Köszönet XY-nak a
félrevezető tanaiért az örökkévalóságról, a fogalmakról, a szeretetről, amelyek
nélkül nem tudtam volna letisztázni a tévelygők tévelygéseinek okait.
„Tiéd az örökkévalóság” – vallja
XY. Nem az a fontos, hogy ki. A tanítása az. Mert, ha a tanítás névadója a
prizma, amelyen keresztül vizsgáljuk tanait, már nem a tan lényegére
összpontosítunk. Tehát: az a valaki nem azt mondja, minden az örökkévalóság, azaz
az örökkévalóság minden, amely magába foglalja azt is, hogy te magad vagy az
örökkévalóság, illetve, hogy az Örökk-való te vagy, hanem a „tied”. Birtokos
eset. A földi lét alapja.
A modern
felfogással ellentétben, úgy gondolom, nem azzal van baj, hogy létezünk, van
esszenciánk, hanem eleve azzal, hogy testünk van, hiszen eme materializálódás
tudatossága a birtoklás alapköve. Az én szemem, az én fülem, az én hangom.
Véleményem, ismereteim stb. stb. Állandóan a birtoklással foglalkozunk, azáltal
értelmezünk, akár a legjobb szándék mellett is.
A
névtelenségbe szándékosan burkolt tanító a fogalmak, fogalmazások
meghatározásában tévelyeg, miközben minden egyes új fogalom valójában
eltávolíthat a lényegtől, darabokra töri az egységet, még akkor is, ha az a rendeltetése,
hogy összekösse, összeolvassza a hiányosságokat.
A fogalmaknak
eleinte nincs szigorú meghatározásuk: csupán gyűjtőnevek egy ismeretlen, vagy
nem egyértelmű létformának, érzésnek, vagy törvényszerűségnek, amellyel sok
éven át foglalkozunk, és amelynek a precíz kidolgozása több éven, akár
évszázadon át is folyik. Mindeközben minden új fogalom újabb
repedés, amely újabb, kitöltésre, megfogalmazásra váró űrt szül. A
fogalomalkotás önmagában kevés. Attól, hogy nem nevezünk meg valamit, még
létezik, csupán nem különítjük, emeljük ki a valóság darabjaként. Fogalomalkotási
szempontból Ist-n emberi találmány, amely fogalom megjelöli a legmagasabb,
legnemesebb, legbölcsebb legkiterjedtebb, elérhetetlen, megérthetetlen
összességet, és nincsenek eszközeink ahhoz, hogy lemérjük Őt, vagy, hogy teljes
mértékben állíthassuk róla, ismerjük, tudjuk ki, vagy mi ő, hiszen pont ez a
nevének értelme.
A
mindenség rajtunk keresztül alakul át, mi magunk vagyunk a mindenség
változásai. A fogalmazások váltakozó módja pedig nem más, mint egy általános,
univerzális tan megteremtése, azaz az egy megteremtése, ami mindenkihez szól. A
valódi egyesülés a darabokra tört valóság visszaállítása eggyé, ugyanis a
teremtés nem más, mint darabokra törés. Egyoldalú törése a valóságnak,
amelyet újra összetapasztana az elkövető/elszenvedő. Valójában, a mi,
emberi létünk szempontjából a Ter-mtő hullik darabokra és a teremtmény próbálja
újrateremteni fogalomalkotással, fogalmak újraegyesítésével, a középpontból és
felső szférákból tekintve: a Ter-mtő a teremtettjével együtt hullik darabokra –
s mentenék, mentik egymást.
Nehézséget
jelent, hogy a teremtésnek, alkotásnak önmagában nem kell tökéletesnek lennie,
hanem tökéletesség-, emelkedettségérzetet kell ébresztenie.
Szellemi
szinten minden egyes ember létezik, az is, aki régen levetette földi ruháját.
Benne él a többi emberben, abban a világban, amelynek az alapjaihoz akár
rosszul, akár jól, hozzátett vagy elvett. Nem kellett tennie semmit, csak
léteznie, akár csupán a másodperc töredékéig.
Végezetül:
XY a szeretet fontosságát hangsúlyozza, s általa kíván vezetni… A szeretet
ebben a kontextusban tulajdon, vagy eszköz, ami a szeretet fogalmának,
alapértelmének, eszméjének eltorzítása.
A
birtoklás, a magány, az én és a többiek tudatának megsemmisülése, a fogalmak
megszűnése az, ami az egységhez vezet. Az egységhez egyetlenegy út járható: a
vágy, amely nem tudatos és mégis az. Minden érzékből előtörő, amely a
beteljesüléssel találkozik. Vágy, és semmi más. Nem erőszak, nem akarat, csupán
vágy. A vágy nem birtokol, nem akar, nem alázat nélküli, nincs feltétele és
feltételezhetősége, sem elégedetlensége, hanem egy nagy kérdés, kérés,
könyörgés, jámborság, mozgatóerő, amely minden egyes adománnyal boldogabbá
teszi a vágyakozót és erősíti vágyát. Ennek a vágynak nincsen konkrét nyelve,
de van hangja, az ember alaphangja, amely élete során végigkíséri. Egyfajta
mantra ez, amelyet folyamatosan ismétel, öntudatlansági állapotában is.
A
hierarchia ismeretlen ebben a szférában, nincs első és nincs utolsó, nincs
nagyobb és nincs kisebb, nincs jobb és nincs rosszabb. De van valami: a más. A
más esszenciája, vagy esszenciálisan más, amely a másik mással eggyé válva
valami új, terjedelmesebb lesz, és kevésbé más. S a másságra, különbözőségre
való törekvés az, amely gátolja az egyesülést. Testünk az, amely egyedi csupán,
de még az sem az, csak az általunk érzékelt valóság szerint az.
Hornyik Anna
