Lukács Izabella versei - Sine qua non; Vice versa

 

Sine qua non


Szemed az éj – sötéten villan át
fényed – mindenki vár benne valakit,
és itt minden hang csak egy holdra vonyít.
Ne hagyd el az egyszemélyes falkát,


hol hozzád szól a szó éjszakánként,
mert mennünk kell, ha van honnan, s van hova,
engedve egymást marni már tétova
játék. Álmomban a múlt még rám lép.

Lihegve pihenek rajta a most-on,
félve falom, hogy folyton fájón fojtson
a rőtre pirult, pucér pillanat,

a hűs-hamvas inger, az idill, ha hat.
Talán két tépázott, torzó test alatt
szelídül széppé a szív – sine qua non.


Vice versa

Mára szememben magányok laknak
– enyémek, tiéid, valaki másé –,
csak csúf átkok, duzzadó tilalmak.
Bámulj belém. Nézz, és én látni hagylak,

engedd, hogy mindig mélyebbre vigyen
a sötét center, a fekete spirál
– keresztül imán, hitetlen hiten.
Halványan hervadó, kék-korcs íriszem,

és a rajta csillanó hűs harmat
csak csalfa kincsek, semmi más. Tépd le, hogy
megmutassam e mocskos hatalmat,
mit minden nő rejt és némán takargat;

tűz vagyok én is, vad Vezúv, Etna,
felfűt a forró, nihilista nexus,
s ha hiú bűnöd ölembe vet ma,
föléd hajlok, figyellek – vice versa.

Tudni foglak, ismerni egyedül,
pórázon viszem majd pikantériád,
pupillánk örökre összefeszül,
s te retinámra égsz – emlékezetül.

Lukács Izabella versei – Agónia; Végtelen

Agónia

Én a farkas vagyok Isten fekete

Bárányának elnyűtt bőrébe bújva.

Bűneim és csapzott hitem vetem le

S utolsó utamra indulok – újra.

Üldözöm és falom a mámort,

Hogy gyáva gyönyörökkel telve

Köpjek ki majd mindent, mi vád volt,

És sirathassam estelente.

Végtelen

...Kongó kezeid közt, kopott koloncaként a kornak.

Körötted kóborlások keserű kincsét kutattam –

veled. Vágyaink vakságában véletlenek voltak

válaszai a valótlan valósnak; via viam

mortis. Maró miértjeim menekülő magánya

bennem már minden. Búcsú s megmaradás is hiába, -

múltamnak borzongató, beteg, makacs bestiája.

Melletted meredek bele a kába éjszakába...

Elém korlátot emel a hajnal.

– Éjjel él mind, ki szabad fenevad-

Zengve zavar fel villódzó zajjal,

Csöndemből csak kiragad, s benne hagy.

Lukács Izabella versei - Parttalan tenger; Ma

Parttalan tenger

Nem lettél üzenet abban a Palackban,

magamban most mégis messze eresztlek.

Hagyom, hogy húzzon hűs hálám a habban -

fonálként fogjon fájón, szakadatlan.

Mellemen heves, halk hullám ölelt át, hol

por s parttalan a tenger. Szeretlek -

a múló moraj megvet most magától

és partot érsz majd te is - tőlem távol.

Szavam sem szólt soha szememnél szebben,

csókom csak a búcsú - csillanva cseppen.

  

Ma

Ma csupán röpke gondolat vagy,

némán átszökve a függönyön.

A hajnal vinne, de az éjjel itt hagy,

és én újra emlékedbe ütközöm.

A párkányon ülsz, onnan nézel,

rád mosolygok és felöltözöm.

Én úgy sajnálom, ha hidegnek érzel,

de kihűlt mostanra ócska ösztönöm.

A férfiak gyakran túl kéjesen mondják,

hogy a magány nekem olyan nagyon jól áll,

kiemeli csontos csípőm, és kerek mellem,

de azt akarom, hogy te sohase láss szebben!

Akkor tekints, ha remeg a comb, és

minket nyúz cafattá a feledés,

s előtted bátran lehull fakó bőröm,

összes foltom elkenődik és pöttyöm

szétgurul. Együtt keressük halkan aztán,

hogy mit rejt el előlünk a lepedőránc,

és mit látunk majd akkor egymás ósdi arcán,

ha elmúlt az egész élet, s vele a románc.

