Meyer József - Aki ételt, italt adott

A hétköznapi alkonyban teljesen kihaltnak tűnt a hegytető. Betolattam a garázsba, és kezdtem kirámolni a dolgaimat. Megborzongtam, ebben a magasságban gyorsan hűlt a levegő. Közben gondoskodtam az áramellátásról. Életre kelt a bekapcsolt tévé képernyője, így hallhattam, nézhettem a rendkívüli híreket. Bárhová váltottam, minden csatorna a földhöz közelítő égitestről tudósított, melyet a csillagászok még jó időben észleltek. (Azzal teltek a hetek, hogy az embereket előbb elfogta a pánik, azután persze erősödött a kétkedők és közönyösök tábora is.) Ki–bejárva végeztem a halaszthatatlan feladatokat, végül begyújtottam a nappali kandallójába. Eléggé fáradt voltam. Amint ledőltem a pamlagra, már el is nyomott az álom.

Alig fél óra telhetett el, amikor fölriadtam. Őrült rázkódás közepette, ágyastól nekirepültem a szemközti falnak. Minden ingó és vadul hullámzó mozgásban volt, eleinte föl sem tudtam állni. Üvegcserepek vágásaitól vérezve, két kézzel kapaszkodva jutottam ki a szabadba.

Hitetlenkedve konstatáltam, hogy autóm tehetetlen mozgásában kitörte a garázsajtót olyan elánnal, hogy csak a masszív kerítés tudta megfogni. A háztető rögzítései elpattantak, a szerkezet egyben odébb csúszott és elfordult. Törmelékek szóródtak szerteszét. Távoli önmagam lettem ezekben a sokkos pillanatokban, amint kábán figyeltem egy koronaszerű, lomhán emelkedő fölfénylésre és a feltámadó heves széllökésekre. Ezek szerint a kisebb égitest földbecsapódása megtörtént.

E koraesti, sűrűsödő homályban gyújtót és gyertyát kerestem a fészerben, mely a csodával határos módon kibírta a megpróbáltatásokat. A leborult kacatok összevisszaságában megkerestem viseltes, ódivatú fotelemet. Beleültem, hogy lelkierőt gyűjtsek. Ekkor vettem észre, mennyire reszketek. Majd félelmetes zúgás és morajlás hangja töltötte be a teret. Hajtott a rettenet kíváncsisága, megint kitámolyogtam az udvarra. Távolból egy irdatlan kiterjedésű és magasságú vízfal sebesen közeledett. Átrohant a vidéken úgy, hogy a hegyünket — mint azt később földerítettem — kicsiny szigetté változtatta.

Teljesen leblokkoltam, időtlenségben bámultam magam elé. Aztán minden másképp lett. Mert semmi sem volt többé. Üres sötétséggel borult rám az este.

Az órám még járt. Így szembesültem azzal, hogy jóval hamarabb kelt föl a nap. Ráadásul egészen más pályán! Eszelősen téptem föl a kocsi ajtaját, és bekapcsoltam a rádiót. Bárhová tekertem a keresőt, illetve váltottam a hullámhosszt, konok némasága jelezte: az égvilágon senki sincs az éterben.

Délelőtt úgy-ahogy megnyugodott az újonnan keletkezett tenger. Az út aszfaltcsíkja tőlem mintegy nyolcvan méter távolságban tűnt el zavaros, matt, élettelen tócsában. Sürgősen iható víz és élelem után kellett néznem.

Az első napon kiderítettem, hogy újdonsült szigetemen egyedül maradtam. Az elárvult, súlyosan megrongálódott hétvégi házakba csak nagy kínlódások, erőfeszítések árán jutottam be. (A betöréshez nem volt tehetségem.) Konzervek, tészták, liszt, cukor, só, bármi érdekelt. Mindent hazahordtam, amit meg lehet enni, vagy ami a főzésnél számításba jöhetett. Legértékesebb zsákmányom azonban egy igen jó állapotú vadászpuska volt, pár doboz lőszerrel.

Nehézségekkel járt megszokni az új időt és magát az időjárást. Rövidebbek lettek a nappalok és az éjszakák. Az órám legfeljebb arra volt jó, hogy a különbségeket lássam. A viharok és az esőzések gyakoribbak, intenzívebbek lettek. Bár egyre ritkábban, de előfordultak földmozgások, erős rengések.

