Mi történt itt? Sokunkban felmerülő, elégedetlenséget kifejező kérdés. Szinte hihetetlen, de amit ebben az esszében olvastam, sajnos igaz. Milyen szomorú dolog az igazságot sajnos jelzővel illetni, de aki értő szemmel olvassa az is így fogja értékelni.
Hogy mit lehetne tenni a felvázolt szegénység ellen? Vissza kell adni az embereknek, ami az övék. A nyelvüket, a múltjukat, a hagyományaikat, és a megtépázott hitüket.
Hosszú vándorlás után, szépen kifejlődött, erős gyökérrel kapaszkodtunk a Kárpát-medence földjébe. Történelmünk igazolja a vágyat a saját, a független életre, de most ha visszanézek, halványulnak a megszerzett értékek színei.
Az esszé hatalmas mennyiségű hiányosságról ad számot, és kiragadnám belőle, pár gondolat erejéig az irodalmi élet szegénységét.
Hol romlott el?
A javításhoz vissza kell lépegetni az első tévedéshez. Magam sem tudom ezt megtalálni, de a családi élet átrendeződéséből létrejött változásokban látok valami hibát, ami nagyban befolyásolta az irodalmi nevelés elhalását, mégpedig a család berkein belül.
Anyanyelv. Édes anyanyelv. Csodálatos a szó, és nem tölti be a legszentebb tisztét, miszerint az anya lenne az, aki megszeretteti, beleringatja gyermekébe a szavakat.
A bölcsőnél már dédelgetett szavak értéke nemzeti kinccsé válhat. A hiányuk pedig okozza a szegénység további terjedését.
Az anyák munkába állása ennek akár okozója is lehet. Amit nyerünk a réven, elvesztjük a vámon. A napi két, három műszak ledolgozásában elfáradnak, kiégnek, s ha még a pénzben kifejezett olaj is csak csordogál, bizony megrokkannak az olyan szépre tervezett családi életben.
Fájdalommal emlékeznek vissza a kis királyfiak, királylányok megszületésekor álmodott tervekre, mert azokat vagy át kell folyton variálni, vagy nagy lemondások közepette el kell temetni.
Nincs sem idő, sem energia a legszebbre, a legszentebbre, a gyermekre.
Megdöbbentő, amikor óvodás gyermektől megkérdezzük, kinek mesélnek a szülei. Három gyerektől több nem emeli fel kis kezét, a huszonötből.
Másik oka is van ennek, ami már az elszegényedés súlyos jele, hogy nincs rá igény. A fa is felülről kapja a fényt, így kellene a gyermek kis elméjét felülről hulló fénnyel nyitogatni, anyai ölben, anyai szavakkal. Akkor nagy a baj, ha már a szülő sem képes adni. Vagy, mert nem nőtt fel, vagy, mert nem is akar, nem érzi annak szükségét, mondván, adjon az óvoda, az iskola.
Az ad is, de nincs alatta alap, és dől-bukik minden tégla, amit alap nélkül rakunk le.
Az oktatás így elveszti célját, értelmét, a gyerek ellenséget vél felfedezni az ismeretben, mert nem érti meg az összefüggéseket, az egyszerűt bonyolultnak ítéli meg, ami netán kötelező, mint néhány olvasmány, azt egyenesen gyűlöli.
Olvastam valahol, amikor egyik szerző a másiknak azt kívánja, csak kötelező olvasmánnyá ne váljanak műveid.
Elgondolkodtató, és igazi jó kívánság, mert a kötelező szótól már rosszul asszociál a gyermek. Ami kell, az nem lehet jó, az rabság, az valami rossz.
Pedig emlékeim szerint, a magyar irodalom legszebb, legérthetőbb alkotásait választották ki értő emberek erre a célra, és milyen fájdalom, hogy így lekezelik a gyermekek.
Elképzelésem szerint vissza kell menni a kályhához, és onnan elindulni. A szülőkkel való bánásmódban megkeresni azt a rést, ahol lehetne még elvetni valami magtöredéket.
Ha elfogadjuk, ha nem, a szociográfia nem a legkedvezőbb képet mutatja népességünk alakulása terén, és nekünk ehhez kell alkalmazkodni.
Ezeket az embereket nem lehet hirtelen a nehéz irodalommal megterhelni, mert kedvüket szegjük, tehát, csakis a könnyű, érthető, és megmagyarázható irodalom terjedésében látom a jövőt.
Az elolvasott, hallott élmény csak egy-egy apró jelét kellene kivárni. Legyen az egy "szép" szócska csak, de legalább már kiváltott valami érzelmet.
Városokon másként alakulnak a dolgok, az ország azonban sok falvat tart a hátán, ahol a helyzet még tragikusabb.
Legyünk türelmesek, toleránsak, keressünk utat hozzájuk, mert a falusi közösségekből is bekerülnek a városokba, és nem mindegy mit visznek magukkal az emberek.
Paszternák Éva
Megjegyzés küldése