Egész negyvenhárom éves koromig teljes volt a fogsorom: mind a harminckettő fogam megvolt, számszakilag és alakilag egyaránt. Mintát is vettek róla, oktatási célból. S amilyen sokáig sorakoztak a kis fehér szabdalók az állkapcsomban, olyan gyorsan és fájdalmasan kezdtek el romlani. Mindaddig, amíg már nem bírtam tovább: el kellett döntenem, vagy kínos fájdalommal mosolygok tovább, felcsillantva ritka természeti büszkeségemet, vagy kénytelen-kelletlen a fogorvoshoz kell fordulnom s megszabadulnom néhány rendetlenkedő, pimasz, menthetetlen őrlőfogamtól.
Egy ideig húztam-halasztottam a fogorvos-látogatást: nem a félelem miatt, inkább azért, hogy időt kapjak még néhány mosolyra, amellyel – mint a létből távozók – megajándékozom a körülöttem levőket, még mielőtt örökre becsukom a szám, s szemérmesen rejtegetni kezdem hiányos tartalmát.
Eleinte könnyen vettem az akadályokat: a legfájóbb fogam kikerülendő a fogsorom másik oldalán sorakozó örlőkkel rágtam az ételt, olykor-olykor néhány fájdalomcsillapítóval enyhítettem szenvedéseimen. Ha utólag összeszámolom, mennyi helyi érzéstelenítésembe került ez a kis időhúzás, szelíden szólva tajtékozni kezdek, hiszen havi bevételemnek egynegyedét fordítottam a különböző megnevezésű, diszcsomagolású és árfekvésű, de azonos hatóanyagú gyógyszerek beszerzésére.
Később azonban a fogfájásomhoz renyhe bélműködési rendellenességek csatlakoztak. Kiszámíthatatlan időben, időszakokban és évszakokban tört rám hol a többnapos WC-abstinentia vagy éppen a túlzott klotyó-használat. Rémülten jártam orvosokhoz, akik hol enyhe bélgyulladást állapítottak meg, hol különböző ételallergiákat, amely diagnózisok újabb gyógyszerek szedésére kényszerítettek.
Hogy a helyzet ne legyen egyszerű, a fejfájás is mindennapos nyavalyámmá kezdett válni. Olyan migrénes rohamaim voltak, amelyektől eleinte csupán mosolyogni nem tudtam, a későbbiek során már dolgozni sem. A fejfájáshoz hát-, lapocka-, derékfájás is csatlakozott, s negyvenegynéhány éves létem ellenére, a különböző fájdalmak súlya alatt, menthetetlenül töpörödni kezdtem, ennek ellenére büszkén viseltem a számból fel-felcsillanó gyöngysorom. Még a magángyógyszertárban dolgozó gyógyszertárosnővel is összespanoltam, hisz nagy családjának havi eltartásához időközben én is jelentős összeggel járultam hozzá. A sorban előttem sorakozó, több évtizeden át nyugdíjas minőségben élők táborához könnyedén csatlakozva az állami egészségügyi intézmények (félre)működésének aktív és büszke támogatójává váltam.
Akkor ébredtem baromságom és hiúságom tudatára, amikor észrevettem, hogy mellettem mindenki ugyanolyan intenzitással, szenvedéllyel éli életét, alkot, dolgozik, célokat tűz ki maga elé, mint régebben, míg én mind több időt töltök azzal, hogy csendesen a fájdalom istennőjéhez fohászkodok és figyelmem már kizárólag arra összpontosul, hogy éppenséggel belémhasít-e vagy sem a gyötrelem. Ha belémhasít, egy maréknyi gyógyszerhez nyúlok, ha nem, akkor résen vagyok. Értelmes életcél…
Szóval időpontot kaptam a fogorvoshoz. Megemlíteném, hogy soha nem féltem a fogorvostól: nem volt miért, hiszen mindegyik profi volt a szakmájában, ráadásul egytől-egyig később külföldön folytatták karrierjüket, inkább attól féltem, hogy miután rádöbbennek a sajgó fogaim számára, azonnal egy komplikált műtétre írnak ki, ahonnan ájultan és fogatlanul kerülök ki.