Néhány nap telt el így, amikor a sorsfordító történésben közre játszott az életmentő véletlen. Éppen kint az út szélén ülve, egykedvűen szemléltem a kanyargó csíkot, amit a szárazföld köré rajzolt a nagy víz. A fények játékos csillámlásaiban hirtelen felsejlett egy közeledő ladik kontúrja. Hárman voltak benne, minden valószínűség szerint végletekig elcsigázott állapotban. Egy férfi, egy asszony és vélhetően közös gyermekük. Az evező erőtlenül csobbant, bár a szárazföld közelsége a bent ülők számára az életet jelentette.

Megmerevedtem, jeges rémület kerített hatalmába. Az idegen rögtön észrevett. Innen is jól érzékeltem, amint szeme feketén villan. Gyorsan partra vonszolta a ladikot, hogy mielőbb üldözőbe vehessen. Ütőbotja elég erősnek tűnt, amit kezében fogva, utolsó energiáit mozgósítva futni kezdett felém. Tehetetlenséget éreztem magamban, csak az ösztöneimre hagyatkoztam. Menekülőre fogtam a dolgot, miközben minden jelenet néma, lassított filmfelvételként pörgött. „Valaki” — aki én voltam — magára zárta a fészert, és kapkodó kutatásba kezdett. Miközben kintről rúgások, ütések záporoztak a gyönge lécekre, csőre töltöttem a nemrég szerzett vadászfegyvert. A föltépett ajtón beözönlő fény setét férfialakban kontúrozta gyilkolni kész végzetemet, amint felém sújt. Céloztam. A hatalmas dörrenés megsüketített. Semmit sem hallottam az asszony jajveszékeléséből, ki minden erejét összeszedve késsel vágott felém, majd ájultan esett össze.

Körülbelül négyéves lehetett a fiúcska. Tágra nyílt szemekkel nézte, amint letakartam apja élettelen testét. Alélt anyját felkarolva bevittem a heverőre. Magas láza volt, állapotát válságosnak gondoltam. Később friss vízzel és aszalt gyümölccsel kínáltam. Nedves ruhákkal borogattam, hogy csökkentsem a beteg test hevét. „Minél több vizet kell neki adni”, ez járt a fejemben. A gyermek nagyon félt, de a neki odakészített ételt, italt mohón elfogyasztotta. Állandóan az anyja közelében maradt. Fejét átölelve vele aludt, még azután is, hogy a nő végleg elcsendesedett.

A gyermek és én. Nem gondoltam, hogy valaha összeszokunk. Persze rendszerré alakultak a napi feladataink és szokásaink. Az autót időnként beindítottam, hogy töltse az akkumulátort. Ilyenkor ő ült a volánnál és vezetett a maga játékos fantáziája szerint. Figyeltük a tengert, mert ez a tájék sosem volt lefolyástalan terület. Naponta ellenőriztük a visszahúzódást, az úton a jelöléseink egyre szaporodtak és távolodtak.

Amikor a szárazulat elérte az első szomszédos települést, a keskeny út mentén — többnyire falak tövében — bomló tetemeket kerülgettünk. Nagy volt a fertőzésveszély, de föl kellett derítenünk minden létfontosságú dolgot. A vízálló csomagolásnak köszönhetően rengeteg palackozott italt, gyógyszert és dobozolt élelmet gyűjtöttünk, sőt lezárt kannákban találtunk használható üzemanyagot is.

Egyre messzebb jutottunk el így, követve az apadást. Ugyanakkor minden állomáshelyen kialakítottunk ellátó depókat a magunk számára. Türelmetlen várakozásban éltünk, különösen én. Gyakran gondoltam arra, hogy a fiúcskát mielőbb biztonságba kell helyezni. Mi nem élhetünk együtt… Szüleire mindig emlékezni fog, és arra a körülményre pláne, hogyan veszítette el őket.

Egy napon leértünk az eredeti tengerpartra, ahol már kilátszottak a parti építmények, a móló, a kiszolgáló épületek roncsai. Mindenütt elviselhetetlen bűz terjengett, így másfelé kellett kanyarodnunk. Nyílt mezőn köszöntött ránk az este, ő a hátsó ülésen elvackolva aludt csendesen. Szórakozottan tekergettem a rádió keresőgombját. A sercegésben emberi hangokra lettem figyelmes, szívem nagyot dobbant! Az idegen akcentusú angol beszédből kiderült, hogy egy tengeralattjáróról érkezik a túlélőket kereső üzenet. Innen nem messze, az öbölből!

