– Mr. és Mrs. Hyward, ugyebár… kérem foglaljanak helyet, a professzor úr mindjárt jön. Javaslom, hogy addig tanulmányozzák a klinikánk ismertető anyagait, a kiadványokat nyugodtan elvehetik!
Dr. Thomas Dextonnal, az intézmény igazgatójával már találkoztak, persze Kevin jobban ismeri. Fogadószobáját kényelmes és ízléses bútorokkal rendezték be. A titkárnő közvetlensége is jó benyomást kelt bennük. Jövet a portán és a betegirányító körül elégedetten konstatálták, hogy az itt dolgozók kerülik a fehérköpenyes, „steril” távolságtartást. Meglepődnek, hogy mennyi itt a fiatal, hogy milyen olajozottan működik a fogadásuk, megnyugodnak kissé.
– Üdvözlöm Önöket! – köszön a belépő professzor. Már a kézfogása is bizalomgerjesztő – elnézésüket kérem a késésemért. Örülök, hogy Mrs. Hyward is el tudott jönni.
– Igazgató úr, szólítson nyugodtan a keresztnevünkön, engem Susannak.
– Rendben. Ahogyan arról tájékoztattuk önöket, megszülettek a legfrissebb vizsgálati eredmények, kollégáim szerint semmi akadálya a műtétnek. Kevin a jövő héten kedden fekhet be hozzánk, már amennyiben egyetértenek a beavatkozásokkal, és ezt egy írásos megállapodásban kölcsönösen rögzítjük. Jó lesz ez így?
– Igen, köszönöm. Az Ön kiváló asszisztense, Morton doktor számos alkalommal foglalkozott előrehaladott betegségemmel, azzal a jóindulatú agydaganatommal, amely – a konzíliumok tanúsága szerint – funkcionális zavarokat okozva megérett arra, hogy eltávolítsák. Az igazgató–professzor úrral is tárgyaltunk arról, hogy ezzel egy időben, az operációval egybekötve végezzünk el egy referenciaértékű, maradandó károsodást nem okozó beavatkozást. El kell mondanom, hogy Susan azért aggódik, mert olyan döntést hoztam, aminek a horderejét én a korábbi megbeszéléseinknek köszönhetően kicsit jobban ismerem, mint ő.
– Brian Morton doktort kéretem! – szól ki Dexton a titkárnőjének, miközben rendezgeti a még kitöltésre váró dokumentumokat. – Kedves Susan, Kevin! Nem vitás, régtől fogva tudják, hogy a daganat eltávolításának feladatát meghaladóan egy merőben új lehetőséget kínálunk a személyiség „mentális rendjének” megújításában. Asszisztensem segítségével még egyszer átismételnénk ennek mikéntjét, így egy felelős döntés támogatásához Susan is elegendő információhoz jut.
A belépő doktor külön kérés nélkül hozza a Hyward dossziét, gyorsan túlteszik magukat a kölcsönös üdvözléseken és a szokványos, udvarias frázisokon. Annál is inkább, mivel Brian korábban már megismerkedett Susannal.
– Elöljáróban le kell szögeznem: nem nyilatkozhatom a team többi tagja nevében, így arra sincs lehetőségem, hogy a számítástechnika gyakorlati szerepét kellő részletességgel megvilágítsam, holott ez lesz a legfontosabb mozzanat, ha lehet itt súlyozni egyáltalán. Sebészként a daganat eltávolítása mellett a különböző pontokon történő beavatkozásokat végzem el, mikronnyi pontosság betartásával. Valójában a professzor úr fogja össze a csoportot, mindvégig tevékeny irányítója mindkét műtétnek.
– Kedves Brian, ön már megismerhette az én földhöz ragadt, inkább anyagelvű gondolkodásmódomat, amelyben nincs helye kétes, kevésbé egzakt elképzeléseknek. Kérem, hogy ezt vegye figyelembe a továbbiakban.