Az időpont vészesen közeledni kezdett, s a fájdalmam enyhülni látszott mind a végtagjaimban, mind a fejemben, a fogaimról nem is beszélve. Kis huncutkák. Sőt, női mivoltom is beleszólt, hogy lemondjam a foghúzást. S mivel testem ennyire tiltakozott, le kellett mondanom a műtétet, amely döntéssel újabb két hónapos szenvedéssel kellett áldoznom a már említett istennő előtt.
Végül eldöntöttem: elmegyek, ha törik, ha szakad: a fogfájásból eredő mellékbetegségek száma, s ebből kifolyólag a szedett gyógyszerek száma oly mértékben megsokasodott, amelyet már egy épeszű ember nem fog tovább mérsékelni, inkább megszabadul a Gonosztól.
S attól a naptól megkezdődött a Gonosz elleni látványos küzdelmem. Minden adandó alkalommal rendszeresen gyakoroltam a fogfelvillantás nélküli mosolyt a tükör előtt, amely nem torzul el, egyértelműen vidám. Nem ment. Addig ismételgettem, hogy rájöttem, az ördögi fogam azt súgja „ha már én nem leszek, nem lesz mosoly többé az életedben – bruha-ha-ha”. S megkezdődtek rémálmaim, melyekből mindvégig fogatlan anyókaként jöttem ki.
De a második időpont le lett már fixálva. Hogy bátorságot öntsek magamba, előzetesen meg is látogattam a rendelőt: ámbár tömény fertőtlenítőköd és gyógyszerfelhő vette körül, mégsem sikerült eltántorodnom, rendíthetetlen voltam. Hisz miért is tántorodnék el, nem a fogorvosi rendelőtől, hanem a múlás érzésétől rettegek… Csakhogy: a fogorvosi rendelő látogatását követően a barátnőm pont a foghúzás tervezett napjának estéjére egy kihagyhatatlan programra hívott meg. S ismételten elkezdtem vívódni: a vallási ünnepet nem lehetne-e esetleg átütemezni, jaj, ez nem jó ötlet, hiszen hogy nézne az ki, hogy a többezeréves naptárat kérésemre, a foghúzásomra való hivatkozással átírják? Nem volna célszerűbb egy új időpontot kérni? S végre, végre megszólalt az eddig velem vitatkozó, civakodó sunyi fogam is: belémnyilalt, tudtomra adván, hogy most már fog-lalkozzak vele, vetessem ki, mert már ő sem bírja a kínokat. Ráadásul annyi szervem kezdett el fájni mellette, hogy féltékeny lett rájuk
S mivel megtaláltuk a kedves fogammal a közös célt, megállapodás született köztünk, hogy jövőnket egymás nélkül éljük le – együttműködni kezdett velem. Nem sajgott, csak türelmesen várt. Mint én.
Egy nappal az életmegváltó és –megmentő, komoly műtét előtt egy fordítóval ismerkedtem meg, amely ismerkedésből első pillantásra szimpátia kerekedett, oly mértékben, hogy azonnal egy tányérból fogyasztottuk el a marhapörköltemet – amikor kaptam egy emlékeztető SMS-t a fogászattól: „Kedves Páciensünk! Szeretettel várjuk a megbeszélt időpontban fogászati rendelőnkben!...” A pörkölt megállt a torkomban, többször elolvastam a szeretetteljes üzenetet a hóhéraimtól, elsápadtam, mire az újdonsült kebelbarátom azonnal segítségemre sietett: fura kézmozdulatokkal a gonosz szellemeket kezdte elűzni, kiűzni belőlem, amitől mindketten – de főleg én – majdnem hátast dobtam az irodai ebédlőben. Egy kicsit még panaszkodtam a barátomnak, hogy foghíjasan az eddigi sztárok helyett legfeljebb Shrek szamarára fogok majd hasonlítani, mire nyugtatgatni kezdett, hogy szimpatikus leszek akkor is.