Kicsit följebb, lankák oldalán kitaposott földúton zötykölődve, kitartóan követtem a kikötő iszappal borított alsó útját, mire a parttól távoli vizeken végre megpillantottam a fényjelzéseiket. Irányukba fordulva az autóm lámpáival folyamatosan villogtattam nekik mindaddig, míg megvirradt új életünk napja. Bekövetkezett a vágyott fordulat, amit egy óvatosan felénk navigáló, matrózok által vezetett motorcsónak hozott el a számunkra.

Meyer József - A kétarcú anyag

A téma bevezetése:

A Kisfaludy György által hangoztatott tézis, miszerint a létező összes anyag és annak megfeleltethető antianyag egymást azonos hely-és pontok-béli megfeleltetéssel, irdatlan sebességgel (másodpercenként tíz huszonkilencediken hatványon) váltogatja, néhány további kérdést is felvethet. Ezeket megkíséreljük könnyed, levelező formában tárgyalni, íme:

Kedves barátom!

Az anyag – antianyag témában írod, hogy annak ilyen felvezetése számodra teljesen érthetetlen. Ezzel komolyan visszafogsz, kétségtelenül! Viszont ismered a reagálásomat olyan dolgokban, amik merőben újak a számomra: nem tudom cáfolni, hát vidáman és felelőtlenül gondolkodom róla. Esendőségemet bizonyítja, imponál a föltételezés, hogy ez a két ellentett minőség milyen hihetetlen gyorsasággal váltogatja egymást a szorosan vett(?) világunkban.

Több irányban is elindulhatnánk, belefoghatnánk az anyag – antianyag – fekete lyuk kapcsolat közelítő fejtegetésébe, esetleg helyhez kötöttséget firtatnánk  valamiféle határeset figyelembe vételével. Ez utóbbi egyáltalán nem újdonság, mivel a vallásoknál előszeretettel gondolunk azok tájhoz – lásd Ígéret Földje -, esetleg a földi féltekékhez köthető sajátosságaira.( Ne nevess ki, ilyen szezonális példám a Gyümölcsoltó Boldogasszony ünnepe.)

De térjünk vissza a kétarcú anyag rejtelmeihez. Nem biztos, hogy tévút a valami és a semmi viszonya is. Igaz, a semmi és az antisemmi kapcsolat végképp nincsen bevezetve; ámbár a semminek lesz most szerepe, ami nem semmi, ezt sietve varrjuk el.

Az egymás helyében történő, másodpercenként tíz a huszonkilencediken számú anyag – antianyag minőségi váltásról már korábban sejtettük, hogy rendíthetetlen működtetési feltétele a materiális világunknak, főképp a stabilitás dolgában. Elvben ennek határt szabhatna mindazon helyek létezése, ahol nincs, nem fordul elő klasszikus értelemben vett anyag. Ilyet máris mondhatunk: akármilyen gyorsan váltogatja egymást az anyag és az antianyag, a törvény szerint nem érintkezhetnek, mert akkor úgy semmisülnének meg, hogy közben hatalmas energia szabadulna fel. Energia és semmi keletkezne. A nyilvánvalóan semmi akkor tapasztalható, mikor elérkezik a citált periodikus minőségváltás, mert arról már megállapítottuk, hogy ott nem lehet érintkezés. Ha ránézhetnénk erre a kitüntetett pillanatra azt tapasztalnánk, hogy nincs Univerzum, helyesebben tényleg semmi  sincs, méghozzá sehol.

Ellenben van ennek az ürességnek egy méltányosabb szerepe! Itt, és csak itt tölthető be e rendszerünkbe a következő váltandó történések dupla eseményvalósága. Ellentétes előjelű, egyenként végtelen tudatosságnak kell figyelembe vennie a folyamatok - mikronnyi rövid (éppen befejeződő)-  és makro - jövőbeni hosszú távú, felosztott - változását, egyúttal az összes szabad akarat csorbítatlan érvényesülését, valamint az ösztönvezérelt tetteket, az életjelenségeket, mozgást, reakciókat, mindenestül. És ezt jó előre tudni.