– Való igaz, asszonyom. De még az első alkalommal – Kevinnel hármasban – arról is beszélgettünk, hogy Önnel ellentétben ő hívő ember és gyakorolja is a vallását. Az ő felfogása megengedőbb, helyesebben fogalmazva érintettként mindenben elfogadja az általunk felkínált, szakmai értelemben rendkívüli beavatkozást.
Számomra már akkor nyilvánvalóvá vált, hogy eltérő nézeteik dacára harmonikus, boldog a házasságuk. Susan! Erősítsen meg abban, hogy még a kezdetekkor elhatározták: közösen küzdik le a bajokat, így a betegségeiket is. Sajnos most Kevin szorul segítségre.
– Ez az, amiben tényleg teljes az egyetértés közöttünk. Másfelől szánalmas, hogy a legkomolyabb fenntartásaimat tudom a legnehezebben megfogalmazni, ugye értik? – fordul az asszony a többiek felé, hangjában őszinte tanácstalansággal. A professzor ezen a ponton veszi föl újra a beszélgetés fonalát.
– Kedves Kevin, tartozunk Susannak annyival, hogy bevalljuk: számos kollégánk gondolkodik hozzá hasonló módon, miközben az alkalmazott munkamódszereik kiválóan szolgálják a gyógyítást. Nekem elhiheti, mennyire megtisztelő, hogy velük dolgozhatunk. Az általuk szigorúan leegyszerűsített világképben az a fájdalmas, hogy amiatt nehezebben válhatnak igazán jó vezetőkké.
– Gondolhatják, hogy a mostani megbeszélésünket megelőző időszakban mennyit vitatkoztunk egymással…
– Térjünk vissza magára az operációra. Kevin, ön alig múlt el hatvan. Elmondtuk: ez az a kor, ami minden szempontból ideális, ha a koponyaműtét – egyéb okból – úgy is elkerülhetetlen, ha a célzott felületek ennyire közel esnek, vagyis két legyet üthetünk egy csapásra. Osztozom az igazgató úr, Thomas álláspontjában, amennyiben most Susannal kell újfent végigvennünk a program néhány fontosabb mozzanatát, ámbár örömmel meghallgatjuk páciensünk esetleges felvetéseit is.
Több, mint negyven éve esett meg egy agysebész kollégával, hogy műtétre feltárt területen – érintésével teljesen véletlenül – aktivizált egy olyan lebenypontot, amelyik felelős többek között abban, hogy a legsajátabb sorsalakító eseményeket azok történeti teljességében tárolja az egyetemes erkölcsiség bázisán, az átélt szigorú időrendiségben. (Nyilvánvaló, hogy ez a képességünk az akaratunktól teljesen független, eleve készen kaptuk.)
Emlékeztetem önöket arra: közismert halál közeli élménnyel van dolgunk, amint lelki szemeink előtt lepereg egész korábbi életünk. Miképpen lehetséges, hogy sosincs felcserélődés, tévedés, emlékezetkiesés, bizonytalan megítélés? A válasz egyértelmű: az összes információ itt, ezen a speciális területen, elképzelhetetlen precizitással raktározódik a magunk csalhatatlan, végletes meghatározására. Önök nem is tudják elképzelni, hogy a berendezéseink, eszközeink konstruálása közben többek közt az okozta a legnagyobb izgalmakat, hogy mi módon tudunk adatvesztés, vagy torzítás nélkül kezelni pár röpke pillanatra felgyorsítható, hihetetlen mennyiségű információt?
– Doktor Morton! Imponál a lelkesedése, ahogyan ezzel a „fekete dobozzal” kapcsolatos felfogásukat körvonalazza. Épp a közelmúltban hallottam olyan orvosi vélekedésről, hogy másfajta halál közeli élmények, úgymint a csodás fénnyel való találkozás, vagy ahogyan egy finom lebegésben fölülről látjuk magunkat, mindez az agy oxigénhiányos állapotából következő hallucináció, semmi több.