És eljött a várva-várt nap, amelynek gyakori emlegetésétől kis családom már kezdett lassan bezsongani…
Az utcán boldog, gondtalan gyermekek hógolyóztak, nénikék egyensúlyoztak a jeges úttesteken, gyors mozdulattal kikerülvén a veszélyesen kacskaringozó, nyárikerekes járműveket, a dohányellenesek pirospozsgás arccal örvendeztek a betyár hidegnek (mert ugyebár a jeges időben rágyújtani nem a legkellemesebb), miközben jómagam katonás léptekkel, de katonához legkevésbé emlékeztető testtartással róttam a kitaposott havas járdákat.
Eközben egyre csak összeadtam-kivontam, szoroztam-osztottam, hátha mégsem jó ötlet a privát fogorvosi rendelő vizitje, talán mégis az SZTK-ba kellene mennem foghúzásra. Gyorsan elhessegettem a gondolatot, mert, ugyebár az SZTK-ban dolgozók, akik mellesleg az én járulékfizetésemből élnek, annyira értékelik a támogatásomat és látogatásomat, hogy csak köszönni képesek nekem, azt is félvállról. Ismét összeadtam-kivontam, s rájöttem, hogy vagy most, azonnal kivetetem a fogam és vele együtt a fájó pénztárcám rövidtávú tömését, vagy megvárom a nyarat, mire újból összegyűlik annyi apróm, hogy kifizessem a műtétet. Még az is megfordult a fejemben, hogy felkeresek néhány vidéki fogorvost, akik egy liter pálinkáért, pálinkaérzéstelenítővel másodpercek alatt megszabadítanak a kínoktól… De bármennyire szerettem volna, nem tudtam magam becsapni. Itt a vége. Gyerünk, hajrá, csináld: a fogorvos érzéstelenítőt döf a fogínyembe, tizenötperc alatt kihúzza az állkapcsomhoz nőtt fogam, eltöri mindkettőt, csupa vér lesz minden, a vöröskereszt munkatársai szirénázás közben vödrökben hozzák a vérpótlást nekem, nem tudok majd újra megszólalni, cudarul fog fájni és életem végéig kefirt fogok szopogatni - de nincs visszaút! Ez a sorsom, nézzek vele farkasszemet!
A munkahelyemen a szokásos iratrakosgatás várt rám: így, év elején amikor évet zárunk és nyitunk, nekem különösebb izgalmi állapotot előidéző és megkövetelő feladataim nincsenek, úgyhogy teljesen átadhattam magam a foghúzás előtti pániknak, amit a végletekig kihasználtam: a főnökeim, kollégáim annyi szeretettel és bátorítással öleltek körül, hogy azt kívántam magamban: bárcsak mindig panaszkodhatnék valamire…
Minél vészesebben közeledett az időpont, annál kiszámíthatatlanabbá váltam: kokettálni kezdtem több emberrel is egyszerre, kértem, követeltem, megköveteltem, hogy velem foglalkozzanak, s ez – úgy látszik – bejött a másik félnek (is). Pont amikor hisztériám csúcsán adtam elő legjobb tragika jelenetemet, lányom felszabadító üdvhadseregként eljött értem, hogy elkísérjen a fogorvoshoz és átvegye az ajnározó szerepét. Az iroda ajtaját becsukván meghallottam kollégáim megkönnyebülő, fellélegző sóhaját.
Teljesen szétestem, mire a rendelőbe értünk. Remegtem, kiszáradt a torkom, egy épkézláb mondatot nem tudtam mondani, cikáztak a gondolataim, miközben a nagy LCD vagy CDL vagy DLC vagy mittudomén milyen monitorról néztem a bármikor kikapcsolható vagy éppenséggel figyelemmel követhető szerelmesponyvát.