(Ismét találunk hitbéli csatlakozó pontot, például az eleve elrendelés gondolatának kényszerét.)

Ennek a mérhetetlen információhalmaznak aztán tényleg képtelenség fölfogni a számosságát. Eközben nincs megengedve semmilyen üzemzavar, téves teremtés. Saját szellemi adottságaink logikája mentén még ezen felül le kéne futtatnunk az összes betáplált jövendőbeli egyetemes tényszerűség helyességét, a megadott másodpercenként nagyobb, mint tíz az ötvennyolcadikon hatvány szerinti gyakorisággal. Ha mégis létezne időben felismert hiba, abban az információs és antiinformációs anyagokat csoportosító előkészületi állapotban - a köztes momentumban - semmisítenék meg egymást, és ez az energia-dús korrekciós folyamat kumulatív erővel tágítaná(?) az Univerzumot. Ha netán kíváncsiak vagyunk a hibaszázalék nagyságára, akkor arra a tágulás mértékével és a számszerűsített gyakoriság (anyag, antianyag váltakozása) arányba állításával lehetne következtetni.

Most erről ennyit, megköszönöm a türelmedet!

Meyer  József

Meyer József - 72 óra

Tagadhatatlan, hogy a közelmúlt eseményei miatt végképp elbizonytalanodtam, a gyors változások hatására bennem egy kétséget kizáróan új világkép formálódik, noha eddig egyáltalán nem foglalkoztam spirituális kérdésekkel, a túlvilághoz kötődő gondolatok meg rendre hidegen hagytak. Számomra kizárólag a kézzelfogható, a megmérhető valóság volt fontos. Igyekezetem arra korlátozódott, hogy az anyagi világgal és a hozzá köthető emberi kapcsolataimmal legyek harmóniában.

Így mentek a dolgok egészen a múlt hétig, amikor a világ hírcsatornái először egy példátlan geológiai szenzációval álltak elő. A Szahara közismert gyöngyszeménél, Chott el Jeridnél hatalmas területen, elképesztő mélységben nyílt meg a föld, és a történetisége szerinti rétegződésében – mélyülő, erősen lejtő kanyarulatok mentén – csodálatos látványvilágával mutatta be egyre régebbi önmagát, a jelent megelőző minden korábbi emberi kultúra szépségét, dicsőségét, a számunkra időközben érzékelhetővé, használhatóvá váló „kisegítő dimenziók” aktív együttműködésével. A drámai hatás fokozódott azzal, hogy a Föld minden alkotó elemében élőként, megérthető egységében nyilvánult meg, az élmény így messze meghaladta azt, amire például az illúziókeltés és a filmművészet valaha képes lehetett.

Röviddel ezután – ismeretségi körömet is ide számítva – e dimenziógazdagodás folytán különféle képességek ébredtek bennünk, segítségükkel a legtöbb alacsonyabb rendű élőlényt és képződményt kölcsönösen megértettük, leginkább azokat, melyeket kitüntettünk a figyelmünkkel. Olyan benyomás alakult ki mindnyájunkban, mintha minden minket szolgálna, mi pedig hasonló odaadással tekintenénk a környezetünkre, s ez az egész inkább fölemelő volt, semmint aggasztó. A rendkívüliségekben felsejlett, hogy világunk gyorsulva halad egy tökéletesebb létállapotba.

Miközben mindezt átéltem a maga forrongó valóságában, a régi énem ebből semmit sem tudott volna elfogadni.

Tegnap volt az első, bátortalan kísérletem napja. Nyolc éve kimúlt kedvenc pointeremre gondoltam, hívogatni kezdtem magamban. A kitárt bejárati ajtón átrontott be, boldog csaholással! Bár mi csak őt fogadtuk magunkhoz annakidején, nyomában – születésük szerinti sorrendben – az alombéli társai jöttek, ugráltak körül. (Ez is új ismeret számomra: az elpusztult testvérállatok „lelkei”* egymást bevárják, egyikük sem jut a saját túlvilágára külön-külön és most, újjászületésük alkalmával hasonlóan összetartanak! Ez az ember által birtokba vehető másvilághoz képest alapvető különbség.)