– Kedves Susan, megnyugtathatom, hogy a valóságok eltérő megítélése – legyen az objektív, vagy szubjektív – egyáltalán nem tudja megváltoztatni azok tényszerűségét. Munkamódszereink határozott eseménysorba rendeződnek. Kicsit előre szaladtunk, elnézést kérek. Térjünk vissza ahhoz a vizsgálódásunkhoz, hogy mi is a jelentősége az egyébként szellemesen „fekete dobozként” aposztrofált önazonosítónknak? E tartalmakban a tetteink következményeiben, fejlődésünkben és sok más mérlegelésben összegződik a mentális szintünk. Mennyit emeltünk (emelhettünk volna) rajta az eddig eltelt életünk során? Ez a legkomolyabban foglalkoztatja Kevint.
A műtéti technológiánk kidolgozása során kapcsolódásokat kerestünk az emberi fejlődés időszakaszokra osztott működése, valamint ennek a rendkívül érzékeny tartománynak időbeni feltöltődése között. (Mindannyian tisztában vagyunk azzal, hogy pontosan megvan a látás korrekciójának, a nyelv elsajátításának, az egyensúlyozó készségnek, a mozgáskoordinációnak, az önazonosulásnak, minden képességbeli fejlődésnek az aktuális pillanata, a saját időtengelyünkön.)
– Ezeket még el is fogadnám, de nem látom a fejlődésükben szigorúan meghatározott terminusú különféle képességeink, valamint a vázolt sorstörténetünk időtengelyre felvitt, ott összeillesztett történéseinek kölcsönös függőségét. Nem értem! Arról persze már hallottam, hogy a kora gyermekkori, legintenzívebb befogadó készség viszonylag hamar záródik. Ha ez valamilyen „hiba” folytán mégsem történne meg, akkor háborítatlanul tovább működhet ez a rendkívül gyors és memorizálható ismeretszerzési lehetőség, vagyis az ilyen gyermekeket tekintik zseninek, azt hiszem.
– Amit ezekről a meghatározott fejlődési időszakainkról mond, az hihetően hangzik és nagyon örülök annak, hogy ezt így megerősítette, Susan! – Veszi át a szót a professzor. – Először vizsgáljuk meg a magunkat meghatározó adathordozónk és a memóriánk közti kapcsolatot. Tán még jobb a memória helyett – a szenzualisták érvrendszerét leegyszerűsítve – a képzelet és az emlékezet finomabb összefüggéseire utalnunk, melyben az emlékezet az értékkészlet, a képzelet pedig az értelmezési tartományt adja. Kevin például akceptálta, hogy a kor előre haladtával az ember „fekete doboza” (amint azt Susan oly találóan elnevezte) egyre több területet, kapacitást köt le az emlékezetben. Ráadásul a szellemi hanyatlásunkat még most is az öregedés számlájára írjuk, szerintem egyoldalúan.
Amikor ezt a tartalmat kimentjük egy biológiai adathordozóra, akkor nem az a szándék, hogy ezt a töméntelen információt – jelen fejlettségi szinten mindösszesen egy évig tudjuk garantálni a sérülésmentes őrzésüket –, vagy a tárhelyet magát megsemmisítsük. A mozzanat lényege leegyszerűsítve az, hogy a kiürített tartománnyal éppen az imént emlegetett legfogékonyabb életszakaszunkat modellezzük, idézzük vissza. Az emlékezet ilyen értelmű felszabadításával páratlan lehetőséget biztosítunk hihetetlen mennyiségű újabb ismeretanyag beemelésére oly módon, hogy a régiek is megmaradnak (!), miközben morálisan jóval letisztultabb, a korábbi mentális szintünket messze felülmúló önazonosság felépítésén fáradozhatunk, immáron tudatos koordinációval, együttműködéssel.
