Bátai Tibor versei - Distinguer pour unir; Szimultán(ok); Nem kell akarnod; „Minden mű történik valahol”*

Distinguer pour uniry

Három tudással delelsz. Zenit, ahonnan

elérhetők eged határai, hogy majd

visszatérj szárnyasulni. Akkor birtokként

egyszersmind mindenek birtokosa leszel.

Az eggyel együtt újrateremtődsz, betölt

a sugárzás, hogy kifelé is termőre

fordulj. Megtaláltad a követ magadban,

az vagy, aki; beavatkozásra készen.

Dolgaid után nézel, hiszen nem vagy még

szabad. Egyet keresel, mely mindenkié,

mégis a te egyedüli számod. Mondd ki

a hármat, de maradj egy, hogy egyesülhess.

Szimultán(ok)

I. Ott pulzál

Párhuzamos síkok, helyszínek.
Történések egy időben:
lényegük szerint fölötted zajlók,
és intimitástól megemeltek.
Cseppek egyediségében az óceán
megtapasztalt, univerzális élménye,
és megfordítva, a Tejút távolából 
készült sorozatfelvételek
járdarepedésnyi mikrovilágról —
az agy merevlemezére exponálva.
Összeérő pólusok szikra-
kisüléseitől élesre állított érzékek.
Megérint. Mellbe vág. Betölt.
Szimultán jelenléteidben ott pulzál
egy képtelen ígéret teljesülésének
zavarba ejtő esélye.

II. Nincs mit kezdened

Mit kezdhetnél a dezsavükkel?
Nem ezt, nem így, és még csak
nem is te. Legfeljebb hasonlót,
ha egyáltalán.  Áttetszővé fakulva is
rendre visszacsatol saját jelenébe

a tiédből. Ám átjárás csak a múltba,
soha abba az immár idegen jelenbe.
Ha olykor cseppfolyósan mégis
föltolul, értelmezhetőség híján csak
rendszert terhelő üresjárati folyamat.
Élhetsz ugyan visszafelé is, persze,
de mindig csak, mint a mostani
éned. Íme, a szimultán korlátai.
Nincs mit kezdened velük.

III. Így képzelem

Ott majd föltárulsz mindeneknek.
Átlátható lesz összes áramköröd,
és közöttük minden létrejött
vagy csak lehetséges kapcsolat.
Egyszerre leszel, aki valaha is voltál
és még itt lehettél volna. Egyetlen
személy tudatává rendeződik össze
– közvetlenül lehívható formában –
minden letöltött információ, 
és jelenléted kitölti az összes bejárt
helyszínt. Idő és tér korlátai nélkül
szabadságod csaknem teljessé tágul.
Tenmagad maradsz az egyetlen határ,
amit átlépned nem adatik meg, 
mert már csak önnön teljességed lehetsz.
(Igazság ha tétetik, én így képzelem.)

Nem kell akarnod

Inkognitóban jársz. Szembefordított

tükrök között lépkedsz, míg káprázattá

sokszorozódsz. Mikrouniverzumok

tömegébe veszel, bár építeni

szeretnéd a magadét. Szilánkjaid

összeszedni az egyetlen esélybe

kapaszkodsz. Oldasz és oldódsz, hogy

végül lényegeddé kristályosodhass.

Tükröd egyetlen lesz, és benne az ő

képére sugárzol. A szabályokat

kiiktatod; jellemeddé lesz minden,

amit megéltél. Nem is kell akarnod:

elég ha engeded, és magad fölé

emel megzabolázott hatalmad. Nincs

káprázat — a lét ragyog. Középpontba

vonz egy forgó, centripetális erő.

„Minden mű történik valahol”*

A tiéd is. És nem kell szégyellned

azt sem, ha a történés csak benned.

Belső utakon így léphetsz tovább.

Ha szerencsés vagy, tetejébe még

abban is visszhangot kelt, ki pecsétjét

feltörve elolvassa palackpostád.

S ha mindezen túl ő is felfigyel

rá (mikor még nem is küldted el),

te éled át, de más teszi a csodát.

