Messziről kezdem. Azt mondják más hibáján tanul az okos. Akkor én buta voltam. Boldog-boldogtalan pályám elején mindent ki akartam próbálni, s mint jóféle balkezes, és hivatásos különc, mindent fordítva és visszafelé végeztem.
Előbb írtam úgynevezett szabad verseket, s utóbb tanultam meg a kötött formákat, némelyiket elsajátítottam, amelyiket meg nem sikerült, azzal nem próbálkoztam. Úgy gondoltam, így tisztességes. Nem alakítottam a magam nemtudásához, és nem újítottam meg, mert akkor az már nem az lett volna.
Ilyen egyszerű. Ilyen bonyolult.
Akár az egyszeri szakács: még nem tudja biztosan a receptet, de már variálja. Csak kísérletezéssel lehet bármit megújítani! De, hogy is mondta Rimbaud? Modernnek kell lenni mindenestül. Ehhez képest nagyon is konzervatív módon, kiválóan írt szonettet, rímes formákat, és később már modern prózakölteményeket is.
Ilyen egyszerű, vagy ilyen bonyolult.
Sokszor elhallgattam a modern tárlatok látogatóit, amint leltározva a képen látható, és a címben feltűntetett dolgokat, megjegyzik: Ilyet én is tudok. Nosza, gondoltam, tényleg, miért ne? Aztán beütött a krach egy okos feleség alakjában, aki finoman megkérdezte, miért festek absztrakt képeket. Talán csak nem arról van szót titokban, hogy nem tudok igazán rajzolni? Beláttam, igaza van. Nem festek, inkább írok róla, de írok, és újra meg újra felteszem a kérdést, ezt vagy azt az eljárást miért választotta a szerző?
Mostanában gyakran olvasok, látok csupa kisbetűvel írt verseket. Mintha nem létezne kezdősor, továbbá központozásnak nyoma sincs. Olvasói gyakorlatom, ill. jóindulatom mindenféle magyarázatokat eszkábál, kettőt feljegyzek ide is: a szerző akkora elánnal írtra művét, hogy képtelen értékrendi különbséget tenni a szavak között, így mindegyiket kisbetűvel írja. A másik: a mű afféle mintha-dokumentum, amolyan töredék, hasíték egy nagyobb valamiből, így aztán, ezt vizuálisan is érzékelendő kisbetűvel kezdi és úgy is folytatja. Van egy harmadik, és talán inkább elfogadható magyarázat: a szerző az eddiginél aktívabb figyelmet vár el az olvasótól, s ilyen egyáltalán nem olvasóbarát módszerekkel igyekszik kicsikarni. Nagyon remélem, hogy erről van szó, különben kénytelen lennék epém és májam állapotára hivatkozva arra gyanakodni: a szerző egyszerűen nem tud helyesen írni, nincs birtokában a nyelvtani szabályoknak, s balga nyeretlen kétévesként, mint a jó kisdiák, aki mintákat keres, nyakló nélkül veszi át a modernista törekvések végiggondolt módszereit. Néha nem ártana némi kételkedés, utánjárás.
Sok pályakezdő, szárnyát próbálgató szerző, úgy gondolja, érdemes bizonyos mintákat, trendeket követni, abból nem lehet nagy baj. Igen, előtte azonban érdemes végigjárni az utat, hogy megértsük végre, miért is akarunk másképp írni, mint elődeink, mert már tudjuk, s unjuk a régi formákat, a régi hangokat, vagy, mert nem tudjuk elsajátítani a formát, a metrumot.
Nem elég elhagyni a klasszikus versírás szabályait, mert csak tagadás lesz új érték helyett, mérlegelni kell azt is, miért tesszük.
A nyolcvanas években megjelent egy verseskötet a pályakezdő, jobb sorsra érdemes Balogh Attilától. Első kötete volt sajátos hangvételű fülszöveggel, mely így zárul: Remélem, verseim nem nyújtanak kikapcsolódást, inkább átkapcsolódást. Nos így történt. Ismeretlen világból érkező versei abszolút szabad versek voltak, de mértékkel: kisbetűk-nagybetűk optimális aránya, egységes formakultúra, központozás, mindez megtalálható.
A kötet furcsa, szinte fricskaszerű mottóval indul: Meg kén tanulnom a formát,
mert nélkülözni akarom.
A kötetben olvasható költemények másról tanúskodnak, vagy épp arról: megtanulta azt a látszólag könnyen elsajátítható formát, amelyikre e kötet megírásánál szüksége volt. Egymáshoz hajolt hát szerző, tartalom és forma, és egyik sem szenvedett el az írás során semmiféle akaratos, erőszakolt formálást.
Valahogy erre volna még szükség, különbséget tenni modern irodalom, és modernkedés között. Szóval azok a kezdő nagybetűk, meg azok az írásjelek azok olykor kellenek, különben oly ruhátlan a szöveg, s egy ponton túl oly árva és magára hagyott az olvasó, hogy az aktívabb olvasásra serkentés módszerei is visszafelé sülnek el. Ilyen egyszerű, ilyen bonyolult.
Nyírfalvi Károly
Megjegyzés küldése