Üres az ágyam. Velem a szoba

rikoltva üvölt már át a füstön,

hogy miként lehettem ilyen ostoba...

Pofozom magam, nem kell, hogy megüssön

bárki is. Engem vagy te bánts, vagy senki

ne érjen hozzám, másnak úgysem hagyom.

Buta vagyok, hagytalak menni,

és hiába futok már vakon.

Ujjamra halva ég a cigaretta,

és szemembe fagy csendben az esti könny.

Neked adom, ó, mindenem ma!

Szeretkezz velem, Édes Közöny!

Kép: Egon Schiele Agónia című alkotása

„Mintha az ember a saját tagjaira kötött láncok csörgésének zenéjére táncolna...” – interjú Lukács Izabellával

– Lukács Izabella vagyok. 1996-os évjáratú. Zalában élek, Lovásziban vagyok otthon.

13 éves korom óta írok, 2010 óta közlöm írásaim a poet.hu felületén, 2011-ben publikáltam először, mint a Beri Róbert által szerkesztett Megbúvó csillagok 3., majd a 2014-es Vers-esszenciák antológia. 2013-tól a Pannon Írók Társasága Lenti Csoportja - Csordás János Kör, s a 2014-ben kiadott, Szemes Péter szerkesztésében megjelent Csönddel Cserepezve antológia szerzői gárdájának tagja vagyok. Közben és eztán közölt a Napút, a Pannon Tükör, a Szózat és több internetes portál. – tudósít magáról a szerző.

A következőkben Lukács Izabellával Szinay Balázs beszélget:

–  Hogyan kerültél kapcsolatba a költészettel, miért pont versekben fejezed ki magad? Volt-e / van-e olyan szerző, akit mesterednek, esetleg példaképednek tekintesz, vagy hatással volt rád?

– Amióta olvasni tudok, rengeteg könyvet elfogyasztottam már. Faltam a verses- és novellásköteteket, 8 évesen Ady és Csáth Géza művei voltak a kezemben, míg más korombeliek maximum a Micimackót és a Kisherceget forgatták át néha. Ahogy teltek az évek, egyre komolyabb és nehezebb írásokkal találtam szemben magam, és megmagyarázhatatlan öröm volt - fiatalságom ellenére vagy épp amiatt - érteni őket.

Emlékszem, felvételizni készültem a Zalaegerszegi Zrínyi Miklós Gimnáziumba, az alma materbe, amiről büszkén mondhatom, hogy az ország egyik legjobb iskolája, rengeteget tanultam ott a tananyagon kívül is életről, erkölcsről, és leginkább magamról. Remek tanáraim voltak mind gimnáziumban, mind általános iskolában. Utóbbi kapcsán elengedhetetlen megemlítenem Rétyi tanárnőt, minden felkészítéssel töltött órára kellett írnom egy novellát kötött témában. Egyik reggel ott álltam a tanári ajtajában, spirálfüzetet szorongattam és a „Megírtad a novellát?” kérdésre lányos zavaromban odavetettem, hogy „Nem tanárnő. Verseket írtam.” Végülis felvettek, Bajnóczy Zoltán tanárúr és Bertók tanárnő kezeibe kerültem. Nyűgnek éreztem mindig, hogy nekem nem lehetett írnom, nekem írnom kellett, mégis mindannyiukra hatalmas hálával és szeretettel gondolok.

Nem volt egyszerű gyerekkorom, valamivel mindig fakardoztam magamban, és ha írtam, úgy éreztem, csatát nyertem. Így indult, és tart azóta is.

A versek sokkal közelebb állnak hozzám a dallamosságuk és a dinamikájuk miatt. A kötött formákat ezért is szeretem jobban. Mintha az ember a saját tagjaira kötött láncok csörgésének zenéjére táncolna. Van benne valami végtelen kettősség, a rabság-szabadság kényes kétsége, olyasféle, mint egy tragikomédia.

Így veszek le könyvet is a polcról. Ady, József Attila, Babits és Radnóti mindig az asztalon vannak. Mindegyikükből egy kicsit magaménak érzek, ha csak két sort talál is az ember lánya egy könyvben, amit annyira közel tud engedni magához, hogy szinte beléég, olyan intim viszony alakul ki a szerző és az olvasó között, hogy onnantól elválaszthatatlanok. Mindezek ellenére, ha tudnék sem szeretnék Ady vagy József Attila lenni. Nekem a költészet önterápia, önmarcangolás, önkifejezés. És ahogy Babits is mondja: „Csak én birok versemnek hőse lenni”, így utat nem, de irányt mindenképpen mutattak nekem.