* Hamvas Béla: A láthatatlan történet

Külön  köszönet  Szinay  Balázsnak,  amiért „A megalázott  mesterek nyomában"  című   esszéjével ráirányította figyelmemet a cím- adó gondolatra.

Nyírfalvi Károly-Cseri János - Anekdoták és haikuk

 „A mandarin elmegy a festőhöz, és megrendel tőle egy elefántot ábrázoló könnyed, tusfestményt. A megállapodás szerint fél év múlva visszatér, és mondja, miért jött? A festő visszakérdez, mit is kért tőle, mire a válasz, hogy egy elefántot. Kis időt kér, úgy félórát, előveszi az eszközeit, és tíz perc múlva mutatja is a kész művet. Laza mozdulatokkal megfestett, táncoló elefánt látható a papíron. A mandarin néz, néz, és előáll a kaján kérdéssel, mihez kellett magának fél év, tíz perc alatt végzett. A festő karon fogja a mandarint, odavezeti egy szekrényhez, kinyitja. Egyszeriben papírkötegek zúdulnak a földre, s mindegyik lap az elefántot ábrázolja különböző helyzetben, ezernyi meg ezernyi vázlaton. A festő elnézően mosolyog, a mandarin lehajtja a fejét, hallgat.

Milyen jó volna mindezt megírni egyetlen haikuban, s megelőzné megszámlálhatatlan kísérlet, vázlat. S miért ne, ha belülről fakad? Semmi sem lehet idegen, ami gazdagít. Nem kell írni, elég olvasni, tenni egy pillantást, egy olyan pillantást, már haiku lehet az is.”

Paszternák Éva - Anyanyelvünk a legfontosabb

Szinay Balázs Nincs itt az irodalom ideje…? című cikkének olvasása után felmerült gondolataim. 

 

„Bátran kijelenthetem, hogy miután évekig tanulmányoztam a magyar nyelvet, meggyőződésemmé vált: ha magyar lett volna az anyanyelvem, az életművem sokkal értékesebb lett volna. Egyszerűen azért, mert ezen a különös, ősi erőtől duzzadó nyelven sokszorta pontosabban lehet leírni a parányi különbségeket, az érzelmek titkos rezdüléseit.”

George Bernard Shaw

A fenti idézet olvasása közben büszkeség tölt el, hogy magyar vagyok. Nem Shaw az egyetlen idegen ajkú irodalmár, aki elismeréssel szól anyanyelvünkről. Ennek ellenére sajnálattal kell megtapasztalnom, hogy a mai, modernnek nevezett irodalom tele van olyan szavakkal, melyek vagy idegenek az egyszerű olvasó számára, vagy olyan alpáriak, hogy azokat még kigondolni is bűn, nem pedig leírni.

Paszternák Éva - Válasz Szinay Balázs „Szegénység egy gazdag országban” című esszéjére

Mi történt itt? Sokunkban felmerülő, elégedetlenséget kifejező kérdés. Szinte hihetetlen, de amit ebben az esszében olvastam, sajnos igaz. Milyen szomorú dolog az igazságot sajnos jelzővel illetni, de aki értő szemmel olvassa az is így fogja értékelni.

Hogy mit lehetne tenni a felvázolt szegénység ellen? Vissza kell adni az embereknek, ami az övék. A nyelvüket, a múltjukat, a hagyományaikat, és a megtépázott hitüket.

Hosszú vándorlás után, szépen kifejlődött, erős gyökérrel kapaszkodtunk a Kárpát-medence földjébe. Történelmünk igazolja a vágyat a saját, a független életre, de most ha visszanézek, halványulnak a megszerzett értékek színei.

Urbán-Szabó Béla - A velünk élő szegénység (megjegyzések Szinay Balázs „Szegénység egy gazdag országban” című esszéjéhez)

A Comitatus netes folyóirat 2011. évi 6. számában jelent meg Szinay Balázs Szegénység egy gazdag országban című esszéje. Ebben a témakörben az egyik legjobb írás, amit az utóbbi időben olvastam.

A szegénység több ezeréves probléma, úgyis mondhatnám, hogy egyidős az emberiséggel. Az írás izgalmas, aktuális kérdéseket vet föl, amelyeket érdemes továbbgondolni, árnyalni.

***