A recepciós a kezembe nyomott egy kérdőívet, melyben nyilatkoznom kellett a betegségeimről. Hát igen, van belőlük jónéhány valódi és képzelt. Szedek gyógyszert? Naná! Melyiket valljam be? Ájulós vagyok? Megkérdezem a lányom: nem tudja. Én sem. Idegrendszeri megbetegedéseim? Soroljam őket?… Másodpercek alatt kitöltöttem a kérdőívet úgy, hogy biztos fogadjon a fogorvos. Még csak az hiányzik, hogy lemondja a kezelésem…
A nővérke behívott. Egy nyugodt fiatalember fogadott. Azonnal levágtam, hogy tetszem neki (vagy, ha nem így volt, ezt a téveszmét is a hisztériám okozta). Belenézett a számba, végignézte gyöngyöző fogsorom s elrémült. Majdnem fejbevágtam. Azt mondta, hogy sorvad az ínyem, biztos naponta többször mosom a fogam fémkefével, csoda, hogy még nem üvöltök a fájdalomtól, annyira lekoptattam az ínyemet a fogaimról. Kapásból tizet felsorolt, amelyre védőréteget (tömítést) kellene készíttetni (fejszámolás: egy százas, ha nem több). Mégis, áruljam el, hogyan mosom a fogam? Mondom, körkörös mozdulattal, kemény kefével, ezt eltrafálta. Pedig itt tenni kell valamit. A fogaim egyébként jók. Na, melyik fáj. Mondom melyik. Megkocogtatja, semmi. Megkocogtatja a mögötte levőt, csillagokat látok. Na, azt fogjuk kihúzni, mondja. Nem, mondom én, hanem azt, amelyiket mondtam. De az nem fáj, minek húzzam ki? Csak húzza, ne kérdezze. Na jó, de előtte egy röntgenfelvételbe csak belemegy? Igen, sóhajtok, miközben a zsebemben lapuló összeg jelentős részére gondolok. Közben megemlíti, hogy van egy kis fogkövem. Tudom, te, te, csak húzd már ki azt a rohadékot, utána majd bizniszelünk…
A nővérke levetkőztetett, melltartóra, mert az ingemen vasgombok voltak. Elképzeltem, hogy nyár van, elfelejtettem a fürdőruhám és melltartóban grasszálok a plázában, miközben éreztem a fogorvos lopott tekintetét a hátamon… Néhány perc alatt kész volt a röntgen, „lássuk, mit mutat a felvétel: igen, mind a két fog szuvas, csakhogy az egyik fáj csupán, ugye, mégpedig az, amelyiknek gyulladásban van a gyökere”. „Ne magyarázzon nekem, a másik az, amelyiktől már elfekvőbe szeretnék menni…” Jó, jó, mindkettőt kihúzzuk és hidat készíttetünk, de ha gondolom, implantátumot is tehetünk (itt összeugrott a két szemem, ugyanis bandzsal vagyok, amely bandzsalság akkor válik nyilvánvalóvá, ha nagy meglepetésnek vagyok kitéve)… „Kezdjük azzal, amelyik miatt idejöttem” – mondom én. Vakarja a fejét, mostanára már egyértelművé vált számára, hogy öncsonkító vagyok…
Na jó, kihúzza az egyiket, és megpróbálja a másik gyökerét kezelni. Rögtön, en place. On spot, vagy mittudomén…
Itt ismét szorozni-osztani kezdtem… De nem tudtam a végére jutni, mert már beleszúrta az érzéstelenítőt a két szuvas fog közti sajgó ínyembe. Két injekció. Nem aprózta el. Majd kiküldott, 15 perc pihenő.
Kimentem a lányomhoz, aki időközben már másodszor is kiolvasta Sziddhartát a váróban. Betegek jöttek-mentek, fizettek és nem fizettek, az összegeket hallgattam és az ájulás kerülgetett. Ha ennek a krapeknak egy foghúzása ennyi volt, mennyi lesz az én… Ismét a nővérke rázott ki a gondolataimból.