–  Hogy látod, mi a költő feladata ma?

– Ma a költő dolga „fogyaszthatónak” lenni ebben a fogyasztói társadalomban. És mivel egyre árnyaltabbak az igények, egyre több költőre van szükség. Az a legjobb, ha az egyre több költő egyre egyformább, mégis egyre különbözőbb. Mintha remek hangú énekeseket egy kórusba kényszerítenénk, mégis mindenki szólista akar lenni, és az olvasó a karmester. Nagyon szép lehetne, nagyon sok lehetőség van ebben.

Van, aki magának ír, van, aki másnak. Én sosem tudtam vállalni és viselni azt a terhet, hogy megmondja bárki, hogy miről és milyen verset írjak. Mert úgy gondolom, hogy a költészet egyik alapvető feladata ez, hogy mindenkinek legyen és megtanulja használni a saját hangját.

– Mi a véleményed a kortárs költészetről, publikálási lehetőségekről, illetve szoktál-e kortárs eseményekre járni, van-e kedvenc közeged?

– Követem a kortárs irodalmat, vannak kiemelkedően jó poétáink, már-már irigylésre méltó tehetségek, és örülök ennek. Annak nem, hogy rengeteg ilyen ember tűnik el a feledés homályában, mert ha nem vagy trendi, akkor semmi sem vagy.

Klasszikusainknak sosem volt ennyi alkalma sem a megismerésre, sem a megismertetésre.

A szlovén határon innen és túl, leginkább megyén belül lehetőség szerint részt veszek az ilyesfajta rendezvényeken. Fiatal vagyok, itt az egyik legfiatalabb, mégis mondhatom, hogy barátibbak már ezek az események, többek, mint irodalmi összejövetelek.

Nekem nagyon fontos a múlt, abból vagyok. Nem tudok elszakadni tőle. Ragaszkodom a hazám, a nemzetem múltjához, a gyerekkoromhoz, minden tegnaphoz, aminek köze van hozzám és a mához.

Imádom az otthonom, Zalát, és a Muravidéket. A verseim és én is mind ezekből épülünk fel. A gyerekkori emlékeim, az erdők, a vadak, a Kerka, még Lovászi olajipari szerepe is többet tanított, mint bármelyik tanárom, azóta tudom, hogy a legnagyobb értékek mindig a felszín alatt vannak.

Ezek a képek, ha nem írnám le, rég kifakultak volna már.

Ugyanígy az elmúlt szerelmeim arca. Ha nem írnék, az idő is csak kifolyna a kezeim közül, ami a legdrágább dolog, amit valakinek adhatok és valakitől kaphatok.

A költészet nekem olyan, mint a festés. Részletekkel telve megfigyelni a vers tárgyát, majd valósághűen megörökíteni, hogy örökké olyan legyen, mint a múltban.

– Tervezel-e saját kötetet?

– Épp emiatt szeretnék kötetet is. Valami kézzelfoghatót a tegnapokból. Konkrét terveim vannak, egyedül és egymás mellett is jól működő szövegeket fognék össze, tematikailag nem tarkán, hanem palettaszerűen egymásba simulóan, hogy egy izgalmas, de harmonikus, hatalmas képet kapjak arról, amit Lukács Izának hívnak.

– Mit javasolsz azok számára, akik versírásra adják a fejüket és költőként fejlődni, érvényesülni szeretnének?

Úgy hiszem, ahhoz, hogy valaki írni tudjon, tudnia kell olvasni is. Ha határozott elképzelése és ízlése van az olvasmányai iránt, ugyanez átvihető az írásaira is. A kritika pedig egy alkotó legjobb barátja és a legnagyobb ellenfele is. Tudnia kell kezelni és tudnia kell, hogy az, amit ír, mennyire erős. A gyenge vers is lehet jó vers a maga közegében, biztos vagyok benne, hogy vannak olyan fiókok, amikben hadseregnyi vers van, viszont amíg ők nem masíroznak ki onnan, az alkotónak az önkritikáján kívül nem lesz lehetősége az erőtlenebb katonákat felfegyverezni, ergo kardokat elő és mindenki írjon, aki teheti.