– Még a kezdetekkor néhányszor faggattam Kevint arról, hogy mi hajtja őt ennyire, miért fontos mindez számára? Meglehet, önök már ismerik a válaszát… Neki nemcsak evilági tervei vannak. Fontosabb célja, hogy a lehető legalaposabban fölkészüljön az öröklétre. Persze tisztában van azzal, hogy mindez mennyire idegen tőlem, holott a társaként talán kötelességem lenne ebben is követni őt. Hogy mi lehet az egyház véleménye? A lelki vezetőjével történt beszélgetésekből azt szűrtem le, hogy a teljes feloldozásnak még a műtét előtt föltétlenül meg kell történnie. Úgy éreztem, hogy mindenáron meg akartak nyugtatni.
– Mi ugyanezt szeretnénk, Susan.
– Köszönöm. De most tovább kell mennünk, mert nem rólam, hanem Kevin sorsáról van szó. A klinika részéről összeállított megállapodás tervezetben vannak vele kapcsolatos, a műtét utáni időszakra vonatkozó – úgy kell fogalmaznom, hogy munkavállalási(?) – passzusok. A férjemmel ellentétben nekem lennének ehhez köthető fenntartásaim.
– Most megint előre szaladtunk, megpróbálom pár szóban összefoglalni a munkaszerződésekben jártasabb kollégánkkal egyeztetett nézetünket. Gondolhatja asszonyom, hogy ez a fejlesztésünk hihetetlen összegeket emésztett fel, és igaza van. Az intézményem vezetőjeként óriási kockázatot és szakmai felelősséget vállalok. Bármennyire is megdöbbenti Önt, mindezért Kevintől nem várok anyagi ellenszolgáltatást.
– Akkor pontosan mit?
– Azt, hogy a várt eredményt elérve, a gyors fölépülését követően vegye át a klinika vezetését, adjon nekünk feladatokat, váltson profilt, ha szükséges, és bocsássa meg nekünk a középszerűségünket.
– Ez őrület! Én ismerem őt! Kevinben ilyen ambíciók? Képtelenség.
– Ellenkezőleg. Ha már megemlítette az ambíciót, arról az a tapasztalatainkkal megerősített álláspontunk, hogy a legkomolyabb fékezőerőt jelenti. Egyszerűen ki kellett kapcsolnunk a gyorsításoknál… De visszaadnám a szót Morton doktornak, mert itt inkább a programmal kapcsolatos megértési problémákra gyanakszom. Brian, kérem folytassa.
– Köszönöm, professzor úr. Az a legegyszerűbb, ha a kutatói optimizmusunk irányából térek vissza két alapvető, egymás számára nélkülözhetetlen „bázispontra”, újfent hangoztatva azt a meggyőződésünket, hogy ezek gyakorlatilag mindenkiben megtalálhatóak. Egyik az univerzumban érvényes erkölcsiség rendező elve. Fontos feladatunk a tudat átformálása, de nem holmi bódulat által, természetesen. Hanem azt ehhez a moralitáshoz kell illeszteni, annak alárendelni.
Az imént említett gyorsításról (csak egyik megnyilvánulása a képszerűen, néhány pillanat alatt lepergetett teljes sorstörténet) már megmutattuk, hogy technológiaként szintén megvan az ominózus „fekete dobozunkban”. Azt nem elég megőriznünk, de tudati szinten, vagyis szándékokhoz kötötten kívánjuk működtetni, illetve tegye azt majd Kevin, belátása szerint…
***
…a terasz nyugágyából gyönyörködik a derűs naplemente látványában. Már több, mint két év telt el a műtét óta. Bár Kevin figyelmes és gyengéd férj maradt, nagyon sok időt szentel a munkájának. Többet dolgozik, mint valaha bármikor. A professzor jóslatai beváltak, Dextontól átvették a kutatási projektek irányítását. Viszont Susan félelme alaptalannak bizonyult, nem távolodtak el egymástól. Odaadó szeretettel köszöntött be az időskor mindkettőjük életében.
Meyer József
Megjegyzés küldése