Hogy ezután milyen lelki megrázkódtatást jelentettek találkozásaim a régen elhunyt szeretteimmel, főképp az édesanyámmal? Nem tudom szavakkal leírni. Apával közösen rengeteget segítettek nekem a történések megértésében. Három nap. Ennyi szükséges ahhoz, hogy megéljem az egyetemes föltámadás minden csodáját, mondták. Ez az idő szükséges a teljes átalakulásomhoz. Például komoly gondként említették, mennyire zárt, fenntartásokból építkező karakter vagyok. Az oldás a legfontosabb, mert a méltán fejemre olvasott korlátaim gátolják a szeretet szabad áramlását, ami nélkül képtelenség eggyé válnunk ebben a végső újjászületésben. Rövid időre magunkra maradtunk, de édesapám kérés nélkül beszélt tovább.

„Ebben a 72 órában*** kell odáig fejlődnöd, hogy ismerd, alkalmazd a megváltozott képességeidet. A kiterjesztés eszközei és lehetőségei a kezedben vannak.

Megérkezni egy letisztult, magasabb rendű világba, és az időtlenségbe. Ez a végcél, mert a feltámadás most mindenki számára járható út, de egyszeri, megismételhetetlen. Persze itt, a kezdetkor még nem így gondolod. Ezért pillanatnyilag csak olyanokkal tudsz kapcsolatba lépni, akikkel szemben sosem voltak érzelmi fenntartásaid, ám velük/velünk is annyi ideig, amíg a teljes figyelmedet erre irányítod. Az új lelkiséged birtokában, valamint a dimenziók összehangolása segítségével nyílik meg előtted a legteljesebb látás, habár ennek vannak jól megkülönböztethető fokozatai. Például nem elégséges a teljes jelent megtartanod az érzékelésben, két további hozzáférés is fontos: az egymást megelőző/ követő generációkhoz, valamint a saját összes újjászületési történelmeid bensőséges kapcsolati rendszeréhez. Semmivel se győzködd magad, a feltétlen elfogadás, az engedelmesség sokat segít …”

A dolgok sorra úgy alakultak, ahogyan ők előre megmondták. Például az élet vize**, amit innunk kell, mert (túl azon, hogy minden korty felüdülést, kiegyensúlyozottságot, lelki békét ad) nélkülözhetetlen lesz egészen az utolsó percig; forrásként bárki által elérhető bőséggel tört fel halmok tövén, sétautak mentén, ligetekben.

Komolyan vettem azt a szülői ajánlást is, amely a három nap megtisztulási folyamatát szolgálta, a minden elkövetett és elszenvedett bűnt számba vevő, azokat őszintén megbánó visszaemlékezéseim memóriámhoz mérten rigorózus végig-vitelét. Megbocsátani az élőknek, megbocsátani az elhunytaknak, végül megbocsátani önmagamnak.

Oly sok dolog történik, hogy jóformán észre sem veszem, lassan letelik a lehetséges 72 óra! A feltámadáshoz meg kell halnom? Erre a végzetszerűségre senkitől sem kaptam egyenes választ, a segítség arra szorítkozott, hogy mit kell tennem ellene.

„Megbocsátani az élőknek, megbocsátani az elhunytaknak, végül megbocsátani önmagamnak.” Azt hittem, ez lesz a legnehezebb feladatom, ám ezekben a pillanatokban minden lelkierőmre szükségem van, hogy elérjem életem legfontosabb és megismételhetetlen célját.

(Fiatalkorom csodálatos emlékei közé tartozik egy hortobágyi tábor közös, játékos próbatétele, a parázson járás. Ebben az időszakban voltam nagykamasz és persze szerelmes is, egyúttal. Ott voltunk mindketten. Mezítláb, kéz a kézben vártunk a sorunkra. A leterített tűzszőnyeg másik végén álltak azok a felszabadultan vidám társaink, akik már megtették az utat és a táborvezető is, ki az egész szertartást megrendezte. Ahogy haladtunk feléje, tekintetüket reá szegeztük, nem azzal foglalkoztunk, hogy megégünk, vagy sem? Nem is éreztünk semmilyen fájdalmat, inkább a jelenség nagyszerűségét.)

Mintha lezuhant volna az égbolt! Teljes feketeségbe burkolózik, csak egy erős fénysugár vetül elém, ezt kell folyamatosan figyelnem. Tekintetem el nem kalandozhat, miközben mindent elárasztó, izzó kérgű lávafolyamon kell folyvást feléje haladnom. Mondták, akkor járok jó ösvényen, ha a fényesség egyre nő. Furcsa, hogy nincsen fájdalom, egyre könnyebbnek érzem magam, mintha elfogynék ezen az úton. De most nem szabad pont erre figyelnem, tudom.