Kabbala sálam szorongattam a kezemben, úgy ültem le a székbe, de a fogorvos egy kézmozdulattal kikapta az ölemből és a táskámra dobta. Jól céloz, biztos kosarazott fiatal korában…
Felemelte a székem, majd két vésőt döfött kétoldalt a fogam és az ínyem közé, hogy ellazítsa a szorítást, majd egy jókora foghúzóval elkezdte húzni, de az a fránya ragaszkodó gonosz kínzóm csak nem akar elmozdulni. Helyette inkább kialudt a fény, és a székem kezdett lefelé ereszkedni. Foghúzó nővérkének átadva, gépezet újra beindul. Már a mennyezetnél tartottam, amikor a fogorvos leállította a darut. Majd szépen, lassan forgatni kezdte a fogam, s néhány perc ropogást követően, szinte verzés nélkül kiszedte a dögöt, amely tiltakozóan szép gyökérrel büszkélkedetett. A fogorvos győzelmesen a szemembe nézett „lám-lám, megmondtam”, és az előre elkészített tálkába dobta, ahol igazgyöngyként elkezdett forogni és csillogni.
De a fogorvos csak nem hagyott békén, apró tűket vett elő és végigturkálta a foghelyemet, óvatosan, miliméterről-miliméterre. Valami keleti szokás lehet, gondoltam, és csak akkor vettem észre, hogy a készülékei egyszerűek: egy méretes fúró, és sok-sok tű. Ahhoz képest, amit más fogászati rendelőkben láttam, ez egy ókori rendelőnek tűnt. Talán csak annyi van a dologban, hogy rossz a marketingje, de attól még jó, sőt kiváló lehet – nyugtattam magam. A fogorvos eközben egyre csak váltogatta a tűit, ide szúrt, oda szúrt, majd a megmaradt szuvas fogam kezdte fúrni. Gyorsan darabokra fúrta, majd tűvel imitt-amott belekaristolt, újra fúrt, tű, fúrás, tű, majd egy kis géz ide, géz oda, tömés és – kész.
Ellenőrzésképp megkért, fujjam ki az orrom: nem értettem, de fújtam, ő pedig eldugította, majd megőrültem, a kezében fikám, de sebaj, hozzászokott. Ezt sem tapasztaltam még. Egy jókora gézt tömött a kihúzott fogam helyére, s mondta, jöjjek jövő héten, kiöblítik a most kezelt gyökeret. A másik fogamat megmentette. „Ugye, mondtam” – gondoltam, de győzelmes mosolyomból kiolvasta gondolatom. Elmosolyodott. Igen, jól csináltuk. Ha először a másik fogat húztuk volna ki, az elsőt nem menthettük volna meg, mert a szuvasodás olyan helyen volt, amihez nem tudott volna hozzáférni: valóban műtét lett volna belőle… vagy bye-bye második fog. És jöhet a híd vagy implantátum…
Elbúcsúztunk, a recepción gyanúsan keveset fizettem, s lányommal boldogan elindultunk hazafelé. Mégiscsak ellenállhatatlan vagyok, lám, milyen keveset fizettem, gondoltam, s abban a pillanatban telefonált a recepciós. Jóval a tarifa alatt fizettem, nem jótékonyságból, hanem azért, mert későn érkezett hozzá a beavatkozás ára, csak a röntgent fizettette meg velem. Miközben női hiúságom a betonjárdával ismerkedett, visszafordultam, kifizettem a fennmaradt kevéske összeget, s reméltem, a fogorvos jól végezte a dolgát, nem kell ügyeletre mennem, hanem újra találkozhatok vele és a tűivel egy hét múlva… Minden esetre a dög a táskámban céltalankodott, a másik szemét még a számban, de már kezelés alatt… Legyőztem. A fogamat. De magam is.
Hornyik Anna
Megjegyzés küldése