnak, ennek a harmincegynehány éves fiatalembernek a tisztánlátásáról van szó. A fenti sorokkal is ajánlom figyelmedbe Londoni naplóját.

Baráti üdvözlettel,

Urbán-Szabó Béla

Egy rendhagyó szalagavatós beszéd (Rolyák Géza beszéde)

Az alábbi beszéd 2011 november 12-én, Kisvárdán, a Református Általános Iskola és Gimnázium szalagavató ünnepségén hangzott el. Különlegessége, rendhagyó volta, tartalmassága okán úgy gondoltuk, hogy mindenképp közlésre, a szélesebb közönség figyelmére érdemes.

***

Tisztelt Vezetőség – Esperes Úr, Igazgató Úr, Gondnok Úr – kedves meghívottak, rokonok – itt és a mennyországban –, ünneplő végzős diákjaink!

„Az idős ács egy szép napon úgy döntött, befejezi eddigi teendőit. Főnökének jelezte ezt, s mondta:
– Valahogy majd csak elleszek! A főnök nagyon sajnálta, hogy elveszíti legjobb ácsmesterét, és arra kérte őt, hogy utoljára segítsen még neki felépíteni egy házat.

Az ácsmester ráállt, de nem telt el sok idő és máris látni lehetett, hogy az utolsó házba a szívét már nem tette bele. Az elvégzett munka hanyag volt, a felhasznált anyagok minősége silány.

A ház átadására megjelent a főnök is, magával hozta a ház kulcsait, és átadta azokat az ácsmesternek.

– Ez a Te házad – mondta - Ezt én adom ajándékba. Az ácsmester meg volt döbbenve. Milyen kár..... Ha tudta volna, hogy a saját házát építi, egész másképp dolgozott volna.