Megtorpanok, mert az egyre áradó fényességben nem csak a jelen sorstörténetem filmje pereg le, hanem az összes korábbit is látom, ami hihetetlen lelkesedéssel tölt el! Elkalandozom ezekben a rendkívüli lehetőségekben. Hirtelen azon kapom magam, amint épp megtervezem és felépítem a legjobb énem esszenciális életútját! Válogatom a legszebb gyermek-és ifjúkoromat, hozzáillesztem a rendkívüli szellemi és fizikai képességeimet. Abból az életemből, amelyikben legboldogabb voltam: a szerelmet. Másokból gazdagságomat, hatalmasságomat, a leghosszabb kort, az egészség aranyát.

Gyönyörködésem határtalan! Ám a fény gyorsan halványul. Beavatott, megidézett egykori szeretteim kétségbeesetten szorongatják kezemet, miközben hirtelen támadt, örvénylő szélviharban sorra elsodródnak a birtokolni vágyott tökéletességemből. Már csak édesapám és édesanyám kapaszkodik belém, szemükben borzadt kétségbeesés villan. Utolsó felismeréssel belém hasít egy szörnyű fájdalom: valójában pontosan az történik, amit mindig is gondoltam a túlvilágot semmibe vevő életem végéről. Teljes a sötétség, amint őket is elengedve elnyel önnön megsemmisülésem.

Meyer József

* Az állatok túlvilágáról Kovács Magyar András sok helyen megnyilatkozott, itt elégséges forrásként az ő nevére, munkásságára hivatkozni.
* Az élet víze:  általános, akár népmesebeli fogalom, az ember el tudja képzelni és helyezni az élményvilágában.

*** A 72 óráról, de különösképpen a három napnyi megbocsátásról Villás Béla Bűn (sivatagi beavatás) címszó alatt Youtubon megkereshető hanganyagában kimerítően beszél. Ő a sorrendet másképpen írja le:első nap önmagunknak, a második nap a holtaknak, a harmadik napon az élőknek kellett megbocsátania az általa mesélt próbatétel alkalmával.

Meyer József - Netköltők tiszteletére

Poroszkálni egy fenyőerdőben pihentető és hálás időtöltés. A madárcsivitelésen kívül minden olyan békésen csöndes, semmi mozgalmasság. Vagy mégis? Felemelve egy út menti szikladarabot, alatta rovarok sokasága nyüzsög. A hűvös sötétség birodalmában virul és működik egy fantasztikus mikrovilág!

Meyer József - A fekete doboz

– Mr. és Mrs. Hyward, ugyebár… kérem foglaljanak helyet, a professzor úr mindjárt jön. Javaslom, hogy addig tanulmányozzák a klinikánk ismertető anyagait, a kiadványokat nyugodtan elvehetik!

Dr. Thomas Dextonnal, az intézmény igazgatójával már találkoztak, persze Kevin jobban ismeri. Fogadószobáját kényelmes és ízléses bútorokkal rendezték be. A titkárnő közvetlensége is jó benyomást kelt bennük. Jövet a portán és a betegirányító körül elégedetten konstatálták, hogy az itt dolgozók kerülik a fehérköpenyes, „steril” távolságtartást. Meglepődnek, hogy mennyi itt a fiatal, hogy milyen olajozottan működik a fogadásuk, megnyugodnak kissé.  

Meyer József - Mi jön a közöny után?

A legcsodálatosabb „hungarikum”, hogy mifelénk rengeteg a tehetség. Ám az alkotói tér nem ettől szűkül folyamatosan. Sőt! Szellemi vezetőink erőfeszítései nélkül az már rég fölszámolódott volna.

Lessünk el egy ellenpéldát a környezetünkből. A világegyetem önnön tágulása során égitesteink száma kevésbé változik. Ezzel szemben – nálunk – „csillagaink” sokasága életterével, elismertségével fordított arányban, föltartóztathatatlanul növekszik. Látható, ez a méltánytalan zsúfolódás nem a természet sajátja, célszerű változtatnunk egy ilyen költői képzettársítás mentén.